Az elmúlt közel tíz évben előfordult, hogy egy divattervező vagy divatház a szovjet múltból merített ihletet kollekciójához. Egyes márkák cirill betűket használtak feliratként a felsőiken, az 1984-es születésű divattervező, Gosa Rubcsinszkij – aki a vasfüggöny leomlásából, valamint az orosz utcai és ifjúsági kultúrából szerez inspirációt – 2016-ban sarló-kalapácsos pólókat tervezett, a Gucci pedig 2017-ben jelentkezett olyan cipővel, amelynek az orrán jelent meg ez a jelkép.

És ezeket a vásárlók veszik is, ugyanis a világ túlnyomó részén egy fiatalnak ez a szimbólum nem mond semmit, csak egy újabb furcsa-érdekes jelkép. De honnan jön mindez?

Az amerikai celeb esete a sarló-kalapáccsal

Kim Kardashian 2016 decemberében úgy érezte, hogy a legmegfelelőbb ruha a karácsonyi Diótörő-előadás megtekintéséhez egy piros kapucnis pulcsi, rajta sárga sarló-kalapács hímzéssel. Hogy ki készít ilyesmit? A pulóver egy kollaboráció eredménye, amelyet a svájci Vetements divatmárka és egy orosz luxuskereskedő, a SVMoscow Communist valósított meg.

A Vetements kreatív igazgatója a georgiai (grúz) származású Demna Gvasalia, aki rövid idő alatt nagy karriert futott be a divatvilágban, 2015 óta ő a Balenciaga márka kreatív igazgatója is. A limitált szériás sarló-kalapácsos pulóverből összesen ötven darab készült, és azonnal elkapkodták, annak ellenére, hogy darabját 770 dollárért (körülbelül 222 ezer forintért) lehetett megvásárolni.

Kérdés, hogy vajon Kim Kardashian és a többi vásárló tudta-e, mit jelent valójában a sarló-kalapács, amely több országban tiltott önkényuralmi jelképnek minősül.

Annyi bizonyos, hogy az ominózus ruhadarabot viselő Kardashianról készült fotótól felrobbant az internet – a Vogue, valamint számos más divatmagazin- és blog új divathullámot vizionált, a cikkekben hemzsegtek az olyan kifejezések, mint „kelet-európai esztétika”, „keleti blokk” (Eastern Bloc), „új kelet” (New East) és „posztszovjet”. 

Fotó: Éder Krisztián – Celeste, Jereván lakótelep, Sopron (Self Service Magazine, stylist: Tony Irvine (ez a kép is szerepel a Capa Központ kiállításán)

Mit jelent a kelet-európai esztétika?

Kétségkívül a sarló-kalapácsos fricska váltotta ki a leghevesebb reakciókat és sajtóvisszhangot, de a kelet-európai esztétika ennél jóval szélesebb körű térnyerésének lehetünk szemtanúi az utóbbi évtizedben a divat, illetve specifikusan a divatfotó világában. Kérdés, mit is jelent valójában a kelet-európai esztétika, vagy életérzés, amelyet mi, itt élők, valahogy zsigerileg érzünk és felismerünk, szavakkal leírni vagy pontos definíciót adni azonban már nehezebb feladat.

A divatfotók hagyományosan egy irigyelt, exkluzív világ bemutatására törekszenek, ezzel szemben Kelet-Európához a nagyközönség inkább olyan fogalmakat kapcsol, mint a karcosság, szürkeség, unalom, nyerseség, groteszk, buhera (szebb kifejezéssel élve DIY – do it yourself / csináld magad – megoldások).

Ezt a kérdéskört járja körbe a Capa Központban október 6-ig látható Kelet-európai szépség – kortárs divatfotó & kelet-európai esztétika című kiállítás is, amely tizenhét fotográfiai projekt segítségével ad lehetséges válaszokat a kelet-európai esztétika mibenlétére.

A kiállítás sokféle magyar és külföldi művészt és megközelítést vonultat fel (többek között Szombat Éva és Gáldi Vinkó Andrea munkáit), ezekből ki-ki összeállíthatja a maga számára érvényes definíciót a kelet-európai esztétikára. Igazi vizuális csemege például Julie Poly (Yulia Polyashchenko) ukrán művész Ukrzaliznytsia című fotóprojektje, amelyet 2017 és 2019 között készített, amikor vasúti kalauzként dolgozott, és megörökítette az ukrán vonatokon való utazás esszenciális élményét.

Döbbenetes élet zajlik a szűk, dobozszerű vasúti kocsikban: félmezetlen utasok összezsúfolódva, papucsban vagy mezítláb, kiskatonák, szexi neonruhás lányokkal az ölükben. A néhány kiállított kép mellett átlapozhatjuk a teljes projektet tartalmazó vaskos fotókönyvet is – sajnos kereskedelmi forgalomban már nem kapható –, egy teljesen szürreális, és számunkra, magyarok számára mégis mélyen ismerős esztétika elevenedik meg benne.

