A kontinensvándorlás elmélete leginkább Alfred Wegener földtantudós nevéhez kötődik, aki megfigyelte, hogy Dél-Amerika és Afrika partvonalai úgy illeszkednek egymáshoz, mintha egy kirakós játék darabkái lennének. Wegener a huszadik század elején azt állította, hogy a Föld kontinensei körülbelül 240 millió évvel ezelőtt egy hatalmas, egybefüggő szárazföldi terület, a Pangaea részei voltak, amelyből széttöredezett kőzetlemezek formájában váltak le és vándoroltak tovább azok a kontinensek, amelyeket ma ismerünk.
A tudósok akkoriban nem rajongtak Wegener ötletéért, a geológiai elméletből ugyanis hiányzott a működési mechanizmus, ami pontosan megmagyarázta volna a földlemezek mozgását. Wegener felvetette, hogy talán a Föld forgása okolható a kontinensek szétválásáért – de nem volt igaza.
Ma már tudjuk, hogy a kontinensek tényleg nem egy helyben állnak, és nem a Föld forgása, hanem az úgynevezett lemeztektonikus mozgások következtében vándorolnak, a tektonikai tevékenység legaktívabb helyszínei pedig a tengerfenéken elterülő zónák és óriási hasadékvölgyek.
Wegener elméletének egy része valóban megállja a helyét, amit a ’60-as években sikerült igazolnia Marie Tharp geológus és oceanográfiai térképésznek.
Tharpról méltatlanul kevés szó esett felfedezései idején, ma már elismert tudós, akit részletesen is bemutatunk.
Az alma majdnem messze esett…
Marie Tharp a michigani Yipsilanti városában született 1920-ban. Édesanyja, Bertha Newton német- és latintanár volt, apja, William Edgar Tharp talajmérőként kereste kenyerét. A talajtudomány és a geológia közötti kapcsolatot pedig apa és lánya személyesítette meg: Marie rengeteg időt töltött édesapjával, aki korán bevezette lányát a terepmunka és a térképkészítés rejtelmeibe.
Marie-t kétségkívül vonzotta a tudomány és a természet, de arra hivatkozva, hogy a geológia a társdalom szemében férfimunka, egyetemista korában az angol- és zenetanári pálya felé vette az irányt.
A második világháború azonban jelentősen átalakította a női szerepeket. Mivel sokakat besoroztak, a túlnyomórészt férfiak által betöltött szakterületek a női munkavállalók előtt is megnyitották kapuikat.
Kapva a lehetőségen, Marie a Michigani Egyetem geológia szakára jelentkezett, ahol pár évvel később a mesterképzést – és mellékesen a matematika szakot – is elvégezte.
„Esélyem sem lett volna geológiát tanulni, ha nincs Pearl Harbor. A fiúk harcoltak, a lányoknak pedig be kellett tölteniük az üresen maradt állásokat.”
Bízva abban, hogy terepen dolgozhat, diploma után munkát vállalt egy tulsai olajcégnél, ahol utólag vált világossá számára, hogy szakértelmére inkább az irodában ülve, papírmunkát végezve van szükség. Miután felmondott, New Yorkba költözött, ahol a Columbia Egyetem Földtudományi Kutatóközpontjának (Lamont-Doherty Earth Observatory, LDEO) első női tudósaként kapott munkát.
Marie itt találkozott jövendőbeli szakmai partnerével, Bruce Heezen geológussal. Mivel a nők akkoriban aligha vehettek részt terepmunkán, Marie a háttérben maradt, és térképeket készített Bruce expedíciói alapján. Egy ceruza és egy vonalzó segítségével minden apró víz alatti részletet megrajzolt a férfi által leolvasott szonáradatok és hanghullámok, illetve a Woods Hole Oceanográfiai Intézet (ahol egykor Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas magyar orvos és biokémikus is dolgozott) adatgyűjteménye segítségével.
Temple Grandin, a néma kislány csodája: az orvosok lemondtak róla, végül világhírű tudós lett.
Kiterítve hevert előtte az ismeretlen
Akkoriban nagyon keveset tudtak a tengerfenék szerkezetéről; többnyire laposnak és jellegtelennek gondolták. Ám amikor Marie és Bruce 1957-ben közzétették az Atlanti-óceán első térképét, Tharp rajzaiból épp az ellenkezője körvonalazódott: a tengerfenék valójában ugyanolyan változatos, mint a szárazföld – kanyonok, gerincek, hegyek, völgyek és árkok borítják.
