Négyen szerepeltek a kampányban, a te fotód mellett az a szöveg szerepel, hogy „Nekem is bátran nyújthatsz kezet!” Ez ugyebár a végtaghiányodra utal. Azonnal tudtad, hogy részt szeretnél venni ebben a kezdeményezésben?
Igen, mert nekem ez az életem része. Úgy gondolom, én jól tudom ezt kezelni, nem is igazán voltak negatív élményeim ezzel kapcsolatban, nem közösítettek ki, nem bántottak.
Komolyan, soha senki?
Az iskolában az osztályon belül soha. Persze volt egy-két beszólás, ebből az egyik nagyon meg is maradt bennem, ami rosszul érintett, főleg azért, mert még alsós voltam és nem tudtam magam megvédeni. Nagyjából negyedikes lehettem, amikor egy nyolcadikos fiú beszólt a folyosón, hogy „nézzétek, annak a lánynak nincs alkarja”, vagy valami ilyesmit. Hirtelen nem is tudtam hova tenni, hogy mutogat rám, és mindenki engem néz. De ezen kívül nem igazán voltak rossz élményeim, ezért is döntöttem úgy, hogy kiállok, és megmutatom a világnak és az érintetteknek, hogy akkor is van kiút, amikor azt érzik, hogy nincs, vagy ha a fogyatékosságuk nagyon negatívan befolyásolja az életüket.
Szerinted mi kellett ahhoz, hogy te ezt ilyen nyitottan tudd kezelni? Gondolom, a szüleidnek nagy szerepe van ebben.
Igen, a szüleim mindig ugyanúgy kezeltek engem, mint a bátyámat, aki épen született. Pont pár hete beszélgettem erről anyukámmal. Ők nem tudták, hogy így fogok születni, az ultrahangokon sosem mutattam meg, hogy nincs bal alkarom. Meglepődtek, de anyukám azt mondja, nem is emlékszik, hogyan reagáltak erre először. Csak arra, hogy úgy szerettek volna nevelni, mint a bátyámat, hogy egészséges és ép vagyok.
Anyukám például mindig azt mondta a játszótéren, hogy két kézzel kapaszkodjak a mászókán, nem csinált ebből gondot.
Nyitottak voltak, szerettek, ebben neveltek fel.
Neked nyilván ez a természetes. Lehet, hogy nagyon hülye kérdés, de van hiányérzeted?
Persze! Például az zavar, hogy nem tudom levágni a körmöm a jobb kézujjaimon, erre mindig anyát kell megkérnem, amit nem annyira szeretek, mert alapvetően az hajt, hogy megmutassam, csakazértis meg tudom csinálni. Vagy például a „logisztika” néha kifog rajtam, ha mondjuk van rajtam egy válltáska, fognom kell a télikabátom, innék egy kis vizet, és közben kapaszkodni szeretnék, akkor azért azt jól ki kell logikáznom. Cipőt tudok kötni, de ha be szeretném szárítani a hajam, az nem megy egyedül mindkét oldalon.
Volt olyan életszakaszod, amikor ezt rosszabbul viselted?
Nem, inkább csak a rosszabb napjaimon. Ha összejönnek a dolgok, és nem tudok valamit egyedül megcsinálni, akkor van, hogy ez a hab a tortán, és olyankor nagyon frusztrál.
Egyébként te hogyan nevezed nevén ezt a „hiányt”?
Nem szeretem túlcicázni, ez egy végtaghiány, és ennyi.
A fogyatékosság szót nem szeretem, és azt sem, hogy „nem ép”.
Szerinted mi a legrosszabb beidegződés a hozzád hasonló emberekkel vagy általában a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban?
A sajnálat. Ha meglátnak az utcán egy fogyatékossággal élőt, látássérült vagy kerekesszékes embert, akkor rögtön sajnálatot éreznek. Nem akarnak bevonódni, távolságot akarnak tartani. Csak nézik, kikerülik.
Ez a sajnálat miből fakad szerinted?
Abból, hogy ez nem megszokott a legtöbb ember számára. Egy ép embernek az a normális, ami neki van. Megvan minden végtagja, tud járni, lát rendesen. És ha meglát bárkit, akinek ebből valami nincs meg, hátrahőköl, hogy „úristen, így hogyan lehet élni?” Nekik nem ez a normális. Szerintem abból fakad ez, hogy a legtöbb ember mindent önmagához hasonlít, az a mércéje, hogy ő ép. És azt gondolja, minden más csak rossz lehet. És az is benne van ebben, hogy ez még mindig szokatlan kicsit. Régen bújtatták is a hozzánk hasonló gyerekeket, a család nem szeretett volna „leégni” mások előtt. Az volt az általános nézet, hogy a fogyatékos emberek csak maradjanak otthon, legyenek el, ne is álmodozzanak. Sokan a gyengeséget látják a sérült emberekben, és azt hiszik, mindenben segítségre szorulnak.
Te milyen „használati útmutatót” adnál, hogyan lehet jól a fogyatékossággal élőkhöz fordulni?
Azt nagyon nem szeretem, ha bámulnak, de nem kérdeznek semmit. Ilyenkor elkezdek feszengeni. Nyugodtan meg lehet kérdezni, mi történt, nem kell túlgondolni. Ez van, így születtem, lépjünk tovább. Nem kell engem, vagy a hozzám hasonlókat sajnálni, életképesek vagyunk, a legtöbb dolgot meg tudjuk oldani. Nem sajnálni, hanem bevonni kell bennünket az adott közegbe, a társadalomba!