Tombor Nelli (Fotó: Tombor Zoltán – A NELLI című sorozatból, 2024)

Egy sokkal kevésbé harsány világ jelenik meg Tombor Zoltán fotóin, aki feleségét Nellit örökítette meg szülővárosában, Kunhegyesen és a környező településeken. Lehet választani, melyik az autentikusabb: az a fotósorozat, amelyen Nelli egy narancssárga latex, sztreccs kezeslábasban tornázik a háttérben egy víztoronnyal, vagy az a kép, amelyen

egy állatmintás overálban áll a tiszagyendai orvosi rendelő táblája előtt.

Tombor Zoltán egyébként nemcsak feleségét, hanem a szupermodell Palvin Barbarát is fotózta kelet-európai miliőben, ebből a sorozatból is látható néhány felvétel. Éder Krisztián divatfotós (korábban SP néven elhíresült zenei előadó) is szülővárosába, Sopronba látogatott vissza, és ott készült képeit (lakótelep, lambéria, húsklopfoló, nagymama) hozta el a kiállításra. 

Esztétika-kölcsönzés vs. mélyebb megértés

A Capa Központ kiállítása egyértelműsíti, hogy a magyar és régióbeli fotográfusok, divatfotósok a kelet-európaiságot jellemző feszültségekben és ellentmondásokban egy új vizuális nyelv lehetőségét látják, amely a közel engedésről, az intimitásról és a megértésről szól, némi iróniával fűszerezve. A lényegi mondanivaló a tudatosan vállalt és megélt identitás. Felmerül a kérdés,

vajon miért vonzó a kelet-európai esztétika a nyugati divatvilág és divatfotó számára?

Vagy ahogy Mucsi Emese és Keszeg Anna, a kiállítás összeállítói teszik fel a kérdést: Az egykori keleti blokk hozzá tud adni valamilyen esszenciálisan kelet-európai minőséget a divat sokszor üres és kiszámítható, kreált vágyképeihez? A globalizált divatvilág tud-e meríteni a lemaradásban lévő, de autentikus, és élettel teli kelet-európai régióból: lehet-e szexi egy betonkeverő, tud-e vonzó lenni egy Ikarus? Ezt Virágvölgyi István, a Capa Központ kurátora fogalmazta meg a legszemléletesebben a kiállításon olvasható falszövegben:

„A vasfüggöny létrehozott egyfajta időkapszulát, lelassította a globalizációs folyamatot.

Éppen emiatt az itteni történetek szerethetőbbek, érzelmesebbek, sokkal közelebb állnak az emberekhez, mint a teljesen kilúgozott, már a stúdióban üveghangig elvitt holdkóros vágyképek”.

Lehet vitatkozni arról, mennyiben szerencsés, ha olyasvalakik emelnek át és használnak esztétikai/kulturális jellegzetességeket a divatban, akik egyébként sosem tapasztalták meg a saját bőrükön a kelet-európaiságot. Az említett ukrán fotóművész, Julie Poly például szigorú e tekintetben:

„Sokszor azoknak, akik a kelet-európai esztétikáról beszélnek, nincs is valódi kapcsolatuk vele. Ők ennek a vizuális világnak csupán a fogyasztói, akik a régió nehéz tapasztalatait valami egzotikus dologként vagy egzotikus képként érzékelik. Számomra ez elfogadhatatlan. Számos példa van arra, hogy vizuális és kulturális kódokat egyszerűen csak kölcsönöznek és integrálnak a divatba azért, mert »menőnek« tűnik, anélkül, hogy megértenék a kontextust. Ami engem mélyen aggaszt a »kelet-európai esztétika« koncepciójával kapcsolatban, az a különböző népek identitáshatárainak elmosódása.

Igen, van múltunk, és ezt a traumát fel kell dolgoznunk, nem pedig trendet csinálni belőle”.

Fotó: Martin Wanda – Hortobágy, Fashion Street Magazine editorial, 2021 (ez a kép is szerepel a Capa Központ kiállításán)

Múltőrzés és értékmentés

A kelet-európai esztétika sokszor háttérként szolgál a divatfotózásokon, amely egy újabb réteget ad a jelenségnek. Erről így mesélt a Nők Lapjának Mucsi Emese, a kiállítása kurátora: „A szocializmusból, a rendszerváltás előtti időszakból még mindig itt van az épített környezet, ebben élünk.

Budapest külvárosi részein, és a vidéki városokban még megvan ez a miliő: a panelek, a lakótelepek, a brutalista építészet különböző megnyilvánulásai.

Ahogy beszélgettem a fotósokkal, kiderült, hogy sokan közülük nemcsak kulisszaként, fotózási helyszínként tekintenek ezekre az épületekre, hanem egyfajta megőrzési missziót is folytatnak azáltal, hogy megörökítik a fényképeiken. Ebben személyes motiváció is van, mert aki például panelházban élt, szembesülhet azzal, hogy ezeket a régi épületeket lebontják, és akkor eltűnik a hely, megfakul a hozzá kapcsolódó emlék. A fényképeik segítségével viszont mindez átmenthető, még akkor is, ha a képek főszereplői adott esetben a divatmodellek, az épületek pedig csak háttérként szolgálnak”.

Kiemelt kép: Palvin Barbara Tombor Zoltán fotóján – Cím nélkül #03, Érd (a Hazafelé sorozatból), 2019