Alig-ovis, kisiskolás, kiskamasz és gimis gyerekei mellől; velük, róluk, egyszerűségükben is szinte költői pillanataikról készített különleges hangulatú fotósorozatot, majd indított blogot Keller Annamária, Kellerami. A sajátos, fény és árnyék intim viszonyával játszó képek egy részéből Árnyanya címmel nyílt kiállítás, ami Szeged után és a Vajdaság előtt néhány még hétig az Újbuda Galériában látható. Az alkotóval nemcsak képeiről, de arról is beszélhettünk, hogy az anyaság ábrázolásának se a cukorszirup, se a mártírköntös nem áll jól.

10 perce beszélgetünk már: a gyerekeidről, hobbijukról, sőt férjedről is már viszonylag sokat tudok, rólad viszont még keveset. Amellett, hogy 5 gyerek főállású anyukája vagy, hogyan határozod meg magad? 
Fotóesszéistának tartom magam. A fotózás mindig is az életem része volt: egészen kicsi korom óta figyelem a fényeket és azt, hogy amit látok, hogyan lehetne keretezni, hogyan lehetne úgy képet kivágni a valóságból, hogy az a lehető legtöbbet mondja el. Tinikoromban jó pár díjat kaptam a fotóimra, aztán jött egy kudarc. Megpróbáltam az iparművészetit, de a háromkörös felvételi első rostáján kiestem, mert nem rajzolok valami jól. Mivel akkoriban még nem voltak jó alternatív fotóiskolák, a szüleim viszont szerették volna, hogy diplomás legyek, végül angol-magyar szakos tanár lettem. Szerettem tanítani, de ami végig, az anyaság mellett is megmaradt nekem, az a fotózás volt. Az vagyok igazán én. 

Keller Annamária, kiállításának megnyitóján (Fotó: @ampictorial)

Hogyan „termelt ki” blogot és egy egész kiállítást az otthon töltött tizenpár év? 
Végigfotóztam a gyerekek első éveit, aztán a Covid alatt annyit voltunk együtt, otthon, hogy a lábam előtt hevert a téma. Sokszor vettem elő a gépem, és az egész fotósorozat egy véletlennek köszönhető. Lányom duzzogott valamin, én lefotóztam, és az a kép ébresztett rá, hogy a fotózással valami olyasmit tudok esszenciálisan kifejezni az anyaságról, a létünkről, a mindennapokról, amit szavakkal nem tudnék elmondani, és ami gondolatokat indíthat el másokban is. Annak pedig, hogy végül a nyilvánosság elé is léptem a képekkel, az is oka volt, hogy betöltöttem a negyvenet, és úgy éreztem: most, vagy soha.

Nagyon érdekes, amit mondasz. Mármint, hogy a fotóidban nincs hamisság. Ahogy az ember a mai fotókultúrát nézi, úgy érezheti, hogy azt csak a hamisság jellemzi. Filter, Photoshop, na meg a műtermi egyenruhában, beállított pózokban bemutatott családok…
Nekem is elég sok kritikám van az online bemutatott valósággal, és bevallom, minél ideálisabban ábrázolódik egy család, annál inkább úgy érzem, hogy valami bűzlik a háttérben. Szerintem mindenkiről azok a legjobb képek, amik akkor készülnek, amikor nem tudja, hogy fotózzák. Ez a gyerekekre éppen úgy igaz, mint egy negyvenes nőre. Ahhoz, hogy több igazibb képet lássunk,

el kellene fogadni, hogy az anyaság egyszerre lehet nehéz és örömteli, és hogy öregedés és szépség nem zárja ki egymást. 

Tudom, hogy szívesen fotózol korosztályunk-béli nőket is. Ha már szóba jött: mit tapasztalsz, nehezen nézünk szembe az öregedéssel?
Én úgy látom, hogy igen. Az a nő, aki negyvenes éveiben úgy mutatja meg magát, agyonfilterezve, mintha húszéves lenne, az mentálisan és érzelmileg még nem jutott el addig, hogy elfogadja a saját korát. Pedig a ráncok vagy az őszülés mind valamilyen életszakaszunkra emlékeztetnek, és elválaszthatatlanul hozzánk tartoznak. És ez persze nem jelenti azt, hogy mondjuk egy fotóval ne akarhatnánk a legelőnyösebb oldalunkat megmutatni. Csak annyit, hogy ne akarjuk letagadni a történetünket, amit az arcunk is hordoz. 

Keller Annamária: Ne vedd a szádba!

Mesélsz egy kicsit a kiállításról? Mennyi, milyen képet és milyen szempontok szerint választottál ki rá?
Huszonkét kép van kint, amit több százból válogattam, és csak az volt a szempont, hogy ne ismételjem önmagam. Miután a korábban említett véletlenszerű kép elsőként elkészült, közel két évig dolgoztam ezen a projekten: ahhoz ugyanis, hogy fotózzon az ember, sok mindennek kell klappolnia. Kell hozzá a gyerek, valami, amit meg szeretnél örökíteni, és az sem rossz, ha süt a nap. Sokáig senkinek nem mutattam meg ezeket a képeket, még a páromnak se, aztán elküldtem Szegeden egy művészeti vezetőnek, aki visszaírt, hogy nagyon tetszenek neki, csináljunk kiállítást. Ott is, aztán most Budapesten is nagyon jó fogadtatása lett a képeknek, ősszel a Vajdaságba, a szülővárosomba szeretném elvinni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ott mit fog mondani az embereknek.

