Tavaly május végén adtam be a pályázatomat a Fulbright Alapítvány Humphrey-ösztöndíjára, amelyre gyakorló szakemberek pályázhatnak, akiknek a munkájában fontos a közszolgálati elem. Örök hála főszerkesztőmnek, Évának, akit a nulladik percben beavattam a terveimbe, és aki egyből azt mondta, támogat és visszavár, hiszen úgy gondolja, időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy kitárjuk az ablakunkat a világra.

A pályázatomban azt hangsúlyoztam, hogy újságíróként a nemek közötti egyenlőségért, a társadalmi igazságosságért, a nőkért dolgozom. Ez nagyon fontos nekem.

Bár rögös volt az út (rengeteg dokumentáció és több forduló), és hosszú a várakozás, valahol mélyen mintha éreztem volna, hogy sikerülni fog. Én nagyon akartam ezt! És ezt nem csak úgy mondom. Majdnem egy éven át, ha felébredtem éjszaka, ha kezet mostam és a tükörbe néztem, minden alkalommal azt mondtam magamnak: „Sikerül az amerikai pályázat.”

Elképzeltem, amint a sok-sok pályázat ott hever egy asztalon, és egy kéz megáll az enyém felett, és azt mondja: „Legyen ő!”

Amikor parkolóhelyet kerestem és találtam egy zsúfolt helyen, arra gondoltam: ez is egy jel, hogy sikerül! (Amikor nem találtam, az más miatt volt.) A bal vállam fölött hátradobott szempillák és az utcán talált, patkó alakú kis dísz mágikus jelentőségének részletezésébe most nem is megyek bele. Elképzeltem, milyen lesz, amikor megtudom, hogy sikerült: mennyire fel leszek dobva (ugrálni fogok), kit hívok fel (a férjemet, a szüleimet, a barátaimat), és milyen zenét teszek be (Azahriah: Valami amerikai). És ez így lett.

A vonzás törvénye?

Sokszor eszembe jutottak Almási Kitti pszichológus gondolatai, amelyeket a 2024/5-ös lapszámunk Lélek-cikkében rögzítettem:

„Egy gondolkodási modell szerint nagyobb eséllyel váltjuk valóra a vágyakat pusztán attól, ha pozitívan gondolkodunk azokról. Erről azt gondolom, hogy inkább a magunkba vetett hit a fontos. És nem is vágyról beszélnék, hanem inkább kitartásról, eltökéltségről. Általában sokkal kevesebbet gondolunk magunkról, mint amire képesek vagyunk. Az emberek sokszor azért helyezik bele magukat nehezen ezekbe a vágyakba, álmokba, mert attól félnek, hogy ők ehhez kicsik, kevesek. Ilyenkor érdekes kipróbálni, hogy elképzeljük: már ott vagyunk a vágyott szituációban. Ez a gondolatkísérlet azért is jó, mert aktivizálja azokat az energiatartalékokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy ne álljunk meg idő előtt. Ha elképzelünk egy vágyott célt, és ezt mélyen elültetjük magunkban, akkor kitartóbbak leszünk ahhoz, hogy ne torpanjunk meg egy félsikernél. Amilyen magasra tesszük a lécet, az dönti el, hogy mi az a pont, ameddig nem dőlünk hátra.”

Dudics Emese a Fulbright Alapítvány orientációs napján 2024 májusában (fotó a szerző sajátja)

Kitti logikai úton vezette le azt, amit az ezoterikus gondolkodók a vonzás törvényének neveznek (és ami, bevallom, rám is hatással van) – és még az is lehet, hogy végeredményében hasonló következtetésre jutunk.

Így tehát július végén utazom Arizona államba, Phoenix városába, hogy 10 hónapon át fejleszthessem magam az Arizona State University-n belül működő Cronkite School of Journalism and Mass Communication programjában, amelyben tizenegyen veszünk részt a világ minden tájáról. Öt afrikai, egy dél-koreai, egy izraeli, egy brazil és két közép-európai (egy bolgár és egy montenegrói) osztálytársam lesz, és biztos vagyok benne, hogy az, hogy ennek a különleges csapatnak a része lehetek, a legnagyobb élményeim közé tartozik majd.

Kaland vagy kihívás?

Az előbb azt írtam: utazom. Ideje pontosítanom: utazunk. A férjem, a kislányunk és én. A kaland tehát még nagyobbra duzzad, óriási lehetőségeket rejt magában, és hatalmas felelősséggel is jár részemről. Ahogyan egy ismerősöm megfogalmazta: még két embert „magammal rángatok” a világ másik felére. Igen. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy van egy támogató férjem. Azt szoktam mondani, a férjem nem igazán karrierista, és ez lehetővé teszi, hogy én az legyek. Az volnék? Nem vagyok biztos benne, de az tény, hogy a hivatásomban való kiteljesedés számomra nagyon fontos, a fejlődés lehetősége, a kihívás, a világ megismerése iszonyúan izgat.

Nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy jön velem, mindenféle értelemben.

Dudics Emese 2022-ben Amerikában (fotó a szerző sajátja)

De nem akarom rózsaszínűre festeni a dolgot, azért máris akadtak feszültebb perceink, ahogyan részleteiben felsejlik, mivel is jár majd ez az egész. Egy dolog beadni egy pályázatot egy napfényes tavaszi napon, és egy másik dolog azt mérlegelni, mit csinál majd otthon az egyikünk, amíg a másikunk szárnyal, hogyan fogad el egy országot az egyikünk, amely nem a kedvence, amely viszont a másikunkat nagyon vonzza, nem lesz-e magányos az egyikünk, míg a másikunk ezer új emberrel ismerkedik meg. Azt nem írom, hogy a háztartás feladatainak elosztásán összekapnánk, mert a férjem eddig is teljes mértékben kivette a részét, sőt. Hozsánna.

Biztos vagyok benne, hogy a családi és a párkapcsolati dinamikánk módosul, és ezzel foglalkoznunk kell majd.

Mindenesetre, ahogyan a férjem elkezdte feltérképezni a környékbeli (értsd: néhány száz kilométeren belüli) természeti szépségeket, valamint a phoenixi metálzenei szcénát, a családi égboltunk derűsebbre színeződött.

A kislányunk kilencéves. Még épp abban a korban van, hogy nem avattuk be előzetesen, hanem kész helyzet elé állítottuk. (Ő még nem feltétlenül fogja fel, hogy életre szóló ajándékul szánom neki ezt a családi kalandot.) Az első mondata az volt, hogy „Hurrá, alig várom!”, egy perc múlva azonban elsírta magát, mert eszébe jutott, mi lesz az osztálytársaival. Szerencsére sikerült némileg megnyugtatnunk: egyéni tanrendet kértünk neki, kint haladunk majd a harmadikos anyaggal, év végén osztályozó vizsgát tesz, és így egy év múlva a saját osztályába csatlakozhat vissza. Eleinte visszafogott derűvel várta az utazást, az elmúlt hetekben azonban kibukott belőle: nem akar jönni. Miközben igyekszem bátorítani a belső világa kifejezésére és mellette lenni a nehéz érzésekben, próbálom azt hangsúlyozni, mennyi szépséget fogunk látni, és milyen nagy kaland lesz ez az egész családnak. Biztos vagyok benne, hogy utólag hatalmas erőforrást jelent majd számára, hogy belevágott velünk az ismeretlenbe és végigcsinálta, de ez az erő egyelőre nincs a birtokában.

Remélem, az önmagába és a belénk vetett bizalom átsegíti majd a kezdeti nehézségeken, utána pedig sok kapaszkodót talál majd a kinti életünkben.

Igen ám, de miből?

De volt más nehézség is. Amilyen eufória-hullám emelt a hátára azon a hétfői napon, amikor megtudtam, hogy elnyertem az ösztöndíjat, olyan mély kétségbeesésbe taszított vasárnap este a felismerés, hogy ez bizony jelentős anyagi ráfordítással fog járni a mi részünkről is. Az ösztöndíj ugyanis állja az én költségeimet (ami fantasztikus), de a családtagokét nem. Volt olyan pillanat, amikor felmerült, el tudjuk-e egyáltalán fogadni ezt a lehetőséget.

Mit tesz az ember lánya szorult helyzetben? Rákeres, hogy mit dob ki az internet a „gyorsan pénzhez jutni” keresőszavakra. Meglepetésemre a legális lehetőségek között előkelő helyen szerepelt a vérplazmaadás, éves szinten több százezer forintot is lehet keresni vele azon az erkölcsi jutalmon felül, hogy az ember másoknak segít… Végül úgy néz ki, tartalékokból, családi összefogással és némi külső segítséggel elő tudjuk teremteni a megfelelő összeget, de azért nagyon észnél kell majd lenni, mire mennyit költünk.

Májusban egy a Fulbright Alapítvány által szervezett orientációs napon vettem részt azzal a harmincnégy társammal együtt, akik az idén vagy a jövő év első felében az Egyesült Államokba utazunk ösztöndíjjal. Mindannyian kaptunk egy mágneses táblácskát a nevünkkel, amelyet rövid bemutatkozás után elhelyeztünk az USA térképén. Felemelő pillanat volt. Azóta két és fél hónap telt el a lázas készülődés jegyében. Lassan kezdődik a visszaszámlálás.

Kiemelt kép: Canva/szerző sajátja