Vanda olyan kimerült volt, mintha lefutotta volna a maratont. Valahogy ki kellett még bírnia az utolsó órát, anélkül, hogy leragadna a szeme. Szégyellte magát, hogy valósággal letaglózza a gyötrő álmosság. Úgy érezte, egy emelődaru sem volna elég ahhoz, hogy felemelje súlyossá vált pilláit, hogy végre képes legyen nyitva tartani a szemét.

Az a másik sem sokkal jobb, amikor minduntalan nevetési rohamok csiklandozzák teljesen indokolatlanul a diákot, hogy nem győzi az arcát a kezébe temetni, és lehetőleg rettenetesen szomorú dologra gondolni, amiből aztán mégis valami hihetetlenül vicces sül ki, és az egész erőfeszítés hiába valónak bizonyul – gondolta Szilvi tanárnő.

Szilvi tanárnő tisztában volt vele, hogy az év utolsó heteiben a diákjait már csak kornyadozni járnak az iskolába. De Vandával más volt a helyzet.

A nap olyan vakítóan sütött be az ablakon, hogy a függönyök gyümölcsmintái is megértek tőle.

Hova tűnt a májusi üdeség, ami egy hete még úgy csillogott, mint a friss eső öntözte aszfalt? Egy ideje már reggeltől fogva mázsás fénymáz terült a padlóra, padokra és odakint a fák zömök koronájára.

Vanda arra riadt, hogy Szilvi tanárnő megérinti a vállát. Elaludt volna? És nem szóltak rá? Dehogy szóltak. Szilvi tanárnő tudta, hogy Vanda édesanyja kórházban fekszik, és az összes kistestvéréről a tanítványa, a legnagyobb lány gondoskodik. Vanda édesapja külföldön dolgozott, ritkán tudott hazalátogatni.

– Szeretnék veled beszélni – mondta Szilvi tanárnő. Vanda körülnézett, az utolsó diák pakolt a teremben. – Jövőre érettségizel – mondta Szilvi tanárnő – van már terved, hogyan tovább?

Vanda megrázta a fejét. Nem, nem tudta, nem is mert ebbe belegondolni. Egyik napról a másikra próbálta életben tartani magát, el sem tudta képzelni, mi lesz velük, ha az édesanyjuk kezelése elhúzódik, vagy… És tartania kellett a kicsikben a lelket, biztatni őket, miközben főzött, mosott, takarított, óvodába és iskolába hozta-vitte a testvéreit, tanult velük, altatott, ébresztett.

– Munka kellene… esetleg valami takarítás… Holnaptól akár. Itt az iskolában, de bárhol, ha tudna a tanárnő ebben segíteni nekem – lehajtotta a fejét, mire végigmondta.
– Te vagy a legtehetségesebb diákom. Muszáj volna a tanulásra, a jövődre koncentrálnod…

Szilvi tanárnő elhallgatott. Mindketten hallgattak. A délutáni nap fénye egyetlen sarkot sem hagyott árnyékban, a terem összes zugában ott vibrált, és Vanda ezt a szétszórt sugárzást figyelte. Milyen szép, gondolta.

– Kinyomtattam neked ezt a levelet – nyújtott felé egy lapot Szilvi tanárnő.
– Köszönöm, de mennem kell a kicsikért – vette át Vanda a papírlapot és kisietett a teremből.

Szilvi tanárnő telefonjára üzenet érkezett.
– Remek! – válaszolta rá.

A kicsik előre szaladtak. A kertben álló magányos ecetfára egy veréb sereg ereszkedett.

– Apa? – döbbent meg Vanda, amikor a férfi kilépett a házból. A kicsik a nyakába ugrottak. – Minden rendben? – kérdezte Vanda aggódva. Az apjuk egyszerre ölelte őket magához. – Képzeld, itthon kaptam munkát – újságolta – mert Szilvi tanárnő…  – De Vanda nem is hallotta, mit mond az apja.

Úgy szakadt ki belőle a zokogás, ahogy zápor zúdul a zivatarfelhős égből. – Büszke vagyok ám rá, hogy a lányom ösztöndíjat kapott. Most inkább neked kell külföldre menned – fejezte be az apja, és előkotort egy gyűrött papírzsebkendőt. Vanda zsebében ott lapult a levél, amiben a féléves külföldi ösztöndíj elnyeréséről tájékoztatták. A sírásból kisvártatva nevetés lett, felszabadult, sugárzó nevetés, olyan, mint a nap ragyogása, amely a legsötétebb zugok mélyéről is elűzi az árnyékot.

Szöveg: Bódis Kriszta
Kiemelt kép: Getty Images

Bódis Krisztával legutóbb új könyvéről, a Korzón a pokolba című regényről beszélgettünk. 

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk! Gyere és csatlakozz Facebook-csoportunkhoz, és olvasd velünk hamarosan az első könyvet!