Mit tapasztalsz? Sokféleképpen értelmezhetők ezek a képek? 
Igen, azok, akik megnézik a kiállítást, néha teljesen mást látnak beléjük, mint amit én gondoltam, és talán ez a legjobb az egészben. Szándékosan nincsen címük a képeknek, egy-egy szót írtam csak melléjük, olyat, ami elhangzott a kép készítése körül. Ez az értelmezést nagyon tág mederbe engedi, és így

mindenki olvasatába bekerül saját neveltetése, története is. 

Keller Annamária: Mikor jössz már?

Jellemzően milyen szinteken értelmezik az emberek a képeket és az Árnyanya címet? 
A felszínen egyrészt adja magát az értelmezés, hogy amikor kicsi gyereked van, kicsit árnyékba kerülsz. A saját személyiséged háttérbe szorul, mert az anyaság teljeskörűen felelőssé tesz egy kicsi emberért. A következő szint számomra az, hogy noha Susan Sontag (ő egy amerikai esszéista volt, korának egyik legbefolyásosabb kritikusa, aki főként fotózásról, kultúráról, betegségekről, a háborúról, az emberi jogokról és a politikáról írt – a szerk.) szerint a fotóval birtokba vesszük a dolgokat, a gyerekeim esetében én éppen azt érzem, hogy ez lehetetlen. Nem birtoklom őket, hiszen önálló lények, legfeljebb a lenyomatukat őrzik a képek. És van benne – legalábbis számomra – egy olyan értelmezés is, hogy gyerekeink és mi is csak átutazóban vagyunk, a földön. Átsuhanunk, mint egy árnyék.

Képzeld, engem azon gondolkodtattak el a képek, hogy 17 éves lányunk már nem sokáig lesz velünk. Hogy amilyen hosszúnak tűntek néha az otthon töltött napok, annyira mulandó ez az egész. Szívesen lelassítanám az időt.
Igen. Erre az értelmezésre sem gondoltam, amikor a képek készültek, de örülök, ha ennek az elválásnak a nehéz érzelmi és mentális munkáját is segítenek elvégezni a képek. 

Művészileg szerinted mit ad hozzá a képek hatásához, hogy javarészt árnyékokat látunk rajtuk?
Az árnyék sokszor játékosan jelenik meg a képeken, ez önmagában is utal a gyerekkorra. Emellett azt is érzem, hogy az árnyékok segítenek elvontabbá tenni az ábrázolást, finomabb rezdüléseket kiváltani és komplex gondolatiságot kifejezni. És sokak szerint van bennük valamilyen ősi, a zsigereinkre ható élmény is. Mindenesetre úgy érzem,

sikerült olyan egyedi képi világot megjeleníteni, ami kifejez engem, és segít kifejezni az anyasággal kapcsolatos gondolataimat is.

Keller Annamária: Jobban leszel!

A gyerek ábrázolásával kapcsolatban milyen dilemmáid voltak? 
Mielőtt elkezdtem a fotóesszé-oldalam, beszéltem jogásszal és pszichológussal is, mert szerettem volna tudni, hogy jeleníthetem meg úgy a gyerekeimet, hogy abban ők ne sérüljenek. Igyekszem úgy megválogatni a képeket, hogy amit felteszek róluk, az később ne okozzon nekik gondot. Értékközpontú képek ezek, nemcsak a gyerekek jelennek meg rajtuk, hanem a természet vagy a zene szeretete és a családunkban nagyon fontos, hangszerrel való munka. Tudom, hogy nagy a felelősségem ebben, de azt gondolom, hogy ezek a képek jól példázzák, hogy

egy gyereket úgy is be lehet mutatni szépen és közelien, hogy nem szolgáltatjuk ki, megmaradnak a rejtőzködő mélységeik.

Beszéltél róla, hogy vannak, akik az Árnyanya kiállítás legfontosabb üzenetének azt tekintik, hogy megmutatja azt, ahogy egy anya el tud tűnni. Hogy beszél a nehézségekről is. Ez neked is központi gondolat volt? 
Tény, hogy egy ötgyerekes anyának vannak nehéz mentális szakaszai, amiken végig kell mennie, és bár a legszebb dolognak tartom az életemben, hogy anya lettem, szerintem nagyon fontos, hogy ne hazudjam el a nehézségeket se. Hogy ne csináljak úgy, mintha minden pillanat könnyű lenne. Szerintem ez erőt adhat annak, aki épp az anyaság nehezebb oldalát éli meg.

Képzeld, én éppen annak örültem, hogy mártíromságnak viszont híre-hamva sincs a képeken…
Az, ha az anyaságot mártíromságának állítjuk be, ha túlexponáljuk a tökéletlenséget vagy azt, hogy mi fáj, mi véres, mi mocskos, nekem is idegen. És áldozatnak se éreztem soha, hogy öt gyerekem lett, hiszen nem a gyerekek akartak megszületni. Viszont az nagy ajándék, ha az ember meg tudja találni az egyensúlyt. A kiállítás azért is született meg, mert volt egy olyan pont, amikor azt éreztem, hogy a gyerekeimnek is többet tudok adni akkor, ha nem hagyom elillanni magam.

Keller Annamária kiállítása június 24-ig tekinthető meg az Újbuda Galériában (1113 Budapest, Zsombolyai u. 3.)

Kiemelt kép: Keller Annamária, Egyedül is megy

Szeretnél találkozni a Nők Lapja újságíróival és szakértőivel? Szeretettel várunk a Példakép Díj átadóján! Jegyek már kaphatók