Ha minden úgy alakul, ahogyan azt Julia Quinn, a sorozat alapjául szóló Bridgerton-regény írónője tervezte, Lady Whistledown valódi személye is titokban maradt volna. Egy interjúban azt mesélte, hogy édesapja, aki a regény első olvasója volt, tette fel neki a kérdést először: kicsoda ez a rejtélyes írónő? Neki azonban nem volt erre válasza. El sem gondolkodott rajta korábban, mert nem hitte, hogy ez bárkit is érdekelne. Eredetileg ugyanis csak azért találta ki a titokzatos figurát, hogy a saját dolgát megkönnyítse.
Úgy gondolta, természetesebb, ha az olyan háttérinformációkat, mint az adott évszám vagy a szereplők külseje, nem egy unalmas leírásból vagy párbeszédből tudják meg az olvasók, hanem egy harmadik személy elmeséléséből. Így találta ki Lady Whistledown alakját. A senki által nem ismert, titokzatos pletykaírónőt, aki mindent tud és mindent elárul a lapjában – de akinek a kilétét senki nem sejti.
Lady Whistledown alakja azonban megragadta az olvasók fantáziáját.
Az pedig egyenesen megdöbbentette őket, amikor az első kötet befejezésekor a szerző nem fedte fel a narrátor kilétét. Ezzel ugyanis megszegte a szerelmes regények egyik fő szabályát, ami előírja, hogy a történet végén minden szálat el kell varrni. Az író-olvasó találkozókon egyre többször került elő a kérdés, majd online fórumokon is találgatni kezdték, kit is rejt az álnév. Így aztán végül Julia Quinn beadta a derekát.
Ruth Gemmell és Nicola Coughlan A Bridgerton család egyik epizódjában (Fotó: LIAM DANIEL/NETFLIX via IMDb)
Megírta Lady Whistledown történetét is, sőt, hozzá is adta az egyik Bridgerton fiúhoz. De ellentétben a sorozattal, ahol az első évad végén kiderül, ki is ő, a regényolvasóknak egészen a negyedik kötetig várniuk kellett a nagy leleplezésre.
Lady Whistledown és Mrs. Crackenthorpe
Persze sejthette volna Julia Quinn, hogy az olvasók tudni akarják, kicsoda a titokzatos szerző, hiszen az irodalomtörténetben is van egy olyan pletykaírónő, akinek kilétét közel 300 éve próbálják kitalálni. Ő Mrs. Crackenthorpe, vagy, ahogyan akkoriban reklámozták: „a hölgy, aki mindent tud.” 1709–10 között összesen 51 cikket írt a Female Tatler azaz Női Csevegő című magazinba. Ezek az írások döbbenetesen hasonlóak ahhoz, mint amiket A Bridgerton család című sorozat képzeletbeli lapjában lehet olvasni.
Nem csoda, hiszen mindkettejük fő témája ugyanaz: mi történt egy bálon, ki volt népszerű, ki árult petrezselymet, kinek milyen volt a ruhája és az ékszere – és persze, ami a lényeg: ki kihez fog férjhez menni.
Még a két nő ovális keretes logója is hasonlít egymásra, amivel a cikkek kezdődnek.
Egy dologban azonban teljesen eltér a két újság. Míg Lady Whistledown a regényben – meglehetősen botrányos módon – mindenki nevét leírja, a valóságban Mrs. Crackenthorpe ezt soha nem tette meg. Szereplőit vagy monogrammal, vagy valamiféle kitalált becenévvel illette. Írásai tele vannak „Lord P” és Lady M” rövidítésekkel, míg a színésznőkre azok híres szerepei révén utal.
De az is előfordul, hogy olyan beszédes álnevek mögé rejti alakjai kilétét, mint például „Csiklandós Bella” vagy „Mrs. Gyűrött Ruha”. A kódot persze könnyen feltörte, aki járatos volt ezekben a körökben, de ez a kis rejtély nem ártott a lap hírnevének sem. Inkább adott még egy okot arra, hogy az emberek beszélgessenek róla, hogy nekiálljanak találgatni, kit is takarhatnak az álnevek.
