Tegnap vérvételen voltunk a majdnem kilencéves kisfiammal, és csodálatosan viselkedett mind bátorságban, mind udvariasságban. Erről eszembe jutott, hogy kisebb korában mennyit aggodalmaskodtam azon, hogy hangosan köszönjön belépéskor és távozáskor.

Erről panaszkodtam is az ovis dadusának, hogy én már ezerszer elmagyaráztam a gyereknek a köszönési etikettet, de még mindig előfordul, hogy egyáltalán nem köszön, vagy csak motyog valamit az orra alatt. A dadus erre csak legyintett, hogy ne agyaljak ezen, „majd megtanulja!”. Igaza lett, de akkor ezen a lazaságon őszintén meglepődtem, mert azt hittem, ezt szigorúbban kell venni, és hogy bizonyos alapvető illemszabályok betartása elvárható egy óvodástól.

Illemszabályok régen és most

Emlékszem, amikor gyerekkoromban együtt ebédeltünk a kilencvenéves, szomszéd Babi nénivel: egyre kisebb négyzetekre hajtogatta a szalvétáját evés után, és amikor fütyülni kezdtem, rám szólt, hogy „Egy úrilány nem fütyül az asztalnál!”. Persze Babi néni háta mögött sokszor leúrilányoztuk egymást ironikusan, de tény, hogy ő ezzel az elváráskészlettel érkezett a Horthy-korszakból, én viszont fütyültem (haha) ezekre a szabályokra.

„Az első kérdés, hogy mit hívunk illemnek? Vannak olyan, pusztán formális szokások, amelyek »hierarchia alapúak«, például amikor a nagyszülő azt mondja az unokájának, hogy nem illik rákönyökölni az ebédlőasztalra. Az ilyen és ehhez hasonló szabályoknak manapság sok családban csökken a jelenléte a kizárólagosan tekintély alapú nevelés háttérbe húzódásával, és annak az elképzelésnek a térnyerésével, miszerint a felnőtt tekintély önmagában senkit nem jogosít fel arra, hogy olyan dolgokat várjon el egy kisgyerektől, amelyeknek igazából nincs jelentősége.

A kiüresedett udvariaskodásnál fontosabb a valódi udvariasság és tisztelet a másik ember irányába”

– mondja dr. Jármi Éva pszichológus, a Hol A Helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központ alapítója.

Régen kőbevésett illemszabályok voltak, amelyekhez mindenki tartotta magát, ma viszont ennél árnyaltabb a helyzet: nem feltétlenül ugyanott húzzuk meg az illedelmesség határait.

Mindazonáltal vannak olyan minimum-elvárások, amelyek betartásában talán nagyjából egyetértünk (legalábbis ebben a kultúrkörben, ahol élünk): például nem csámcsogunk, nem szürcsöljük a levest, megvárjuk, míg leszállnak a villamosról, és csak utána szállunk fel, átadjuk a helyünket az idősnek/betegnek/várandósnak, és így tovább. Kérdés, hogy ezeket hogyan taníthatjuk meg a leghatékonyabban, és egyáltalán mi elvárható az ovis-kisiskolás korosztálytól.

Sokan adnak kütyüt a gyereknek egy étteremben. Ez azonban arra tanítja a kicsit, hogy a mobiltelefon vagy a tablet legyen számára az önszabályozás kelléke (Fotó: Getty Images)

Mások a mai gyerekek?

Igen is, meg nem is. Az étteremben hisztiző kicsik láttán könnyű bezzegelni, hogy régen jobban viselkedtek a porontyok, jobban „meg voltak nevelve”, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár évtizeddel ezelőtt nem volt szokás ennyit étterembe járni kicsikkel. Tehát egész egyszerűen nem derült ki, hogyan viselkednének egy ilyen szituációban, vajon képesek lennének-e illedelmesen végigülni egy másfél órás, nyilvános étkezést és közben hagyni nyugodtan beszélgetni a felnőtteket.

„Valójában ez sokszor az önszabályozás, illetve a viselkedésirányítás kérdése – ezeknek az idegrendszeri háttere folyamatosan fejlődik.

Nem véletlen, hogy az óvodásoknak viszonylag sok mindent megengedünk, mert náluk ez a viselkedésszabályozási rendszer, illetve az ezért felelős agyi területek még erősen fejlődésben vannak. Ők idegrendszeri szempontból nincsenek még ott, hogy bizonyos elvárt viselkedéseket tudjanak produkálni: például, ha eszükbe jut valami, akkor ők azt vissza tudják moderálni és nem azonnal kimondani. Éppen ezért csak az iskolában kezdik el komolyabban elvárni, hogy az órán csak jelentkezés után szólaljanak meg a gyerekek” – magyarázza a szakértő.

„Az utóbbi években rengeteg gyereket minősítenek idegrendszerileg éretlennek. Ez a fejlődési megakadás sokféle konkrét nehézségben ölthet testet, a rajzolás elmaradásától a nyelvi fejlődés korlátozottságán át az előbb említett önszabályozási problémáig. Vagyis a gyerekek gyakran még azon a szinten sem tudják szabályozni magukat, amit azért elvárnánk egy óvodástól”.

Miért gyakoribb az idegrendszeri éretlenség?

Az idegrendszeri éretlenség gyakoriságának megugrását sokféle tényezőre vezetik vissza a mikroműanyagok szervezetbe jutásától kezdve a megnövekedett légszennyezettségig, és biztosan közrejátszik a gyerekek megváltozott életmódja is. A mai gyerekek általában kevesebbet fognak ceruzát és kötnek cipőt, kevesebbet futnak, úsznak, másznak fára, játszanak a szabadban, mint régen.

