Korábban részletes cikkben számoltunk be róla, hogy a magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben (fogházakban, börtönökben és fegyházakban) a fogvatartottak családtagjaikat csak egy padlótól plafonig érő plexifalon át láthatják.
Ez a személyes kapcsolattartás. A legtöbb börtönben még mindig nem ölelhetik, nem puszilhatják meg egymást.
Sokan megtapasztaltuk a koronavírus-járvány idején, milyen nagy fájdalommal is jár az ilyesmi. A fogvatartottak és hozzátartozóik számára pedig ez a mindennapok valósága. Már 2017 óta. Pedig a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) már kimondta, hogy mindez jogsértő gyakorlatnak számít.
Érdemi változás a strasbourgi döntés kihirdetése óta sem történt – csupán annyi, hogy az égig érő plexifalakat kicsit alacsonyabbakra cserélték.
A testi érintkezést (a kézfogástól a simogatásig) a legtöbb helyen továbbra sem engedélyezik, és a plexifal két oldaláról most is egy telefon segítségével tudnak beszélgetni egymással a rokonok. Pedig a Magyar Helsinki Bizottság a kezdetektől fogva küzd azért, hogy a plexifalakat leszereljék, és hogy a fogvatartottak és ártatlan hozzátartozóik újra megölelhessék és megpuszilhassák egymást. Apák, anyák, gyerekek, házastársak, testvérek, nagymamák, nagypapák, unokák, nagybácsik, nagynénik…
A Magyar Helsinki Bizottság munkatársai és a velük együtt dolgozó hozzátartozók az eddig elért eredményeik okán bejutottak a Civil Díj döntőjébe. A közönségszavazás keretében május 5-éig mi is segíthetjük voksunkkal, hogy megkapják ezt a neves elismerést áldozatos munkájukért.
Marad a plexifal egyelőre (Fotó: Getty Images)
A plexifalak cseréjével kapcsolatban újra megkerestük azt az érintett családot, akik egyszer már nyilatkoztak lapunknak ez ügyben. A jelenleg fogvatartott Tamás 7 éves fegyházbüntetését tölti kábítószer-kereskedelem vádja miatt. Testvére, Ágnes, és édesanyja, Réka, augusztus óta csak telefonon vagy internetes videóhívásban (mindkét esetben korlátozott időtartamra) hallhatták Tamás hangját.
A kezét nem foghatták, a hátát nem simogathatták meg – az ölelésről nem is beszélve. Pedig nagyon hiányzik nekik.
Fontos látnunk, hogy Ágnes és Réka nem követtek el semmilyen bűnt, most mégis, ők is bűnhődnek.
Fontos, hogy a fogvatartottak és hozzátartozóik érintkezhessenek
Rékát, Tamás édesanyát kérdezem, mi változott a plexifalak alacsonyabbra cserélése óta. „Ugyanúgy csak telefonon hallhatom a hangját, mivel a plexi mellett telefonkagylón tudunk beszélni, nem érinthetjük meg egymást, a plexi is épp ugyanolyan koszos, mint a legutóbbi beszélgetésünkkor volt – vázolja a jelenlegi helyzetet. – Ha felemelkedem, hogy a koszos plexi fölé hajolva ránézzek a gyerekemre, azonnal rám szól az őr, hogy üljek le. Esetleg még meg is fenyeget azzal, hogy, ha megérintjük egymást, akkor Tamás fegyelmit fog kapni.
Pedig az EJEB egyértelműen kimondta, hogy biztosítani kell az érintkezést.
Abban az intézetben viszont, ahol a fiam van, valójában semmi nem változott. A panaszos beadványainkat pedig sorozatban dobják vissza.”
A fogvatartottak és családjaik ugyanis nyújthatnak be kérelmet arra vonatkozóan, hogy engedélyezzék nekik az érintkezést.
