„Amikor még nem volt gyerekem, nem tudtam, hogy tönkre tudom tenni egy ember napját pusztán azzal, ha megkérem, vegyen fel hosszúnadrágot.” Az ismeretlen szerzőtől származó idézet jól megmutatja az anyák mindennapjait. A nadrágra igenis szükség van, ha nem akarjuk, hogy a gyerek megfázzon. Csakhogy ő ezt még nem érti, ezért ellenkezik, hiszen a hosszúnadrág nem egyezik az elképzeléseivel.

Mi pedig, miközben végig megőrizzük a nyugalmunkat, vegyük rá a gyereket a helyes nadrághasználatra

türelemmel, kedvességgel, határozottan, szeretetteljesen, az érzelmeinket megélve, következetesen, rugalmasan, odafigyelve – egyszerre. Öt perc után az a nadrág már nem csak egy nadrág, hanem szülői létünk kiteljesedése, a gyereknek pedig a megszerzendő zászló egy állóháborúban. Azt a kérdést, hogy ki fog nyerni, vagy mi értelme a hisztinek, fel sem szabad tenni, hiszen az nem visz előre minket a cél elérésében, ami a türelmes, kedves, odafigyelő, megértő, érzéseit megélni és kifejezni képes, rugalmas, határozott, céltudatos, önzetlen gyerek nevelésében teljesedik ki, természetesen – egyszerre.

Édes álmok

Amikor még csak álmodoztunk a gyereknevelésről, biztos nem az járt a fejünkben, hogy a vizespohár színén vitatkozzunk fél órán át egy dacos háromévessel, aki villámló szemmel mered ránk azt üvöltve, hogy utállak. Magunk elé révedve arról ábrándoztunk, milyen lesz először megfogni a kis kezecskét, együtt sütit sütni, büszkén tolni a babakocsit a játszótér felé, adogatni a labdát, felülírni a rossz szülői mintákat, amiket kaptunk.

Biztosak vagyunk benne, hogy a történetek azokról a hisztiző, földön fetrengő, a testvér levegővételétől is kiboruló gyerekekről el vannak túlozva,

vagy a szülők nem tudtak megbirkózni a feladattal. Na de majd mi! Ehhez képest nagyon hamar arcon csap a valóság és bekerülünk azon szülők körbe, akik már csak fenntartani igyekeznek valamit álmaik romjaiból. Akik türelemmel és szeretettel próbálják nevelni az állandóan nyafogó és elégedetlenkedő gyereket, aki vérig van sértve, hogy nem sodorhatja magát életveszélybe vagy eheti betegre magát.

A hisztiző gyerek nem reagál jól a logikus magyarázatunkra (Kép: Getty Images)

Mit tehetünk, ha hisztizik a gyerek?

Szerencsére nem vagyunk teljesen eszköztelenek a gyereknevelés során. Megvannak a módszerek, amelyek segítenek elismerni a gyerek érzéseit és megmutatják a fényt az alagút végén. Az egyik legfontosabb teendőnk az, hogy ne bagatellizáljuk el a helyzetet.

A háború, az adók és a munkahelyi gondok valóban súlyosabbak, mint hogy a gyerekünk nem ülhetett az oviban a kedvenc székére.

De meg kell, hogy értsük, hogy a gyerek apró világában az a szék kis túlzással olyan fontos, mint nekünk a munkahelyünk. Ezért ha kinevetjük, letagadjuk az érzéseit, azzal nagy kárt okozunk benne, akkor is, ha ennek épp nem vagyunk tudatában. Szülőként az a dolgunk, hogy amennyire lehet, felismerjük és megértsük a gyerekünk különféle érzéseit. Hogy mellé álljunk és megvigasztaljuk.

1. Írjuk vagy rajzoljuk le!

Ha sikerült a gyerekünkkel egy szinten megérezni, mi történik, írjuk fel egy táblára vagy listára az érzéseket. Például lehet panasz-lista a hűtő oldalán, amire feljegyezzük, hogy Léna ma nagyon mérges volt, mert az oviban elvették tőle a kedvenc plüssjátékát.

A felírás nem azt a célt szolgálja, hogy a bolhából is elefántot csináljunk,

ezeket a listákat nem kell őrizgetni vagy állandóan újra elővenni, az írásbeli rögzítés azt mutatja a gyereknek, hogy fontos számunkra a hogyléte. Ha ezt túlzásnak érezzük, rajzoljuk le együtt, mi történt, vagy hogy a gyerek hogy érzi magát. Ha más nincs, rakjunk ki kukoricaszemekből egy szomorú arcot.

2. Logika helyett mese

A legtöbbször ott akadunk el a hiszti kezelésében, hogy észérvekkel próbáljuk meggyőzni a gyereket az igazunkról. Például hatodszor is elmagyarázzuk neki, hogy az uszoda már bezárt, ezért most nem tudunk úszni indulni. Nincs mit tenni. Majd elmegyünk olyankor, amikor nyitva lesz. Ebből egy kisgyerek a nem szó kivételével nagyjából semmit sem fog fel. Ennek megfelelően is reagál.

Sokkal hamarabb abbamarad a keserves zokogás, ha a képzelőerőnket használjuk.

A mese egy olyan nyelv, amit a gyerekkel közösen beszélünk. A hetedik, bezárással kapcsolatos okfejtés helyett mondjuk azt, hogy mennyire szerettünk volna mi is úszni menni. Milyen jó lenne, ha az uszoda éjjel is nyitva tartana, és holdfénynél úszkálhatnánk. Vagy képzeljük, el, mit csinálnánk, ha lenne egy varázspálcánk: a fürdőszobából is medencét csinálnánk. Innen nem visz hosszú út odáig, hogy a kádat használjuk a célra, és a gyerek mondjuk fürdőruhában lubickoljon egy nagyot.

3. Figyeljünk oda!

Amikor a felnőtt élet ezer nyűge nyomja a vállunkat, nehéz a csip-csup gondokra jól reagálni. Pláne következetesen, aznap már nyolcvanadszor. Ha épp nem jut eszünkbe semmi építő, az is segít, ha egyszerűen odafigyelünk arra, amit a gyerek mond, leülünk mellé és végighallgatjuk.

Nem oktatjuk ki, nem adunk tanácsokat, nem torkoljuk le, hanem figyelünk, és maximum a testbeszédünkkel visszatükrözzük az érzéseit.

Aztán ha megnyugodott, javasolhatunk valami megoldást a helyzetre, például ha nincs otthon épp a kért ennivaló, akkor felírjuk a bevásárlólistára, vagy bekarikázzuk a naptárban a napot, amikor tényleg elmegyünk az uszodába.

No de mit csináljunk, ha a gyerek költői kérdést tesz fel vagy kezelhetetlenül drámai túlzásokba esik? Joanna Faber és Julie King Beszélj úgy, hogy meghallgassa – amikor nem hallgat rád című könyve további segítséget nyújt.

Mit tehetünk, ha „túl akaratos” a gyerekünk? Hol kezdődik a probléma? Olvassátok Vekerdy Tamás örök érvényű válaszát a fenti kérdésre!

Kiemelt kép: Getty Images