„Visszaszorultak azok a szenzomotoros tevékenységek, amelyek segítik a magasabb rendű idegrendszeri területek érését,

így elmarad azoknak az ingereknek a beérkezése, amelyek kellenek az idegrendszer fejlődéséhez” – mutat rá dr. Jármi Éva. – Érdemes tehát tudatosan beiktatni ilyen múltidéző időszakokat és tevékenységeket a gyerekünk hétköznapjaiba (ha egyébként ezek maguktól nem az életünk részei), nyilván mondanom sem kell, hogy mindennek az illemszabályok betartásán jóval túlmutató pozitív hatásai lesznek.”

Lépésről lépésre

Nagyjából a gyerek hat-hétéves koráig nem érdemes túlzó elvárásokat támasztani az illedelmességet illetően, de elkezdhetjük picit „tréningezni” a csemetét. Ez azt jelenti, hogy időről-időre kitesszük őt olyan helyzeteknek, amikor gyakorolhat, és világos elvárást fogalmazunk meg azt illetően, hogy mi a helyes magatartás.

Például mielőtt bemegyünk egy üzletbe, elmondjuk neki, hogy belépéskor köszönni szoktunk az eladónak, és aztán emelt fővel viseljük, ha a köszönés mégsem következik be. Ilyenkor egy óvodást nem leszidni kell, hanem ráhagyni.

Fontos, hogy a ráhagyás ebben az esetben azt jelenti, hogy szülőként felismerjük: a gyerek még nem tart ott, hogy ezt a szabályt megjegyezze és alkalmazza.

A ráhagyás tehát nem azt jelenti, hogy magát a „tréningezést” adjuk fel. Újra és újra visszatérünk rá, és egyszer majd beérik.

Fontos, hogy jól válasszuk meg a „tréningezés” tárgyát, és reális elvárásokat fogalmazzunk meg a gyerekkel szemben. Az említett éttermes példa egyértelműen mélyvíz, állatorvosi ló, nevezhetjük bárhogy, egy biztos: amíg kicsi a gyerek, nem sok sikerélménnyel kecsegtet.

„Egy étterem teljesen inadekvát helyzet egy óvodásnak, mert ott olyan fokú viselkedésszabályozásra lenne szükség, amiről előre lehet tudni, hogy egy ekkora gyerek nem fogja megugrani. Pont ezért kezdték el gyerekbaráttá tenni az éttermeket (például játszósarokkal), mert amúgy nem azok. Egy étteremben teljesen normális gyerekek viselkednek borzalmasnak látszóan. Nem azért, mert neveletlenek, hanem mert életkori sajátosságaiknál fogva nem tudják hozni azt a viselkedést, amelyet a helyzet kívánna.

Ilyenkor sok szülő tréningezés helyett kütyükkel moderálja a gyerek viselkedését.

Adnak neki egy erős ingert, amiből aztán az lesz, hogy egy csomó gyerek otthon is úgy ül az étkezőasztalnál, hogy közben nézi a Bogyó és Babócát. Ingerelárasztással moderálják vissza a gyereket. Ez persze hosszú távon nem segíti az önszabályozás fejlődését, viszont rátanítja a kicsit arra, hogy a mobiltelefon vagy a tablet legyen számára az önszabályozás kelléke. Aztán ha elvesszük tőle, ne csodálkozzunk, ha úgy érzi, mintha az agyából téptünk volna ki egy darabot” – magyarázza a szakértő.

A gyerekekben jobban megmarad a vizuális tanítás, ezért próbálkozhatunk könyvekkel is, ha az illemtan kerül szóba

Papolás helyett

Hozzám hasonlóan biztosan sok szülő átélte, hogy milliószor elismétel egy dolgot, az mégsem ragad meg a gyerek fejében. Mégis újra és újra ezzel a módszerrel próbálkozunk, mert minket így neveltek annak idején. Nem emlékszem, hogy a szüleim mókás feladatokkal és kis szerepjátékokkal igyekeztek volna rávezetni arra, hogy jó étvágyat kívánjak vagy megköszönjem az ebédet – egyszerűen elmondták, hogy ezt így illik. Ez azonban manapság nem tűnik túl hatékonynak.

„A beszéden kívül érdemes más csatornákat is megnyitni. Jelenleg a legtöbb gyerek nem ilyen módon tanul, hanem vizuálisan. Erre jó lehet egy témába vágó könyv átlapozása, vagy ha lejátsszuk a jelenetet, hogy melyik helyzetben mit kell csinálni” – javasolja dr. Jármi Éva.

Nálunk két szuper könyv is van otthon, amit szoktunk a gyerekekkel olvasgatni. Az egyik a nemrég megjelent Illemtan – Az udvarias viselkedés szabályai című képeskönyv (Marta Matus írta, Piróth Attila fordította, a Csimota Könyvkiadó adta ki), amelyben

egy jól nevelt, öltönyös medve kalauzolja végig az olvasót a legalapvetőbb öltözködési, étkezési és üdvözlési helyzeteken, elképesztően vicces, ötletes és aktuális illusztrációkkal kísérve.

A másik egy régebbi könyv, a Miss Molly illemtaniskolája James Maclaine-től (Central Kiadói Csoport, 2019, fordította: Erényi Mónika), amelyben egy szeleburdi mosómedvekölyök iratkozik be az illemtaniskolába, majd változik át illedelmes és udvarias állatgyerekké.

A gyerekek (legalábbis az enyéim) nem látnak át a szitán, és ugyanúgy olvassák ezeket a könyveket, mint bármelyik másik mesét, és eközben észrevétlenül ragad rájuk a tudás. Reméljük, hogy éles helyzetben is alkalmazzák majd.

Kiemelt kép: Getty Images