• Ha beköszönt a nyár, gombamód megjelennek a fagylaltárusok – nem volt ez másként évszázadokkal ezelőtt sem.
• A viktoriánus kori Angliában ez azonban veszélyes dolognak számított, rengetegen haltak meg miatta.
• Utánajártunk, miért volt ilyen veszedelmes a fagyizás, és végül mitől válhatott biztonságossá.

Mielőtt rátérnénk a fagylalttörténelem eme sötét korszakára, tekintsünk vissza egy kicsit. Egyik kedvenc nyári édességünk – mint az sejthető volt – nem modern kori találmány. Vagyis abban a formájában, ahogy ma fogyasztjuk, igen, de a fagylalt sokkal régebbi múltra tekint vissza. A fagyasztott desszertek eredete ugyan nem teljesen tisztázott, de az biztos, hogy számos beszámoló létezik különféle, jéggel kevert vagy jégalapú édességről a különböző korszakokból. 

Vannak források, amelyek szerint hasonló desszertek már i. e. 550 körül is léteztek Perzsiában, az i. u. első századból fennmaradt római szakácskönyvben pedig szerepeltek is hóval megszórt desszertek receptjei. A római császárok állítólag rabszolgákat küldtek a hegycsúcsokra, hogy friss havat hozzanak, amelyet aztán ízesítettek, és a jégkrém egy korai formájaként szolgáltak fel.

A világ túlsó felén is rájöttek, hogy jeges dolgokat enni jó:

jégkrémszerű ételt Kínában már i. e. 200 körül is készítettek – tej és rizs keverékét hóba bugyolálva megfagyasztották. Japán sem maradt ki a jóból, a Heian-korszakra (794–1185) nyúlik vissza a kakigōri nevű desszert, amely gyakorlatilag jégkása: a téli hónapokban félretett jégtömböket nyáron „megborotválták”, és az így keletkezett jégforgácsot édes sziruppal nyakon öntve tálalták az úri népeknek.

Metszet egy viktoriánus kori fagylaltárusról, aki penny lick fagylaltot árul gyerekeknek, Kelet-London, 19. század (Kép: duncan1890/Getty Images)

Édes is meg hűvös is az ajkaimon…

Az első, mai szemmel is fagylaltnak tűnő édesség receptje egy 1718-as angol receptkönyvben található. Olyasfajta fagylaltgépre, amit ma is használunk, azonban 1834-ig kellett várni, ekkor adta be ugyanis szabadalmát egy asszony Philadelphiában. Nancy Maria Johnson háztartásbeliként élte dolgos mindennapjait tudós férjével és két örökbe fogadott gyermekükkel, majd szabadidejében kirobbantotta a fagylaltforradalmat.

Nancy M. Johnson tehát a modern fagylalt szülőanyja – de miért is volt érdekes ez a fagyigép?

Ezzel azt gondolhatnánk, hogy a fagyi története csakis csupa mosoly és nevetés, ám mint a bevezetőben már nem annyira sejtelmesen elárultuk, ez igencsak távol áll a valóságtól. Az biztos, hogy a fagylalt a 19. században rendkívül népszerűnek számított mind az óceánon túl és innen, a nagyvárosok utcáit mozgó fagylaltárusok járták, hogy enyhülést nyújtsanak a nyári melegben kitikkadt embereknek. Imádták kicsik és nagyok, és Angliában sokaknak pont ez lett a veszte. 

Az ostyából készült tölcsér szabadalmát csak 1902-ben adta be egy olasz bevándorló New Yorkban, illetve egy véletlennek köszönhetően nagyjából ugyanekkor egy szintén amerikai szír férfi is feltalálta a kúp alakúra hajtott gofrit, amelyben kiválóan fogyasztható volt a fagylalt – de akkor miből és hogyan is ették előtte a fagyit? 

19. századi penny lickek, vagyis filléres fagylaltos poharak a Herne Bay Múzeum és Galériában. Halálos betegségek okozója volt (Fotó: Wikimedia Commons)

Filléres fagyi egy nyalat tuberkolózissal

Tekintve, hogy ehető tölcsér még nem létezett, olyan üvegpohárban adagolták, ami leginkább egy feleses pohár és egy lágytojástartó keverékére hasonlított. Egy pennybe került, így aztán penny lick (magyarul penny-, vagy mondjuk filléres nyalás) néven terjedt el.

Az apró pohár az apró adag fagyival azonban nagy veszedelmet hozott.

(Természetesen volt kétpennys és félpennys nyalás is, de a végeredmény szempontjából ez kevéssé fontos.)

