Hogy miért tudtam rögtön? Egyrészt már futottam életemben hét félmaratont, nagyjából ismerem a természetét. „A legyőzhető távolság” – szól az egyik nagyszabású futóverseny szlogenje, és ez tényleg így van. A félmaraton küzdelmes műfaj, de nagy eséllyel legyőzhető.

21 kilométer már elég nagy táv, lefutása pedig elég hosszú idő arra, hogy az ember kicsit közelebbről is találkozhasson a démonjaival, a célban pedig önmagának eggyel jobb verziójával. Az a szlogen is igaz, hogy „minél messzebbre futsz, annál közelebb jutsz önmagad megismeréséhez”, és bizony egy félmaraton alkalmával már tényleg közelebbi ismeretséget lehet kötni személyiségünk rejtett zugaival is.

Futottam jó és rossz félmaratonokat is életemben, utóbbiak során általában

a leggyakrabban felmerülő kérdés az volt bennem, hogy ezt miért csinálom.

Fiatalabb koromban ez a kérdés képes volt olyan messzire menni bennem, hogy egy alkalommal fel is adtam egy versenyt, mert nem tudtam értelmes választ adni rá. És mert olyan rosszul ment és annyira fájt mindenem, hogy egyszerűen megálltam és nem mentem tovább. De visszatérve a kérdésre, hogy miért tudtam rögtön, hogy félmaratont kell futnom: azért is, mert

meg akartam mutatni, elsősorban magamnak, hogy még ott vagyok a szeren, még megugrom a szintet,

még megvan bennem az a plusz, ami kell egy ilyen kihívás teljesítéséhez.

Mire elég 5 kilométer?

5 és fél éve nem futottam ezt a távot, azért az már jó sok idő. 4-5 kilométereket heti több alkalommal, egész évben futok, és bár elmentem néhány futóversenyre, és futottam hosszabb távokat, ezt a néhány kósza 10 kilométert nem könyvelhettem el stabil edzettségnek. Márpedig a 21 kilométerre edzeni kell, még akkor is, ha az ember biztos benne, hogy „tudja fejből a távot”.

Aki több félmaratont futott már, elkezdi kiismerni a gyenge pontjait, tudja a különböző szakaszok lélektanát, és azt is tudja, hogy nehéz lesz. „Ha könnyű lenne, mindenki csinálná” – nem tehetek róla, egyik szlogen jut eszembe a másik után, de nincs mit tenni, ezek tényleg igazak.

Az április végi félmaratonra úgy edzettem, hogy a versenyt megelőző hetekben megpróbáltam minél többször 10 kilométert futni. Ijesztően rosszul mentek ezek az edzések,

a lábam általában már 7 kilométer után elkezdett fájni, untam, szenvedtem, minden bajom volt.

Olyasmiket kérdeztem magamtól, hogy ha az első harmad után sajog a combom, akkor mi lesz velem a félmaraton utolsó 14 kilométerén? Végig szenvedni fogok? Egyre rosszabb lesz? Aztán ezeket elhessegettem és arra jutottam, semmit nem segít rajtam, ha ezeken előre szorongok, és a verseny különben is más. Ott hajtja valami az embert, és erre a valamire azért sokat lehet építeni.

„Minél messzebbre futsz, annál közelebb jutsz önmagad megismeréséhez” (Fotó: Getty Images)

Hol van a világ vége?

Ennyi tapasztalat már arra is elég, hogy az ember tudja, ha beüt a fájdalom, vagy jön egy komolyabb mélypont, az nem a vég. Az még elmúlhat, simán lehet, hogy csak átmeneti. Szerintem ez hozzáállás kérdése is: ha mondjuk egy futóversenyen beüt valami fájdalom a semmiből, az ember átadhatja magát neki és szenvedhet, de választhat egy másik utat is, nevezetesen hogy elkezdi mantrázni, hogy „mindjárt el fog múlni”. Én ezt már a verseny előtt is próbáltam nagyon tudatosítani magamban, hogy ha jönnek a rossz részek, ne felejtsem, hogy jönnek majd a jók is.

Egyszer azt olvastam, hogy amikor az ember úgy érzi, nem bírja tovább, elérte a teljesítőképessége határát, akkor valójában még csak 40 százalékot „használt el”.

Tehát van még 60 százalék rejtett tartaléka, ami nagyon sok. Egy Brnóban futott félmaratonon ez a gondolat vitt fel egy váratlan emelkedő tetejére.

A félmaraton előtti este a testvéremmel és egyben legcsodásabb futópartneremmel átbeszéltük az előttem álló megmérettetést. A nővérem biztosított róla, hogy menni fog, de aztán olyanokat is elkezdtünk mondogatni, hogy ha nem megy, abbahagyom, meg hogy semmi nem fog történni, ha nem futom végig.

