De vajon miért oly nehéz megtenni az első lépést valaki felé, akitől kicsit eltávolodtunk? Talán pont az időbeni vagy a fizikai távolság az oka, vagy mert álságosnak tűnhet ennyi idő után felkeresni valakit? Vagy csak egyszerűen félünk. Tartunk a visszautasítástól, esetleg a másik oldalon attól, hogy érdekből pl.: egy ócska „most építem a legújabb üzleti vállalkozásomat és rád gondoltam… kihagyhatatlan ajánlat!” dumával keresnek fel sok-sok év után. Érkezhet egy „nekem erre nincs időm!” vagy „persze, majd valahol, valamikor összefutunk” kitérő válasz. Lehet, sosem kerül sor viszontlátásra, és egyszer majd nagyon fogod bánni, hogy a mai digi világban a Facebookon a másik halálának hírét olvasod. Azét, akire pont a múltkor emlékeztél, milyen jókat dumáltatok a parkban, a suli folyosón vagy táncoltatok egy bulin… Csak még egy gondolat, mondat, mosoly – ami lehetett volna.

Néhány éve vettem a bátorságot és megtettem az első lépést. Akkor – ne tessék nevetni – az iWiW-en és a Facebookon közzétettem ezzel kapcsolatos gondolataimat, és arra biztattam az online (is) ismerőseimet, hogy az akcióba bárki beszállhat. Továbbá életem különböző korszakaiból tíz embert privát üzenetben megkerestem.

Keserédes tapasztalat

A kísérlet eredménye az lett, hogy egy régi gimis barátnőmmel újra találkoztunk és sikerült feléleszteni a jó kapcsolatot. Egy másik ismerőssel sokáig szervezkedtünk mire összejött a találkozó, mert neki is iskolás gyereke van és hasonlóan zűrös időbeosztása. Egy főiskolás évfolyamtársam szintén kevésbé ért rá, viszont hosszasan elcsevegtünk a neten. A negyedik ismerősöm, már nem olvashatta a levelemet… A lányával egy őszi hosszú hétvégén a parkban futottunk össze, ő mondta el, hogy már nincs magánál: gyors lefolyású rákban haldoklik. Három nappal később eltávozott. Nagyon megrázott a hír, főként, hogy nyár elején egy zebránál találkoztunk a lakótelepen. Sietve váltottunk pár szót, akkor még életerős és vidám volt, mint mindig. Elkéstem.

„Hogyan segítünk? Te hívsz bennünket, te döntöd el, hogy mit szeretnél mondani, kérdezni, megosztani velünk. Mi arra vállalkozunk, hogy együtt gondolkodunk veled – ha úgy érzed, hogy nehéz egyedül dönteni valamiben. Ítélkezés nélkül meghallgatunk – ha egy problémádat, örömödet vagy titkodat meg szeretnéd osztani valakivel.”

Ez az üzenet volt anno olvasható Ági néni közösségi oldalán. Éppen ilyen volt ő. Nem ítélkezett, de mindig segített, a szíve nyitott volt mások felé. Hálás vagyok, hogy ismerhettem, és hogy megtanított ezekre, ahogy terelgetett a helyes útra szelíden, a maga módján. Ági néni hihetetlen hozzáértéssel és türelemmel tanított minket a gimnáziumban. Osztályfőnököm és angoltanárom, a későbbiekben kedves barátom, fiatal felnőtt életem egyik őrangyala volt, isten nyugosztalja!

Amiért érdemes

Az újra felkeresős játék szépsége az volt, hogy a tízből négy személy, (mert Ági néniben biztos vagyok, hogy így tett volna) reagált a megkeresésemre. Bár a többi címzett nem válaszolt, de akadtak olyanok, akiknek külön nem szóltam, csak az eszmefuttatós posztomat látták és jelezték, hogy szívesen találkoznának újra! Ez nagyon pozitív csalódás volt számomra. Mi emberek érdekesen vagyunk bekötve.

A pandémia és az azzal járó kényszerű bezártság persze ismét átrendezte az emberi kapcsolataink prioritását, van ahol erősebbé, de jellemzően sokkal gyengébbé tette annak hálóját. Ennek ellenére őszintén szeretném hinni, hogy a fent említett kísérlet, ma is legalább ugyanilyen offline találkozási aránnyal megvalósítható.

Ha nincs reakció egy megkeresésre, valójában ugyanott tartunk, nem vesztettünk semmit, ha viszont sikerül újra összehangolni az időbeosztást és találkozunk egy régen látott baráttal, gazdagabbá tesz. A valódi találkozás, az igazi odafigyeléssel, mosollyal, beszélgetéssel fűszerezett kapcsolódás szorzója leginkább a végtelen lehetne, ezért nem az számít, hogy tízből négy, hanem, hogy mennyivel több a semminél. Csupán bátorság kell, hogy megtegyük az első lépést.

A Nyitott szemmel-sorozat előző cikkeit itt olvashatod.

Kiemelt kép: Canva / Nők Lapja, fotó: Nánási Pál