A zsidó-keresztény kultúrkör embere tudta, hogy az Istent angyalok veszik körül. Ezeknek a különleges lényeknek az éneklés és a muzsikálás volt a feladatuk, ráadásul mint egy rendesen működő benzinkút, ők is 0–24 órában, tehát szünet nélkül zengték az Úr dicsőségét. Az ókeresztények és a középkor embere úgy hitte, a misén és az egyéb szertartásokon elhangzó dallamokat valaha az angyalok adták az embernek, ha pedig új melódia került elő, azt sem az emberi kreativitás termékének gondolták, hanem angyali üzenetben érkezett ajándéknak. Hányónkkal történik meg, hogy álmunkban dallamot hallunk, amit aztán másnap örömmel dúdolunk el a másiknak (ha nem felejtjük el). A föntről érkezett éneket nem csupán csodálatosnak, hanem tökéletesnek is tartották.
Erről ír a Szűz Mária mennyekbe való átviteléről szóló könyvében Szárdesz püspöke, Melitón, aki a Krisztus utáni 2. században élt: „Egy hatalmas felhő jelent meg [Mária koporsója] felett, mint amekkora fénykoszorú szokott látszani a Hold körül; angyalok serege volt ebben a felhőben, és kellemes dallamokat énekeltek, és az oly édes dallamtól visszhangzott a föld. Erre a nép kivonult a városból, mintegy tizenötezer ember, csodálkozva mondogatták: Mik ezek a kellemes hangzatok? Akkor az egyik ott levő ezt mondta nekik: Mária elhagyta testét, Jézus tanítványai pedig dicséretet mondanak körülötte. Akkor odatekintettek és látták a nagy dicsőséggel megkoronázott testet, meg a fennhangon éneklő apostolokat.”
Jól csengő, harmonikus énekeket hallottak tőlük az emberek, hol az előbb említett jelenések alkalmával, hol álmukban. Az angyali éneknek tehát liturgikus szerep jutott: fönn a mennyben, illetve annak mintájára itt a Földön. A kora középkortól kezdve így gondolkoztak erről a keresztények, akik a maguk emberi módján „vettek részt” az égi szertartásokon: megpróbálták megvalósítani a mennyei ceremónia földi mását. Aranyszájú Szent János így fogalmazott: „Nem kapcsolódunk-e itt a Földön ahhoz az énekhez, amelyet a testetlen erők földöntúli kórusa énekel?!” A fönti énekre felelt az isteni, az angyali kérdésre válaszolt az emberi, a magasra a mély, a szólóra a tutti. Ez a kettősség, ez a kérdés-felelet dinamika érezhető a nyugati világ zenéjében. És nem pusztán az egyháziban, hanem ugyanúgy a hangversenytermi muzsikában. Elég meghallgatni egy zongoraversenyt, egy szimfóniát, a hangszerek, hangszercsoportok válaszolgatása ebből az ősi fölfogásból táplálkozik. És igen, ebben a tekintetben szakrális zenét hallgatunk akkor is, ha a legpajkosabb vígoperára váltunk jegyet!
Fordítva is igaz, vegyük például a Haydneum III. Egyházzenei Fesztiválját most júniusban: egy megzenésített mise, rekviem vagy zsoltárszöveg, Máriát dicsőítő motetta, netán éppen Joseph Haydn Krisztus utolsó hét szavát zenében megörökítő, lélegzetelállító szépségű zeneműve sem csak a vallásos ember számára élvezhető, mindenki megérezheti benne a mennyei szépséget, járjon rendszeresen templomba, vagy kerülje el azt nagy ívben. Közel két évezreden keresztül az európai ember mindennapjainak része volt ez a zene, ami ma fölcsendülhet templomban, de koncertteremben is. Nyilván az előbbi – mint például a budapesti Egyetemi templom – a „hitelesebb” helyszín, hiszen ott az oltárképekről, szoborcsoportokból is ránk köszönhetnek az angyalok, akiknek folyamatos éneke szól az előadott művek minden taktusából.
Haydneum / Bősze Ádám
Kiemelt kép és fotók: Haydneum – Pilvax Films