Ekkoriban az emberiség még csak ismerkedett a baktériumokkal és különféle kórokozókkal, vagyis azok működésével. Semmelweis Ignác 1847-ben jött rá arra, miért olyan magas a gyermekágyi lázban elhunytak száma – két évvel később a brit orvos, John Snow pedig egyelőre csak elméletben fejtegette, hogy a kolera sem a levegőben terjed… Ezt 1854-ben tudta bizonyítani egy sajnálatos járvány kirobbanása után, miután a járvány eredőjének bizony egy ivókút bizonyult a londoni Sohóban.

Így történhetett, hogy

miután a penny licket nevéhez illő módon a vásárlók kinyalogatták, azt az árus zokszó nélkül újratöltötte,

majd átadta a következő fagyizónak, aki szintén kinyalogatta, és így tovább. Ha esetleg el is öblítették, azt egy lavór vízben tették, amelyben bizony már előtte is többször kilögybölték a pohárkákat. Ez a víz pedig rosszabb esetben már alapjáraton is szennyvízzel volt fertőzött. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy ennélfogva – mivel víz kellett hozzá – maga a fagylalt is sok szennyvíz nyomait tartalmazta.

Ekkoriban alapjáraton is rendkívül magas volt a csecsemőhalandóság többek között a kolera és a tuberkolózis miatt, a fagyiőrület pedig nem segített ennek visszaszorításában, inkább ellenkezőleg. Többször is felmerült, hogy a tuberkolózist vagy kolerát, amelyek a felnőttekre is nézve is igen veszélyesek, gyerekekre pedig még inkább, a fagylaltárusok portékájában kell keresni. Egy 1879-es angol orvosi jelentés már egyértelműen az üvegedények újrahasználásával magyarázta a kolerajárványt.

A sötétben tapogatóztak, majd jött a megoldás

1849-ben mégis az történt, hogy a Bristol Times and Mirror egy cikke mégiscsak azt taglalta, hogy a fagylalt az előállításának és tárolásának módja miatt veszélyes. „Amikor a lisztet, tojást, tejet, cukrot és ízesítő esszenciákat mocskos és zárt, rossz szagú hálószobákban tárolják, a finom keverék ártalmatlansága komoly gyanúba keveredik” – írták.

Erőteljesen megkérdőjelezhető oknyomozásuk során különböző haláleseteteket vizsgálva arra jutottak, hogy ha „a tojásokat mindkét végén átszúrják, majd szájjal kifújják”, az egy veszedelmes módszer, amely halált okozhat… A parlamentben is ez volt a téma, ennek következtében egy árustól víz- és fagylaltmintát vettek vizsgálat céljából, és láss csodát, abban szennyvíz nyomát és egyéb mikroorganizmusokat találtak.

Egyébként nem csak Londonban volt probléma a szennyvíz, de ott kétségtelenül sok gondot okozott – a 19. században az ipari forradalom hozományaként elképesztő növekedésnek indultak a városok, az infrastruktúra pedig nem tudta követni a népességrobbanást, és a vele járó, exponenciálisan növekvő emberi ürülékmennyiséget. Voltak városnegyedek, ahol a szennyvíz rendszerint nyílt árkokban folyt, nem volt biztosítva az ivóvízellátás. Magyarországon az utolsó kolerajárvány például 1872-ben volt.

Maga a fagylalt, ahogyan a fagyit kezelték, és ahogy ették külön-külön is, együtt pedig különösen veszélyes volt.

A penny licket 1899-ben be is tiltották, de ahogy az lenni szokott, nem minden árus tartotta magát ehhez. Véglegesen csak 1920-as és 30-as években álltak le a fagyi penny lickben való árusításával Angliában, miután széles körben elterjedt az ehető tölcsér, és ez kiszorította korábbi, életveszélyes vetélytársát.

Illetve szerepe volt annak is, hogy az 1848-as európai forradalmak után az olasz bevándorlók és a fagylaltkészítés kultúrája olyan ízeket és eljárásokat vitt magával a szigetországba, amelyek korábban ismeretlenek voltak Nagy-Britanniában. Ez pedig csökkentette a kolerajárványok számát és javította a fagylaltárusok higiéniai körülményeit is.

Ha biztonságos és egyszerű, ellenben nagyon finom házi fagylaltot készítenél, nézd meg Cukrászsulink fagyis videóját!

Kiemelt kép: Fagylaltárus a Saint Clements Dane templomnál Londonban, 1912. januárjában, ekkor talán már nem penny lickben adták a finomságot – Fotó: Topical Press Agency/Getty Images
Forrás: History Now Magazine, BBC, Wikipedia, Atlas Obscura