A múlt héten került nyilvánosságra az a szolnoki kalandparkban rögzített videófelvétel, amin egy felnőtt férfi szándékosan kirúgja egy a gondjaira bízott kisfiú lábát, majd a síró gyereket a földön fekve hagyja. Az azóta beazonosított bántalmazóval kapcsolatban további súlyos vádak is felmerültek, szülőként pedig csak arra tud gondolni az ember, mit tehetne, hogy az ő gyerekével ilyen ne történhessen, vagy ha igen, a gyereknek legalább legyen bátorsága elmondani.

Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológussal, bullying szakértővel arról beszélgettünk, hogy járulnak hozzá az ilyen esetek egy bántalmazó kultúra fenntartásához, és mit tehetünk annak érdekében, hogy gyerekeink testi és lelki egészségét biztonságban tudhassuk.

Pszichológiai szempontból mi az, amit fontos tudnunk ahhoz, hogy jobban megértsük a kalandparkban történteket?
Három dolgot emelnék ki. Egyrészt azt, hogy személyiségfejlődés szempontjából a kisiskolás, 6-12 éves kor közötti szakasz (ebben az esetben egy hét és fél éves kisfiúról van szó) az iparkodásról, a tanulásról, a teljesítményről szól.

Dr. Jármi Éva

Fontos képességek, kompetenciák, társas készségek bontakoznak ki ilyenkor, és a gyerekekben megágyazódik az, hogy mire képesek, mi az, amiben sikeresek lehetnek. A visszajelzések (akár támogatók, akár negatívak), amiket egy gyerek ebben a korban a környezetétől kap, alapjaiban határozzák meg az önértékelést. Fontos szerintem kiemelni a tábori kontextust is. Egy ilyen helyzet komoly szorongást tud okozni, hiszen új környezetben, új emberekkel, új szabályok mentén szerveződő közösségbe kerül be egy gyerek, sokszor mindenféle kapaszkodó nélkül. Ez önmagában is ijesztő lehet, de hozzájönnek még a legkülönfélébb olyan tevékenységek, amik szintén újak, izgalmasak és kihívást is jelenthetnek.
A harmadik pedig a kisfiú szenzoros érzékenysége, ami miatt a fentieket – amik egy neurotipikus gyerek számára is (akinek az idegrendszeri fejlődése nem mutat eltérést) megterhelőek – még nehezebben dolgozhatta fel.

Mit jelent az, hogy egy kisgyerek „szenzoros”?
Anélkül, hogy a tudományos hátterébe belemennénk: a szenzoros feldolgozási zavarral élő gyerekek környezeti ingereket másképpen, sokkal érzékenyebben fogadják be, ami miatt sokszor éreznek belső feszültséget, szorongást, és a külvilág gyakran egyszerűen túl sok nekik. Emiatt sokkal könnyebben billennek ki, más lehet a fájdalomérzékenységük is, és

mindaz az intenzív, ami egy táborban éri a gyerekeket, számukra kellemetlen, fárasztó és félelmetes lehet.

Ezért ezek a gyerek extra figyelmet, támogató hozzáállást igényelnek. Nevelőként tudni kell azt is, hogy mivel az ő belső világában másképp képeződnek le az események, esetleg a gyerek túlreagálhat dolgokat, akár azt is, ahogy egy másik gyerek szól hozzá.

Úgy tudni, hogy itt két konfliktus volt, és a fentiek alapján akár mindkettő eredhetett ebből a sajátosságból. Az egyik, hogy a kisfiú nem akart felmenni a kötélpályára. Emellett volt egy társas összeütközés is, aminek rendezéséhez nem voltak elég ügyesek, érettek a gyerekek. Itt jött a képbe az edző…
Akinek az lett volna a feladata, hogy segítse ebben a helyzetben a gyerekeket. A gyerekek közötti konfliktusok kezeléséhez egy egészséges személyiségfejlődésű felnőtt is használja a tekintélyét. Az viszont nagyon nem mindegy, hogyan él vele. Ideális esetben biztonságot nyújt, kiegyensúlyozottságot sugall, és ezzel segíti a konfliktus békés rendezését.

Mit tanul egy gyerek abból, hogy a felnőtt, akire bízták, visszaél az erejével?
Kontrollvesztést él meg, és azt tanulja, hogy vele bármit meg lehet tenni, neki erre nincs ráhatása. Az ilyen bántalmazás megtanítja az érintett gyereket és a többieket is, hogy ha valaki vét, vagy hibázik – akár szándékosan, akár véletlenül –, akkor a nála erősebb, a szabályokat hozó felnőtt testi fájdalmat is okozva megbüntetheti ezért. Ha pedig többször fordul elő (amit az azóta kiderült információk alapján sajnos sejteni lehet), szépen lassan a közösségi kultúra része lesz.

