– Mit nézel a tükörben? – kérdezi a kislányom.
– Azt, hogy látszik-e már a fenekemen, hogy pilatesre járok – felelem.
– Nagyon szép a feneked, anya – mondja a hatéves teljes meggyőződéssel.
Én pedig szinte azonnal zsigerből védekeznék és kezdeném felsorolni a hibákat rajta, de aztán gyorsan észbe kapok. Most van itt a pillanat, amikor példát mutathatok azzal, hogy nem kezdem el beidegződésből gyalázni a saját testemet, és nem örökítem rá ezt a borzasztó szokást, amibe velem együtt szerintem egy egész generáció szocializálódott.
Kate Winslet vagy Bridget Jones a kövérebb?
Én a kilencvenes években voltam kamasz, és a 2000-es években voltam a leginkább befolyásolható és formálódó fiatal nő. Ebben az időben Kate Winsletet simán lekövérezte bárki, aki látta őt a Titanicban, és voltak olyan ügyeletes hírességek is, akiknek folyton a súlyán csámcsogtak a szennylapok. Jennifer Love-Hewitt, Jessica Simpson, Nicole Richie és még sorolhatnám.
Az első Bridget Jones-film 2001-ben jött ki, a csapból is az folyt, hogy René Zellweger drámaian meghízott a szerep kedvéért. Magához képest lehet, hogy felszedett néhány kilót, de amikor az emlékezetes képsorokon nyuszi jelmezben és neccharisnyában vonult a „papok és prostik” buliba, a nézők egy bombabiztos testtömegindexnek lehettek tanúi.
Akkoriban a női havilapok hasábjain fix rovatok voltak, amelyek úgy néztek ki, hogy különböző hírességek legelőnytelenebb fotói mellé őket cikiző szövegek kerültek. Mások testi „hibái” teljesen nyíltan képezték a közbeszéd tárgyát.
Mind a bulvár, mind ezek a rovatok, de még a Bridget Jones-film készítői is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
az én generációm egy része testképzavarban szenved, kövérnek, rondának, taszítónak, és még sorolhatnám, minek tartja magát.
Persze, vannak kivételek, de nagy általánosságban az van, hogy könyörtelenek vagyunk magunkkal, ha a külsőnkről van szó. És ha a belsőnkről, tulajdonképpen akkor is. Mert a közbeszéd azt is megtanította nekünk, hogy nem illik pozitív dolgokat mondani magunkról, mert ha ezt tesszük, beképzeltek, önelégültek, arrogánsak vagyunk.
Azok az idők arra tanítottak, hogy kérjünk mindenért bocsánatot, szerényen húzzuk meg magunkat, ha jók vagyunk valamiben, és ha tükörbe nézünk, lehetőleg csak a hibáinkat lássuk. Lehet, hogy erős kijelentés, de ezek az évek nagyon sokat tettek azért, hogy a hozzám hasonló korú nők ne szeressék magukat.
Kövérnek érzi magát?
Nemrég láttam egy összeállítást az interneten, ami arról szólt, hogy vajon tényleg olyan ártalmas volt-e az a rengeteg riporteri kérdés, amely különböző hírességek alkatát firtatta az általam is említett érában. Akkoriban egy színésznőt vagy énekesnőt simán megkérdeztek akár élőben is, hogy nem túl kövér, nem túl sovány-e. A válogatás egyik jelenetében egy brit rádióműsorvezető arra veszi rá Victoria Beckhamet, hogy álljon rá a mérlegre ott élőben a stúdióban. Ő pedig rááll, mert akkoriban az ilyesmit tűrni kellett.
A rendkívül kényelmetlen jelenet 03:03-tól látható:
Aztán jött a paradigmaváltás, a testpozitivitás, a plus size kultúra, elkezdünk olyan frázisokkal dobálózni, hogy „szeresd és fogadd el önmagad”, de valójában ehhez az én korosztályomnak már nemigen adott senki eszközöket. A magazinokban (természetesen a Nők Lapja kivételével) egyik oldalon arra biztattak, szeressük magunkat, a következőn pedig bemutatták a legmodernebb plasztikai sebészeti beavatkozásokat, és még sorolhatnánk ilyen és ehhez hasonló anomáliákat.
