Egy csecsemőt gondozni, majd később szépen felnevelni embert próbáló feladat. Az újdonsült szülő számára a szabadon felhasználható órák száma szélsebesen tart a nullához, majd ott hosszú évekre megpihen. Az olyan luxuselfoglaltságok, mint elmerülni egy izgalmas könyvben vagy úgy sportolni, hogy az ember nem lesi folyton az óráját, már csak emlékek a múltból. Csakúgy, mint a kipihentség. Helyette jön az elsőbálozók aggódása és az ügyeletes patika rendszeres felkeresése az éjszaka közepén.

Még Spanyolországban is kevesen mondják ki: a szülőség nehéz kihívás. Pedig itt aztán lételem a panaszkodás.

Mindemellett, szülőnek lenni semmi máshoz nem fogható. Amikor az ember lánya mélyen a szemébe nézve azt mondja, hogy „apa”, akkor olyan kémiai folyamatok indulnak be az ember szervezetében, amelyek tíz vagy akár ezer átvirrasztott éjszakához is elegendő energiát biztosítanak.

Bár még csak másfél éve vagyok apa, nem telt el sok idő, mire megértettem, mit jelentett a szüleim fáradozása. Anyukám mindig mondta (persze szeretettel) hogy állandóan csak pakol utánunk. Valóban: egy gyermek érkezésével az ember lakása a feje tetejére fordul. Aztán vele együtt a szülők élete is… Hát még amikor elkezd járni, ajaj!

Olvasd el, a cikksorozat előző részét, amiből kiderül, hogyan választott a család bölcsődét Spanyolországban.

Kirándulás Írországban: összeköltözésünk előtt másfél évig éltünk távkapcsolatban Glòriával (Fotó: Páll Dávid Dénes)

Apukám részéről pedig folyton-folyvást eszembe ötlik, amit még iskolás koromban mondott, miután a napköziben rossz fát tettem a tűzre. „Nem örülök neki, de beszéljük meg. Akármit is csináltál, mi mindig egy hajóban fogunk evezni.” Motivált, hogy mire Emma megszületik, a lehető legnagyobb tudással vértezzem fel magam a gyermekneveléssel kapcsolatban. Azért, hogy jó apukája lehessek. Faltam is a könyveket a témában.

Aztán Emma születését követően rádöbbentem, hogy a szülőség nagyrészt intuitív.

Ez a gondolat, azóta csak erősödött bennem. Mintákat hordozunk, amiket a közvetlen környezetünktől tapasztaltunk gyermekkorunkban. Glòriára és rám is nagy hatással van az a hátizsák, amit a szüleinktől kaptunk. Aztán hogy ezzel a két hátizsákkal mit kezdünk együtt és Emmával, az már csak rajtunk múlik. Egy apró élet óriási lehetőséget hordoz magában. Nem arra gondolok, hogy gyermekünk lehet a következő világhíres művész vagy sportoló. A fontos dologra gondolok: gyermekünk születése óriási esély arra, hogy párját ritkító szülő-gyerek kapcsolatot építsünk ki vele. Ezt mi Katalóniában, Glòria szülőhazájában tesszük.

Magyarnak lenni Barcelonában

Sokan legyintenek, mondván, hogy nem is lakunk mi messze Magyarországtól. Hiszen a Barcelona-Budapest út csupán két és fél óra repülővel. Mint Budapestről Debrecen vonattal. De ez így nem igaz.

Minden más, ha az ember nem a hazájában rendezi be az életét.

Amikor 2016. szeptember 26-án elköltöztem Magyarországról, tabula rasat hirdettem magamnak. Lázadó ifjúként sokszor erről álmodtam: kitörni a kényelmes közegből és szerencsét próbálni.

A romantikus hőstörténetbe azért bőven csúsztak fiaskók: például amikor az ember nem ismeri a helyi szokásokat, folyamatokat vagy úgy egyáltalán bárkit. Míg Magyarországon vendégségben általában cipő nélkül megyünk be a házigazda lakásába és a vacsoránál nem beszélünk (legfőképp nem kiabálunk) keresztül-kasul, ez Spanyolországban pont fordítva van.

Gulyáslevest főztem a barátainknak, amikor azt ünnepeltük, hogy Barcelonába költöztem Glòriához (Fotó: Páll Dávid Dénes)

Idővel persze megedződik az ember. Igen, van honvágyam. Elsősorban a családom hiányzik. Na meg azok a szokások, amiket csak Magyarországon tudok gyakorolni.

Például a foci és kézilabda meccsek. Próbálok nem sokat érzelegni, de minden alkalommal elmélázok egy kicsit, amikor munka után a külföldiekkel tömött metrón Hobo énekli a fülembe:

Más nyelven beszélsz,
más nyelven írsz,
de magyarul álmodsz,
magyarul sírsz.

Szóval hiányzik Magyarország. Viszont a Glòriával közösen alapított családunk Barcelonában van. Emma itt szív magába mindent, ami magyar. A helyi konzulátusnak és néhány lelkes pedagógusnak köszönhetően Barcelonában sem maradunk magyar népdalok és mondókák nélkül. Kétheti rendszerességgel rendezik meg a Kacifánt nevű magyar bölcsődét, ahova rendre egy tucat gyermek érkezik a szüleivel. A párok többségének egyike magyar, míg a másik katalán vagy spanyol. Pont, ahogy mi.

Mindig hárman megyünk. Kis túlzással, vörösre tapsolt tenyérrel énekeljük a Pál, Kata, Pétert. Glòriának sohasem kell kétszer mondani, hogy lehet bátran táncolni is.

Glòria és a nők

Bár a mindennapi életben én tanítom Emmát magyarul beszélni, fontos Glòria támogatása. Még akkor is, ha ő lenne aznap a soros, boldogan átengedi nekem, hogy én meséljek Emmának az Afrikában kalandozó tökmagokról. Ő maga pedig egy erdélyi tanárnőtől tanulja a nyelvünket.

Glòria számomra igazi hős. Szuper anya, aki példát mutat Emmának. Továbbá, még dolgozik és tanul is. Pihenni csak a nyaralás három hete alatt látom.

Mióta apa lettem, még inkább csodálom a nőket. Erősek és strapabíróak. És ezt nem szabad kizárólag a hormonális változásokra fogni. Még napjainkban is kevés szó esik mindazokról a kihívásokról, amiken keresztülmennek a várandósság, a szülés, a szoptatás és az anyaság alatt.

Én, az apa, pedig sokszor csak támasz vagyok. Nem is gondoltam volna korábban, hogy olyan apróságok, mint egy jól időzített favicc vagy egy talpmasszázs is segíthetik a családunk működését.

Kissé giccsesen azt mondják, hogy az ember ott van otthon, ahol a szerettei vannak. Tehát én otthon vagyok Magyarországon és Spanyolországban is. Bár a két ország sorrendjét nem tudom fordítva leírni, be kell, hogy lássam: ez nem sorsdöntő. Sokkal fontosabb, hogy melyik kultúrából mit hozunk magunkkal és mit adunk tovább másoknak.

Kíváncsi vagy az előzményekre? A Mediterrán magyar apa cikksorozat többi részét is olvasd el!

Kiemelt kép: Glòria és Dávid – Fotó: Páll Dávid Dénes/nőklapja.hu