Mégis rájöhettek, ki volt Mrs. Crackenthorpe?
A Female Tatler nem kevés botrányt okozott, de nem csak a tartalma miatt! Pár hónappal az alapítása után megpróbálták lekoppintani, és piacra került az utánzata, majd ezt követte a lap hivatalos állásfoglalása, miszerint senki ne higgyen az imposztoroknak. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy
fél évvel később Mrs. Crackenthorpe hirtelen eltűnt, helyét pedig átvette az úgynevezett „Szerény Hölgyek Társasága”,
név szerint „Arabella, Artesia, Emilia, Lucinda, Sophronia és Rosella” – akik további 58 lapszámon át szórakoztatták a közönséget. Mivel soha nem árulták el, mi volt a csere oka, a mai kutatók ebből próbálják kikövetkeztetni, ki is rejtőzhetett Mrs. Crackenthorpe alakja mögött. Jelenleg a legesélyesebb jelöltnek Delarivier Manley regényírónő tűnik, akit épp ebben az időben tartóztattak le.
Bár Delarivier Manley neve mára már feledésbe merült, a kortársak számára valószínűleg nem lett volna nagy meglepetés, ha kiderül, hogy ő Mrs. Crackenthorpe. 1709-ben megjelent disztópikus írása, az Új Atlantisz épp azzal keltett botrányt, hogy egy elképzelt földközi-tengeri szigeten bemutatta, hogy ha a korabeli politikusok odakerülnének, még a földi mennyországot is képesek lennének tönkretenni. Ezzel akkora botrányt kavart, hogy letartóztatták rágalmazásért.
Csak az mentette meg, hogy határozottan tagadott minden hasonlóságot alakjai és a valós személyek között, így végül a vádakat ejtették. Leginkább azért, mert csak úgy tudták volna elítélni, ha a sértett felek elismerik, hogy amit állít, az igaz – és nem a képzelet szüleménye. Bár ezzel a börtöntől megmenekült, az irodalmi élet számkivetettjévé vált, többé senki sem merte dicsérni írásait, félve a nagy hatalmú emberek bosszújától. Így aztán életműve feledésbe merült.
Mrs. Crackenthorpe sajátos életfilozófiája
De hogy egy pletykalapnak is dolgozott volna? Nem elképzelhetetlen. Bár ezt manapság alantas szórakozásnak tartjuk, a 18. századi Angliában nem volt ennyire szigorú a műfaj megítélése. Mrs. Crackenthorpe gyakran hangoztatta, hogy írásait komoly irodalmi műnek tartja, és hogy munkájának fő célja az emberi társadalom jobbítása. Azzal, hogy rámutat bizonyos emberek tévedéseire, hibáira, nem kigúnyolni akarja őket, hanem azt szeretné, hogy olvasói tanuljanak ezekből. A kritikához pedig, azt állította, azért van joga, mert ő egy nő, és
„senki sem sértődhet meg azon, amit egy hölgy ír.”
Bár kijelentése a korabeli logika szerint jogos volt, azzal, hogy nemét hangsúlyozta, Mrs. Crackenthorpe akarata ellenére is táplálta azokat a pletykákat, melyek szerint valójában mégis egy férfi áll az írásai mögött.
Ugyanakkor Mrs. Crackenthorpe meglehetősen gyakran írt arról is, hogy amennyiben a nők megkapnák a szükséges oktatást, intellektuális képességeik nem maradnának el a férfiaké mögött. Ráadásul szerinte ez nemcsak ahhoz vezetne, hogy sikeresebb feleségek és jobb anyák lennének, de az egész társadalom jobbá válna, ha a nők nem azzal töltenék életük felét, hogy „teáscsészékről, cukorfogókról, sószórókról és ruhákról beszélgetnek”. Sőt, egyszer még azt is kijelentette, hogy
a házasság egy nő számára „végzetes hiba.”