A Magyar Helsinki Bizottság munkatársa, Krámer Lili kriminológus viszont azt tapasztalja, hogy az esetek többségében ezekre a levelekre nem érkezik válasz. „Először az adott büntetés-végrehajtási intézetnél kell kérni egy olyan találkozót, ahol megengedett az érintkezés, a kézfogás, ölelés, puszi.
Ha onnan nem érkezik válasz 30 napon belül, vagy elutasítják a kérelmet, akkor panaszt az agglomerációs parancsnoknak kell írni.
Ha ott ezt a panaszt elutasítják, következhet a helyi ügyészség, utána a főügyészség, és végül a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága” – vázolja a lépések sorát a szakember. (A szervezet honlapján elérhető ezzel kapcsolatos információ, segítség.)
Néhány család valóban el is indul ezen az úton, de sokan közülük azt tapasztalják, hogy a különböző hivatalok csak az időhúzásra játszanak. Közben eltelik pár hét, végül hónap, esetleg fél év – és az ügyük még mindig folyamatban van. Fogvatartott szerettüket viszont még most sem ölelhetik meg.
Nem szabad feladni
„Volt már olyan ügyünk, ami eljutott az EJEB-ig, és ott, hosszú évek elteltével egy olyan ítélet született, aminek értelmében 5000-5000 eurós kártérítést kaptak a panaszos hozzátartozók – magyarázza Krámer Lili. – De fontos belátni, hogy
ezek az emberek nem pénzt akarnak, hanem megölelni a hozzátartozójukat.”
Sok család azonban mégsem mer belekezdeni ebbe a küzdelembe, mert attól tartanak, hogy ha felemelik a hangjukat a fogvatartott rokonuk érdekében, azért őt odabent majd retorzió éri. A kriminológus szerint viszont ez nem feltétlenül van így, sőt. „Mi azt látjuk, hogy ha valaki mögött áll egy tiszteletteljes, de határozott és támogató család, akkor azzal még óvatosabbak is odabent, mert tudják, hogy a rokonok rajta tartják óvó szemüket a fogvatartotton” – mondja.
Az érintettek és a szakember szerint ezen kívül az is jellemző, hogy a hatóságok a hozzátartozóknak küldött levelükben nem arra válaszolnak, ami a kérelemben szerepelt. „Ez egész egyszerűen nem európai – véli Réka. – Én nem vagyok velük semmilyen jogállásban, tehát az én kapcsolattartási jogaimat nem korlátozhatnák, mégis megteszik. Óriási változás lenne, ha a hivatalok egyáltalán bármit is válaszolnának a leveleinkre, pláne, ha arra válaszolnának, amit kérünk.”
Krámer Lili egyetért vele. „Manapság viszont elég gyakran megtörténik, hogy egy hivatal nem válaszol, amikor egy polgár hozzá fordul – teszi hozzá. – Ahhoz viszont, hogy ez megváltozzon, egy nagyobb hangvételű kulturális-társadalmi változás kellene, ami sok időbe és még több ember küzdelmébe kerül majd. Ezért is nagyon fontos ez az úttörő munka, amit Réka, Ágnes és a hozzájuk hasonló családok végeznek, amikor eltántoríthatatlanul kérik azt, amihez joguk van.”
További akadályok a reintegrációban
Még egy nagyon fontos aspektusát említi Réka a Tamással való kapcsolattartásnak. „Nagyon zavaró, hogy nem tudunk privát beszélgetéseket folytatni – mondja. – Tamás a cellájából nem tud felhívni, de ha fel is tudna, ott sincs soha egyedül. A látogatások alkalmával pedig többen vagyunk, és velünk vannak az őrök is. Utóbbiak
árgus szemmel figyelnek, ha például megigazítom a zoknimat, ha bekötöm a cipőfűzőmet. Nézik, hogy előveszek-e onnan valamit.
