Kilencéves a nagylányom, a fiam tizenegy, a legkisebb nemsokára öt lesz, és ezek az első albumok, amiket elkészítettem. Mámorító elégedettség járja át a testem, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, ez az érzés nem adja könnyen magát. A konyhaasztalra teszem a két albumot, babarózsaszín és ciklámen, belelapozok, elégedett vagyok, egy heti munkám kézzelfogható gyümölcse.
Több mint tíz éve készülök, tervezem, minden január elsején felírom a „dolgok, amiket idén megcsinálok” listára, hogy aztán ne pipáljam ki elégedetten, hogy pont az ellenkezője történjen, szorongva továbbvigyem a következő, majd ismét a következő évre, hogy tologassam magam előtt, sóhajtsak, hogy majd a jövő hónapban vagy azután. 
Mentegetőzöm, hogy sorra jöttek a gyerekek, könyveim jelentek meg, a Brüsszel–Budapest– Csallóköz tengelyen egyensúlyoztunk, sodort az élet, miközben gyűltek a fotók a felhőben. 
„A gyerekemnek olyan anyja volt, hogy még egy vacak albumot sem volt képes összeállítani” – mondja Erzsi A rendes lányok csendben sírnak című regényemben, amiből színdarab is készült. Kiss Mari a Házi Színpadon sóhajtja, és nekem megrándul a gyomrom minden egyes alkalommal, amikor megnézem a darabot. Az élet benne van az irodalomban, az életem a regényeimben, gyűrött bonbonosdobozban tartja Erzsi a családi képeket, tervezi, hogy majd egyszer összeállít egy albumot, de soha nem kerül rá sor. 
Tavaly kényelmes szakaszba lépett az életünk, mindhárom gyerekünk végigalussza az éjszakát, belaktuk az új otthonunkat, befejeztem a félig kész kézirataimat, meghoztunk nagy döntéseket, és lezártunk több olyan projektet, ami már nem épített minket tovább. Eljött hát az optimális idő. Nemrég voltam negyvenéves, biztosan ez a tény is nyakig benne van, hogy eljött a rendszerezés, rendrakás ideje. A fiók mélyéről elővettem a régi laptopomat, a képekx és a mégképekxx nevű fájlokban kerestem a megfelelő fotókat, kihalásztam az évek során a gyerekek legósdobozába került usb-ket, nagy részükkel hiába próbálkoztam. Aztán az egyik csak működött, rajta van az afrikai utunk, fülig érő mosollyal nézegetem a képeket, milyen kis fiatalkák voltunk Botonddal.