Aztán gyorsan észbekaptunk, hogy ne már, mi nem mondunk ilyeneket. Tudjuk, hogy nem dől össze a világ, ha feladjuk útközben, ezt azonban mégsem listázzuk az opciók között. A terv mindig az, hogy teljesítjük, bármi áron. Az egyetlen fogadalom, amit egymásnak tettünk, hogy ha úgy érezzük, keringési gondjaink támadnak futás közben, vagy a szívünk kezd másképp viselkedni, akkor segítséget kérünk. Ezt azóta fogadtuk meg, hogy gyerekeink vannak.

Gyerünk, anyukám!

Apropó, gyerekek. A szóban forgó, azaz életem nyolcadik félmaratonja egy nagyon fontos szempontból mégis az első tudott lenni: ez volt az első alkalom, hogy anyaként futottam végig. Az anyák szívósak, az biztos.

Amikor magyar és külföldi ultramaratonista nőkről olvasok, akik többszáz kilométereket tesznek meg sokszor extrém körülmények között, általában mindig kiderül, hogy anyák.

Ez kitartásban, állóképességben, teherbírásban szinte biztos, hogy ad egy pluszt. A felkészülésre fordított időből és energiából pedig elvesz egy csomót, de ahogyan az esetem is bizonyítja, 21 kilométer teljesítéséhez inkább az előbbire van szükség, mint az utóbbira.

Biztosan sokan látták a Nyad című filmet Anette Bening és Jodie Foster főszereplésével, amely Diane Nyadról szól, az egyetlen emberről, aki átúszott Kubából Floridába, ráadásul 64 évesen. A 180 kilométert 53 óra alatt tette meg, nem használt cápeketrecet… és még sorolhatnám az extrém adatokat és részleteket. A film elején Nyad vázolja az ötletét a barátnőjének, aki figyelmezteti, hogy ez már egyszer nem sikerült, amikor 28 éves volt, most pedig már 61. „Pont ezért sikerülhet most” – válaszolja neki Nyad, majd kifejti, hogy pont a kora (és a korral járó mentális erő) az, ami most a segítségére lehet.

Valahol 3 és 4 km között a kislányom és a barátnője hatalmas ovációval fogadott

Egy félmaraton lefutását semmiképp sem szeretném Diane Nyad teljesítményéhez hasonlítani, de ez a gondolat nagyon megfogott. És bár messze vagyok még a hatvantól, de már nem vagyok csitri, ennek következtében sokkal jobban bízom a fejemben, mint a combomban. Úgy mentem oda a versenyre, hogy előtte alaposan átgondoltam, milyen nehézségekkel kell majd megküzdenem, és mik lesznek az ezekkel kapcsolatos túlélési stratégiáim. Emlékszem, aznap reggel úgy léptem ki az ajtón, hogy azt mondtam magamnak: most pedig odamész, lefutod és hazajössz. Ennyi a feladat. A wc előtt sorban állás közben a női összetartás jegyében villámbarátságot kötöttem három nővel, ezek, akárcsak az az energia, ami egy ilyen többtízezres futóesemény előtt érezhető, adott egy kis plusz löketet.

A verseny végül úgy alakult, ahogy az ajtóban megfogalmaztam: odamentem, lefutottam, hazajöttem.

Valahol 3 és 4 km között a kislányom és a barátnője hatalmas ovációval fogadott, azon a néhány méteren egyértelműen én voltam a legünnepeltebb futó a többezer közül. A nehézségek, a várható akadályok teljesen elkerültek aznap. Nem kizárt, hogy annyira átgondoltam őket előre, hogy már meg sem próbáltak rám törni. Egyetlen rossz gondolat, egyetlen mélypont nélkül futottam végig a 21 kilométert.

Fájt a lábam, persze, és az utolsó 5 kilométeren már nagyon vártam a végét, de alapvetően végig élveztem az egészet. És a legjobb, hogy csak órákkal a célba érés után jutott eszembe, hogy eredetileg miért neveztem be a versenyre.

A váratlan esemény, amely földbe döngölte az önbecsülésemet, egy kósza gondolatként sem tört rám a félmaraton közben. Elvesztette a jelentőségét. Legyőztem.

Aznap úgy szerveztem a délutánomat, hogy legyen időm pihenni, ráérős hajmosást és a Netflix előtt falatozást terveztem. Ahogy azonban csapzottan, de boldogan, az éremmel a nyakamban bandukoltam haza, kaptam egy telefont, hogy változott a program, tíz percen belül érkezik három éhes gyerek és két felnőtt, úgyhogy ráérős hajmosás helyett izzítottam az airfryert, és fél óra múlva elfogadható ebédet prezentáltam hat főnek. Ezt nevezem célba érésnek!

Kiemelt kép: Getty Images