Biztosan sokakban megmaradt, akik szerették a Jóbarátok című sorozatot (van valaki, aki nem szerette?!), hogyan bántak a szüleik Ross-szal és Monicával. Meg sem próbálták leplezni elsőszülött fiuk iránt érzett, maximálisan elfogult rajongásukat, míg Monicát általában elintézték egy kritikai észrevétellel vagy egy legyintéssel. Bár a sorozatban a jelenség szórakoztató oldalát igyekeztek hangsúlyozni, és a karaktereket és a nézőket is megóvták annak lehetséges mentális következményeitől, ez a fajta szülői magatartás valójában egyáltalán nem vicces, és súlyos hosszútávú következményei lehetnek.

Minden többgyerekes családban megeshet, hogy az egyik gyerek átmenetileg több figyelmet, elismerést kap a szüleitől, mint a többi, ez önmagában normális velejárója a családi létnek. Az is előfordul, hogy a szülő bizonyos életszakaszokban „jobban szereti” egyik gyerekét a másiknál. Persze ezt nem veri nagy dobra, mert ez az egyik legnagyobb tabu a világon.

„Hogy is mondjam… a lányomat könnyebb szeretni, mint a fiamat” – hallottam egyszer egy anyuka szájából, akinek kamasz fia épp a legelviselhetetlenebb fázisban volt, néhány évvel kisebb lánya pedig a legcukibb kisiskolás korban. És azt is hallottam, ahogyan kijelentése után néhányan megbotránkoztak és olyasmiket súgdolóztak egymásnak, hogy „hogy mondhat ilyet egy anya?”. Nyilván vékony jég egy család érzelmi életében, hogy minden gyerek kellő odafigyelést és szeretetet kapjon, és egyenlőnek érezze magát a többiekkel, de egy – hogy a jól ismert kategóriával éljek – „elég jó” szülő ezt az egyensúlyt igyekszik fenntartani.

A golden child szindróma súlyos kilengést jelent ebből az egyensúlyból, és akkor beszélünk erről a jelenségről, ha az egyik gyerek, és folyamatosan csak ez a gyerek kerül piedesztálra.

Ez a folyamatos kivételezés ugyanis komoly problémákhoz vezethet.

Tényleg aranyból van ez a gyerek?

Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy nem. Az aranygyerek, akit a családja „különlegesnek” tart, valójában semmivel sem különlegesebb, mint a többiek, egyszerűen csak rosszkor van rossz helyen. Valamilyen okból a szülő őt választja ki arra a feladatra, hogy helyettesítse vagy pótolja saját teljesítményét és nagyszerűségét, a gyereknek pedig meg kell felelnie a teljesítmény és a tökéletesség sokszor elérhetetlen szintjének.

Aki merült már el a nárcizmus témájában (márpedig ki ne merült volna el benne, amikor a csapból is ez folyik?), annak most bizonyára már csengenek a nárcisztikus vészcsengői, és ez nem véletlen. Aranygyereknek lenni egyáltalán nem hálás szerep, és sokszor az egész jelenségnek az a kiváltó oka, hogy a nárcisztikus szülő ezt az identitást valamelyik gyermekére helyezi.

5 toxikus mondat, amit sose mondj a gyerekednek, ha azt szeretnéd, hogy ne sérüljön a lelke és egészséges maradjon vele kapcsolatod.

(Fotó: Getty Images)

Bár az aranygyermek szindróma egyre elterjedtebb kifejezés, fontos tudni, hogy nem tartozik az orvosi vagy pszichológiai rendellenességek kategóriájába, így nincs is klinikai meghatározása. A nárcisztikus családstruktúrán belül azonban jellemzően van egy gyerek, akit a nárcisztikus családtag (általában az egyik szülő) kiváltságosként tart számon és kiemelten kedvel, mivel úgy látja, hogy ez a gyermek testesíti meg mindazokat az erényeket, amelyek a szülő szerint őbenne is megvannak.

A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő szülő azonosul ezzel a gyerekkel, és ráhelyezi saját nagysága megélésének terhét. Ez sokszor irreális elvárásokat állít a gyerek számára, de azt is jelentheti, hogy a gyerek teljesítményét a szülő – hamisan – átlagon felülinek, vagy egyenesen kimagaslónak látja, legyen szó sportról, akadémiai tudásról vagy művészetről.