Én azt látom, hogy a saját generációm kicsit el van veszve ebben a témában. A neveltetésünk még azt súgja, csak óvatosan legyünk elégedettek magunkkal, a világ azonban sokat változott, és a legtöbben kezdjük kapiskálni, hogy alaposan át lettünk verve.
Mondd, amíg el nem hiszed!
Most, hogy egy kislányt nevelek, egyre inkább érzem a súlyát, hogy ezt a beidegződésünket nem szabadna tovább vinni. Ahogy őt figyelem, rájöttem, hogy a gyerekeknél veleszületett adottság, hogy szeretik magukat. Ugyanúgy a tisztaságuk része, mint például az, hogy nem rasszisták. Aztán ahogy múlik az idő, ezek a veleszületett tiszta nézőpontok valahogy bemocskolódnak.
A kislányom 3-4 éves korában nagyon gyakran elsorolta, kiket szeret a világon a legjobban, és magát is mindig ide sorolta.
Engem ez lenyűgözött, hiszen – a már említett beidegződéseim miatt – nekem eszembe sem jutott saját magamat a szeretendők sorában említeni. Az én kultúrámnak ez nem volt része. Sajnos.
A kislányom tényleg szereti magát. Ha valami új dolgot kap, vagy megcsináljuk a haját, és belenéz a tükörbe, teljesen természetesen tud örülni a tükörképének, és tetszeni magának. És ki is mondja. Aztán megy tovább, nem foglalkozik ezzel többet. Szerintem nagyon jól csinálja, próbálok ezügyben a nyomdokaiba lépni.
Nemrég egy anyás Instagram-oldalon olvastam egy nagyon elgondolkodtató bejegyzést. Egy leharcolt anya írta, aki két kicsi gyereket nevel, nem igazán jut ideje magára, nincs topformában. Ennek ellenére ha valamelyik gyereke megkérdezi, csinálhat-e róla egy fotót, mindig engedi, és amikor megnézi az elkészült képeket, tudatosan figyel rá, hogy csak lelkesítő dolgokat mondjon magáról. „De szép képet csináltál rólam, nagyon jól nézek ki” – ilyen és ehhez hasonló dolgokat mond a gyerekeinek, pedig saját bevallása szerint néhány kép egyenesen elborzasztotta. Legalábbis egy darabig. Aztán
eljutott oda, hogy annyi szépet mondott magáról, hogy kezdte el is hinni ezeket.
Ez az anyuka is eszembe jutott, amikor a kislányom megdicsérte a fenekem. Rájöttem, hogy neki van igaza, és a gyerekeink nem hallgathatják és nem örökölhetik ezt a rengeteg önostorozást. Sőt az is felmerült bennem, hogy talán igaz is, amit mond, és lehet, hogy tényleg egész vállalható a fenekem. De aztán ezt a gondolatot egyből kiiktattam, amikor a velem egykorú barátnőm a strandon azt mondta: „amúgy nagyon látszik az alakodon, hogy jársz pilatesre, de a fenekednek kéne egy kis súlyzós edzés”.
Vele rögtön az ezredfordulón érezhettem magam, de azért az is igaz, hogy mi is sokat szelídültünk. Legalább már nem csak az előnytelen részeinket látjuk magunkon, hanem felfedeztük az előnyösöket is, és ki is merjük őket mondani hangosan. Régen ilyesmi eszünkbe se jutott.
Biztos vagyok benne, hogy sokan nőttek fel és élik úgy a felnőttkorukat, hogy folyamatosan küzdenek a súlyukkal és annak elfogadásával. Egyet tudok biztosan: azt akarom, hogy a kislányomnak ez ne legyen az élete része. Egyre inkább kezdek rájönni, hogy ez nagyrészt, legalábbis élete első részében, leginkább rajtam múlik, az én feladatom. És nem kis feladat.
Kiemelt kép: Getty Images