Annak ellenére, hogy Marie munkája lett az első olyan átfogó kísérlet, ami megpróbálta feltérképezni az óceánfeneket, ezzel később pedig a modern geográfia egyik legszélesebb körben elismert térképét sikerült megalkotnia, felfedezésükért 1956-ban csak Heezen törekvéseit ismerte el a tudományos világ.
Végül a ’60-as években teljesült Marie vágya: felengedték a fedélzetre, és egy kutatóexpedícióhoz is csatlakozhatott. Az újonnan szerzett adatokat, valamint az általuk készített térképeket összehasonlítva Marie ekkor észrevett valami furcsaságot: bár mindegyik általa készített térképészeti profilnak megvolt a maga domborzata, mindegyiken ugyanaz a V alakú bemélyedés futott le a hegylánc közepéig. Vagyis Heezennel több földrengés epicentrumára, egy 40 000 mérföldes víz alatti hasadékvölgyre bukkantak,
amivel Wegener 40 évvel korábbi, vitatott elméletét is igazolták: a földkéreg lemezekből áll, amelyekre nemcsak a vulkanikus tevékenységek, de egymásra is hatással lehetnek – vagyis a kontinensek mozgásban vannak, és egykor valóban összetartoztak.
Heezen eleinte badarságnak tartotta a gondolatot, és arra kérte Marie-t, hogy végezze el újra és újra a számításokat – az eredmény azonban mit sem változott, a mérések pedig továbbra is Wegener elméletét támasztották alá. Marie-nek végül sikerült meggyőznie a férfit. Sőt, maga Jacques Cousteau tengerkutató filmkészítőt, a mozgó kontinensek egyik legnagyobb szkeptikusát is, aki egy tengerfenékig süllyesztett kamerával igazolta a tudósnő felfedezéseit.
De munkahelyével sajnos már nem volt ekkora szerencséje: a Lamont Geológiai Obszervatórium „asszonybeszédnek” tartotta az elméletét, és bizonyítékok ide vagy oda, rövid időn belül elbocsátották Marie-t. A tudós végül a felfedezésre nyitott National Geographic, illetve Heezen támogatásával otthonról dolgozott tovább a teljes világtérkép megalkotásán.
De Tharp és Heezen más térképeket is készített: munkájuk egyik csúcspontja a teljes óceánfenék 1977-es látványos domborzati panorámája volt, amit Heinrich Berann osztrák művész festett meg a National Geographic Society tudományos alapítvány megbízásából.
Bruce Heezen ebben az évben, 1977. június 21-én vesztette életét szívrohamban, egy expedíció közben – így már nem élhette meg világtérképük, a World Ocean Floor teljes elkészültét, amiért 1978-ban a National Geographic Society legmagasabb kitüntetésével, a Hubbard-éremmel jutalmazták közös munkájukat Marie-vel.
Marie Tharp, miután a korábbi vezetőség lecserélődött, visszatért a Lamont Geológiai Obszervatóriumhoz, ahol végül nyugdíjba vonulásáig dolgozott. 2006. augusztus 23-án, 86 éves korában hunyt el.
„Nem sokan mondhatják el ezt az életükről: az egész világ kiterítve hevert előttem. Egy üres vásznam volt, amit rendkívüli lehetőségekkel kellett megtöltenem, és egy lenyűgöző kirakós játékot kellett összeraknom belőle: a világ hatalmas, rejtett tengerfenékét.
Ez egy egyszeri lehetőség volt a világtörténelemben – különösen egy nő számára a 1940-es években. Az akkori idők természete, a tudomány állása, és az olykor logikus, olykor logikátlan események együttesen tették lehetővé számomra mindezt”
– írta beszédében 1999-ben, miután elsőként nyerte el a Woods Hole Oceanographic Institution női tudósoknak ítélt legmagasabb kitüntetését (Mary Sears Women Pioneers in Oceanography Award).
Balázs Júlia, az első magyar női csillagász regényes élete is a tudomány iránti elhivatottságról szólt. Portréját a linkre kattintva éred el!
Kiemelt kép: Marie Tharp (forrás: YouTube)