Nyilván sose kockáztatnám a fiam helyzetét azzal, hogy bármilyen szabályt megszegnék. Viszont azt elérték, hogy ma már nem is merek olyan mozdulatot tenni, ami akár csak utalhat is arra, hogy rosszban sántikálnék. De így nem is tudunk megbeszélni semmilyen intim dolgot Tamással, alig beszélhetünk az ügyéről, csak nehezen adhatunk neki tanácsot, és ő sem beszélhet őszintén, például a benti körülményeiről.”
Ebben a helyzetben persze óriási szerepet játszik az adott büntetés-végrehajtási intézet parancsnokának és a dolgozóinak hozzáállása. Mivel nincs egységes rend, jóformán a felelős parancsnokoktól függ, hogy melyik intézményben hogyan zajlanak ezek a találkozások. „Mondhatni, attól függ, hogy megölelheted-e az anyukádat, hogy hol helyeztek el. Ezt nehéz lenne jogszerűnek nevezni” – hangsúlyozza Krámer Lili.
Pontgyűjtés + kreditrendszer = motiváció?
Korábban a börtönökben túl bonyolult és körülményes volt annak a rendszere, hogy egy jól viselkedő rab hogyan tudott kedvezőbb fogvatartási körülmények közé kerülni. Ez – a kevés reintegrációs programmal együtt – megnehezítette a motiválásukat. Március 1-jétől éppen ezért bevezettek egy új rendszert, aminek keretében egy bizonyos
kreditrendszerben „pontokat gyűjthetnek” a fogvatartottak, és az általuk összegyűjtött pontok mennyisége határozza meg, hogy kaphatnak-e bármilyen „kedvezményt”,
hogy áthelyezik-e őket egy kevésbé szigorú fogvatartási rendszerbe. A civilek óvatos bizakodással várják, hogy vajon az új kreditrendszer beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, tehát a reintegrációt elősegítő, a fogvatartottak motivációját serkentő lesz-e az új rendszer.
Azért nem világos, hogy jól sül-e el a dolog, mert a pontgyűjtés kritériumai nem elég világosan meghatározottak. Ráadásul a rendszert úgy vezették be, hogy eleinte nem adtak az érintetteknek semmilyen tájékoztatást.
Így a fogvatartottak nem tudják, pontosan mire is jár pont, ha jár, akkor mennyi, és azokért cserébe mire számíthatnak.
A börtönpletykából pedig hallanak ezt is-azt is. A jogszabály szövege szerint kreditpontot kap az, aki a reintegrációs programokban részt vesz. De az már nem világos, hogy mi számít reintegrációs programnak. Vagy hogy mi történik akkor, ha ezek nem elérhetőek egy adott börtönben. (Ha nincs mit csinálni a börtön falai között, sokkal lassabban telik az idő. Ez a lehető legrosszabb a fogvatartottaknak, és végeredményben az egész társadalmunknak is – a reintegrációt tekintve.)
A motivációban tehát mindenképpen segítene, ha ezek az információk egyértelművé válnának.
Mi lehet a megoldás?
A jelenlegi plexifalas elkülönítést és a kapcsolattartás nehezítését, a testi érintkezés korlátozását a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága tudná véglegesen és általánosan, minden büntetés-végrehajtási intézetre vonatkozóan felszámolni.
Amíg ez nem történik meg, mi annyit tehetünk, hogy igyekszünk felhívni a figyelmet erre a már nemzetközi fórum (EJEB) által is jogsértőnek minősített gyakorlatra. Továbbá segíthetjük a hozzátartozókat és a civil szervezeteket is az érdekérvényesítési törekvéseikben. Ezen kívül minden nap tehetünk a mikrokörnyezetünkben is a „börtönviselt ember” stigmájának felszámolásáért.
Kifejezetten a Magyar Helsinki Bizottság és a hozzátartozók munkáját a Civil Díj honlapján segíthetjük egy szavazattal.
Szívügyed a reintegráció? Olvasd el Dobray Sarolta remek cikkét a börtöni kapcsolattartás fontosságáról!
Kiemelt kép: Getty Images