Még a felnőttek áldozatok is ritkán mernek jelezni

Az, hogy mindez a tábori/közösségi kultúra része, szerepet játszhat abban, hogy a kisfiú nem mondta el otthon, mi történt?
Persze: a gyerekek magukba építik azokat az üzeneteket, amiket a környezetük kimondva vagy tettekben közvetít. Teljesen logikus, ha egy kisgyerek úgy rakja össze a fejében, hogy kisebb vétségért kis büntetés jár, én most nagy büntetést kaptam, mert borzasztóan fájt, és sírtam is, biztos, hogy valami nagyon rosszat követtem el. Ekkora erő-, hatalom- és tekintélykülönbségnél fel sem merül, hogy a bántalmazás ne lenne jogos, vagy ne érdemelte volna meg.

Ilyen helyzetben még a felnőttek áldozatok is nagyon ritkán mernek jelezni.

Visszatarthatja őket a kontrollvesztés érzése, a kiszolgáltatottság, az a hiedelem, hogy úgysem lehet semmit tenni. És ott van a szégyen is. A kisfiú édesanyja mesélt a riportban róla, hogy azzal próbálta lelkesíteni a kisfiát, hogy milyen büszke lesz majd rá, ha karatézni fog. A gyerekekben ilyenkor olyasmi is dolgozhat, hogy „Most rontsam el az anyu örömét? Mondjam azt, hogy féltem?”

A bántalmazott felnőttek esetében is sokszor visszatartó erő, hogy nem akarnak csalódást okozni, és magukban is csalódhatnak.

„Hogy lehettem ilyen béna, hogy nem tudtam kiállni magamért?”… Ezt pedig nagyon jól ki tudja használni a manipulatív bántalmazó.

Fontos, hogy legyen olyan valaki a táborban, akit ismer, akiben bízik a gyerek (Fotó: Getty Images)

Itt az édesanyában felmerült az is, hogy nem kellett volna ide küldeni táborozni a gyerekét…
Nem kell nagyon szorongó alkatnak lenni ahhoz, hogy ha rábízzuk a gyerekünket egy másik felnőttre, legyenek aggasztó gondolataink. Ha pedig bebizonyosodik, hogy rossz emberre bíztam a gyerekemet, tulajdonképpen normális, hogy elkezdem magam emészteni, hogy hogy a csudába nem vettem észre?!

De nem mindig lehet kiszúrni az ilyesmit. Főleg, ha valaki szisztematikusan, hosszú ideig építi fel így a bántalmazó légkört,

miközben kifelé egy egészen más arcát mutatja. Itt szó sem volt arról, hogy hirtelen dühből történt volna a dolog. Kívülről egészen úgy néz ki, mintha bejáratott módon, „hatvanas pulzussal” vitte volna a bántalmazó a kisfiút a rekortánra. Rutinnak tűnt az eljárás. 

A szorongás nem engedi az empatizálást

A kisfiút a bántalmazó ott hagyta a földön fekve, és úgy tudni, a gyerekek se siettek a segítségére. Miért nem mozdulunk ilyen helyzetben?
Jól ki van ez találva, színtiszta példastatuálás történt. Egy ilyen helyzetben mindenkinek (hiszen itt mindenki kisebb, gyengébb, mint a táborvezető) az fut át a fején, hogy csak meg ne haragudjon rám az edző, csak nehogy én legyek a következő.

Amikor veszélyben érezzük magunkat, a szorongás nem engedi az empatizálást, és ez hosszú távon érzéketlenné is tesz.

Abszolút működik a bántalmazóval való azonosulás is, hiszen ha én teljesen egyetértek az agresszorommal, akkor nem kell tőle félnem. Egy ilyen esemény egyébként a szemlélő gyerekeknek is ugyanúgy traumatikus, mintha ők is elszenvedték volna, miközben rátanulnak a hatalmi erőszak-kultúra működésére, és maguk is részesévé válnak.

Nemcsak áldozati oldalon, de azt is megtanulják, hogy ők hogyan járjanak el máskor egy olyan helyzetben, ahol ők az erősebbek.