Ettől a gyerektől a szülő azt várja, hogy presztízst szerezzen a családnak, akkor is, ha a szülőnek ez korábban már nem sikerült.

Ez a nyomás és ezek az irreális elvárások kiskortól egészen felnőttkorig komoly negatív hatással lehetnek a gyerekre.

Nem minden arany…

Ma már rengeteg kutatás és írás elérhető a nárcizmussal kapcsolatban, az arany gyermek szindróma tanulmányozása azonban még szinte gyerekcipőben jár. Ez a kategória egy Shelly Goldklank nevű pszichológus 1986-os tanulmányában szerepelt először, amely a család pályaválasztásra gyakorolt hatásait vizsgálta. Ez a tanulmány már lejegyezte, hogy

az aranygyermek egyedülálló státuszt hordoz a családon belül, de mivel saját akaratán kívül kerül ebbe a pozícióba, ez folyamatos belső feszültséget kelthet benne.

Öntudatlanul ugyanis előbb-utóbb felismeri, hogy nagyra értékelt státusza nem egészségesen megalapozott, és ez nagy terhet jelent számára. Az aranygyermek korán megtanulja, hogy az a feladata, hogy a szülő kedvében járjon, megélje szülei beteljesületlen ambícióit, és ezzel az is jár, hogy megfosztják nemcsak saját entitiásától, de tulajdonképpen a felhőtlen gyerekkorától is.

Talán eszébe sem jut, hogy felfedezze saját ambícióit, hiszen arra tanítják, hogy azzal foglalkozzon, amit a szülei várnak tőle. Az aranygyermek felismeri, hogy a különlegessége abból fakad, hogy meg tud felelni a szülő elvárásának, ezért úgy nő fel, hogy fő mozgatórugója az lesz, hogy elismerjék. Ezek a gyerekek túl korán felnőnek, hiszen kiskoruk óta álfelnőtt szerepbe kényszerítik őket.

Nagyon félnek a kudarctól, mert ugyan amíg képesek megfelelni a szüleik elvárásainak, addig kivételezett bánásmódban részesülnek, ha azonban nem sikerül megfelelniük, a büntetés aránytalan lehet a félrelépésükkel.

Ahol aranygyermek van, ott sokszor a másik végleten él egy bűnbak is.

Minden, ami jól megy, az aranygyermek jóságához kapcsolódik, míg minden, ami rosszul, a bűnbakot hibája. Az aranygyerek felismeri ennek méltánytalanságát, és ez bűntudatot ébreszt benne, akárcsak az, hogy ezeket a gyerekeket a szülők sokszor arra használják, hogy részt vegyenek a többi testvér fegyelmezésében. Az is szinte biztos következmény, hogy az arany gyermek soha nem érzi magát elég jónak. Egész életét végig kíséri a megfelelési kényszer és a kudarctól való félelem.

Arany gyermekből sérült felnőtt

Aranygyerekként felnőni életre szóló kihívásokhoz vezethet. Bár ezek a gyerekek általában büszkék a szerepükre fiatalon, idővel ez megváltozik, és sorra lépnek érvénybe a káros következmények. Ez kihat az aranygyerekből lett felnőtt általános jólétére, de jövőbeli kapcsolataira is. A gyerekkori élményeken és azok hatásain egészségesen túllépni meglehetősen kihívásos feladat, de nem lehetetlen. Léteznek egészséges megküzdési mechanizmusok, ezeket azonban érdemes segítő szakember irányításával elsajátítani és beépíteni. Hogy még véletlenül se csináljon az egykori aranygyermek a saját gyerekéből is ugyanazt.

Súlyos személyiségzavarból hétköznapi szitokszó: nárcisztikus. Mindenki nárcisztikus, akire rámondják? 

Kiemelt kép: Getty Images

Szeretnél találkozni a Nők Lapja újságíróival és szakértőivel? Szeretettel várunk a Példakép Díj átadóján! Jegyek már kaphatók!