Bár a Female Tatler súlyos problémákkal is foglalkozott, fő vonzereje mégis abban rejlett, hogy mindezt könnyed és szórakoztató stílusban tette. Szerzője akár férfi volt, akár nő, vérbeli mesemondóként bűvölte el olvasóit, és szavait mindkét nem élvezettel olvasta.
Olyasmit adott ugyanis, amit akkoriban senki más: bepillantást egy elzárt, kivételezett társadalmi réteg életébe. Ehhez mindenképp bátorság kellett. De talán nem annyi, mint a Bridgerton-sorozat hősnőjének, aki fejébe húzta a kámzsát és úgy osont el a polgárnegyedben található nyomdába, hogy leadja az elkészült kéziratait.
Mindenkinek jól jön a segítség
A valóság közelebb állhat inkább ahhoz, ahogyan a regény ír erről a folyamatról. Ott ugyanis Lady Whistledownnak van egy segítője: a család ügyvédje, aki, miután véletlen rátalál a főhősnő írásaira, annyira szórakoztatónak tartja azokat, hogy nemcsak bátorítja a kiadást, de el is intézi az ezzel kapcsolatos praktikus teendőket.
Ő az, aki nyomdát talál, majd kifutófiúkat bérel fel, hogy a lapot minden előkelő londoni háztartásba eljuttassa. Még azt is ő találja ki, hogy az első pár számot ingyen adják, abban bízva, hogy az olvasók két hét alatt rászoknak.
Bejön a számítása. Amikor a harmadik héten a komornyikok hiába várják a megszokott újságosfiúk ingyenes szállítmányát, kénytelenek kifizetni a botrányosan drága öt pennyt. Rászoktak a szerző szórakoztató történeteire. A siker titka, hogy ezek az írások izgalmasabbak, mint a valóság. Azt ugyanis sem a regényben, sem a valóságban nem titkolja senki, hogy
a társasági élet összejövetelei gyakran unalmasak és fárasztóak.
Kell hozzájuk egy jó szemű, tehetséges író, aki észreveszi az izgalmas, zavarba ejtő, furcsa vagy épp titkos részleteket is, és mivel senki nem tudja ki ő, következmények nélkül továbbadhatja az értékes információt olvasóinak. Ahogyan a regényben, úgy a valóságban is.
Női írók nehéz sorsa
Bárki is volt Mrs. Crackenthorpe, egy dolog bizonyos: azzal, hogy titokban tartotta a kilétét, nem kellett félnie sem attól, hogy kiveti magából az elit, sem attól, hogy börtönbe zárják merész szavai miatt. Nőként azonban valószínűleg volt még egy jó oka arra, hogy álnéven publikáljon. Írónőnek lenni ugyanis a 18. században meglehetősen erkölcstelen dolognak számított. Ellentétben ugyanis a Bridgerton–univerzum kitalált világával, ahol Lady Whistledown lebukása után regényírónőként kamatoztatja hírnevét,
Angliában ekkoriban azt a nőt, aki az írását eladta, a testét eladó nőkhöz hasonlították.
Akinek a neve ismertté vált, azt „szájára vette a világ” – ez az oka annak is, hogy Jane Austen és a Brontë nővérek sem engedélyezték, hogy a nevük megjelenjen regényeik első kiadásán. Bár Mrs. Crackenthorpe rovata csak egyetlen évet élt meg, az általa kitalált műfaj nem halt el. A híresek és gazdagok életének titkai a mai napig izgatják az emberek fantáziáját. Legyen szó hollywoodi sztárokról vagy a királyi család tagjairól, az olvasók pontosan azt akarják tudni, amit 300 évvel ezelőtt: hogy mit viseltek, merre jártak, hogyan szórakoznak és kibe szerelmesek.
Imádod a régi korok divatját? Íme, 10 romantikus ruha Bridgerton-rajongóknak!
Kiemelt kép: Nicola Coughlan Lady Whistledown szerepében – Fotó: LIAM DANIEL/NETFLIX via IMDb
Szeretnél találkozni a Nők Lapja újságíróival és szakértőivel? Szeretettel várunk a Példakép Díj átadóján! Jegyek már kaphatók!