Ez megágyaz a kortársbántalmazásnak is?
Természetesen, hiszen az válik normává, hogy ha nekem valami nem tetszik, akkor így szerzek érvényt az akaratomnak. Ez hihetetlenül káros folyamatokat indít el. A megfélemlített közösségekben iszonyú nagy a feszültség, amit a gyerekek annak valódi forrása felé nem adhatnak ki, hiszen tőle is rettegnek. A felnőtt viszont nyilvános megszégyenítéssel kijelöli, hogy ki az, akin le lehet vezetni a feszültséget, aki nem érdemel kíméletet.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ilyesmi ne forduljon elő? Vagy, hogy legalább időben tudjunk róla?
Az érzelmi biztonság a legfontosabb kulcsszó, ezt kell megalapoznunk a saját gyerekünkkel való kapcsolatban, és ennek jeleit kell megpróbálni keresni a nevelőkben is. Próbáljuk megtudni, hogy az a közeg, ahova a gyerek megy, milyen értékeket képvisel. Nem az a fontos, hogy hányszor viszik lovagolni, hanem az, hogy testileg és lelkileg biztonságban lesz-e. Ezt persze borzasztó nehéz kiszűrni, és a táboroztatáshoz nem kell feltétlen pedagógiai végzettség, ahogy az egészséges személyiséget sem teszteli senki.

Pedig az, hogy valaki kiváló sportoló vagy csillagász, még semmit nem mond arról, mit fog csinálni, ha pedagógiailag nehéz helyzetbe kerül.

Mégis mit tehetünk, amikor egy táborral ott a csábító lehetőség, hogy legalább egy hetet meg tudunk oldani a nyolcból?
Én úgy gondolom, jó teszt lehet az, hogy a táborba iratkozás előtt beszélünk a tábor vezetőjével, esetleg egyik délután benézünk egy foglalkozásra. Ha valaki ez elől elzárkózik, az már nem jó ajánlólevél. Ha viszont azt látjuk, hogy az adott táborvezető empatikus, hogy a személyiségével és a gyerekekkel való bizalmi kapcsolattal nevel, az jó jel.
Tehát ha például a kötélpályára való feljutást nem úgy keretezi, hogy „aki nem jön fel, az puhány”, és ha konfliktus van, nem szétcsap a gyerekek között, hanem azt mondja, hogy „itt egy közös, izgalmas dolog, amiben akkor tudunk mindnyájan részt venni, ha betartunk néhány szabályt.” Jó az is, ha van a gyereknek kapaszkodója, ha például nem egyedül megy a táborba, hanem van ott még valaki, akit ismer. Egy barátja, játszótársa, vagy legalább egy olyan tanár az iskolából, akihez tud fordulni. 

A bántalmazás kultúrája

És mit tehetünk szülőként, hogy a gyermekünk megossza velünk, ha bántották?
Szülőként azzal tehetjük a legtöbbet, ha rászolgálunk a gyerekünk bizalmára. Ha elmondjuk neki, hozzánk bármikor jöhet, ha valaki bántja, fontos, de önmagában még kevés. Azt is tudni kell közvetíteni, hogy a gyerek akkor is merjen szólni, ha (azt hiszi) ő (is) csinált rosszat.

Ha azt mondom a gyereknek, hogy ne rohanjon, mert elesik, erre ő rohan és elesik, akkor ne úgy kezeljem, hogy „most ne gyere ide nekem sírni, mert mondtam, hogy baj lesz…”

Ilyenkor is vigasztaljam meg, így megnő az esélye, hogy előbb utóbb akkor is mer majd hozzám fordulni, ha ő sem volt teljesen vétlen egy kialakult problémahelyzetben. Ez a kortársbántalmazásnál nagy jelentőségű lehet, mert ott sokszor az érintettek, egyszerre áldozatként és bántalmazóként is működnek.

Nagyon fontos, hogy a gyerek akkor is merjen hozzánk fordulni, ha ő is hülyeséget csinált,

mert tudja, hogy akkor is fogom szeretni. És végül: amikor egy-egy hosszú nap, vagy hét után újra találkozunk, beszélgessünk a gyerekünkkel arról, hogyan érezte magát, mi volt a legjobb élménye, volt-e valamilyen nehéz érzés, amivel meg kellett küzdenie.

Ön szerint mi katalizálja most, hogy az érintett edzővel kapcsolatban az elmúlt napokban újabb és újabb súlyos vádak fogalmazódnak meg? Mi törte meg a csendet?
A legtöbb bántalmazó nagyon erős, nagyon magas falat tud maga köré építeni évek, évtizedek alatt. A szakmai sikerek, elismerések, rendszeres erődemonstráció, a félelem, a szégyen és

az, hogy eddig senki nem szólt semmit, az áldozatok saját valóságérzékelését kérdőjelezi meg.

„Ugyan ki hinne nekem?” – gondolhatták most is a fal túloldalán, és elképzelhető, hogy a felvétel híján hiába is mesélte volna el a kisfiú, hogy mi történt, nem lett volna ilyen hatása. Hála a városüzemeltető videóit böngésző ismeretlennek, ebben az ügyben fel sem merülhetnek az áldozathibáztató, relativizáló kérdések, ez pedig más áldozatokat is előbújásra késztet.

Ebben a korábbi cikkünkben arról írtunk, miért hiszünk inkább a bántalmazónak. 

Kiemelt kép: Getty Images