Az nem vitás, hogy a legtöbb dolgot meg tudod oldani, hiszen dobolsz és gitározol is. Hogyan csinálod?
Ugye megvan mindkét lábam és a jobb kezem. A bal kezemet helyettesítem a bal lábammal, mert a cintányért azzal lehet mozgatni. És besegítek a jobb kezemmel. Szerencsére találkoztam egy olyan fiúval, aki régóta tanul dobolni és tanítványokat is vállal. Megkérdeztem tavaly év elején, hogy szerinte tudnék-e én dobolni, ő pedig rávágta, hogy persze! Ez a jó abban a zenei közösségben, amelyikbe járok. Teljesen másképp gondolkodnak a tanárok, nincsenek ezek a berögzült módszerek, hogy amíg nem tanulja meg az ember a szolfézst, addig ne is álmodjon hangszerről. Engem is rögtön leültettek a hangszerhez. Gitározni is ott kezdtem. Nem pengetek, hanem a jobb kézujjaimmal végzek egy úgynevezett tapping módszert, tulajdonképpen rácsapok a húrokra, és mivel elektromos gitáron játszom, ennek jó erős hangja is van.
Egyébként sokszor megkaptad, hogy neked ez meg az úgyse fog menni?
Még alsó tagozatos voltam, amikor jöttek az osztályba zeneiskolákból gyerekeket toborozni. Én furulyázni szerettem volna, de a tanárok felhívták anyukámat, hogy ők így nem tudnak tanítani. Aztán évekig fel sem jött ez a téma. Ötödikben egy táborban találkoztam a leendő gitártanárommal, aki megmutatott egy akusztikus gitárt. Elkezdtem nézegetni, pengetgetni, ő pedig megkérdezte, szeretnék-e megtanulni. Ő ismertette meg velem ezt a módszert.
A zenén kívül mit tanulsz?
Az ELTÉ-re járok emberi erőforrások szakra. Szeretném majd a HR-tudásomat olyan területen hasznosítani, ahol például megváltozott munkaképességűekkel tudnék foglalkozni. Jobb lenne őket sokkal jobban bevonni a munkába.
Nyugaton a munkaerőpiacon is látszik, hogy mindenkit bevonnak.
Jó lenne, ha egy megváltozott munkaképességűeket alkalmazó kávézóra nem látványosságként tekintenének az emberek, hanem teljesen hétköznapi lenne.
Ha jól tudom, jógaoktatói képesítésed is van.
Igen, tavaly volt egy hosszabb téli szünetem, amikor nem voltak vizsgáim, amit mindenképp hasznosan szerettem volna kitölteni, úgyhogy elvégeztem egy képzést. Azelőtt is jógáztam, jártam órákra és gyakoroltam otthon is. Tervezem is, hogy csinálok egy YouTube-csatornát rövid jógás videókkal, hogy lássák az emberek, hogy így is lehet jógázni, illetve hogy azok, akik hozzám hasonlók, esetleg rádöbbenjenek, hogy amit lehetetlennek hittek, nem is az. Egyébként az alkaromat három jógatéglával helyettesítem, ennyi a titok.
A kampányban szerepel egy vak és egy kerekesszékes fiú, illetve egy Down-szindrómás lány. Találkoztál velük?
Petrával a fotózáson is találkoztam, de mindketten járunk azokra a divatbemutatókra, amelyeket Mák Dóri alapítványa szervez. Ott is tudtunk kicsit beszélgetni. Juhász Tomival egy interjún találkoztam, jó volt meghallgatni az ő nézőpontjait is különböző témákról. Jó lenne négyen beszélgetni, mindenki egyedi és színes személyiség.
Petra ugye Down-szindrómás. Nemrég láttam egy fantasztikus kampányvideót, amiben egy Down-os lány Margarita koktélt kér a bárban, és kikéri magának, hogy szörpöt akarnak adni neki.
Jaj, azt én is láttam, a Down-szindrómások napján került ki. Nagyon felemelő volt! Petra is szuper csaj, szeret segíteni, nagyon vicces lány. Egyáltalán nem korlátozott úgy, ahogyan gondolják az emberek. Ő is értelmes, lehet vele normálisan beszélgetni, végig tud vonulni a kifutón, talpraesett lány.
Szerinted lehet viccelni a fogyatékossággal?
Attól függ, ki viccel és hogyan. Ha meg akar bántani, az nem szép dolog, de a viccelődés sok nehéz helyzetet megkönnyít. A humor segít a mindennapokban, inkább elviccelni, és ezáltal jobban elfogadni, ha valamit nem tudunk megcsinálni. De ha megbántasz másokat, miközben nem is ismersz senki érintettet, az nem oké.
Biztos nagyon kommersz kérdés, de a fiúkkal, a szerelemben megnehezíti a dolgodat a végtaghiány?
Igazából ezt még soha senki nem kérdezte meg. Korábban én éreztem inkább magamban az akadályt, hogy mi van, ha emiatt nem akarnak velem ismerkedni, de szerencsére nem ez irányított, el tudtam ezt engedni. A barátommal egy házibuliban ismerkedtem meg, lassan három éve együtt vagyunk. Ő is elfogadó, nyitott, nem a kezemet látta, hanem engem.
Az Egyesület az Inklúzióért egyik alapítójával, Török Flórával is beszélgettünk már korábban.
Kiemelt kép és fotó: Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért
