„Harminchárom évesen vesztettem el a férjemet, aki egy szolgálati út során, autóbalesetben szörnyethalt. Reggel még elköszöntünk egymástól, délután a kollégái elém jöttek, és az utcán hazafelé sétálva elmondták a hírt. Ott maradtam a kilenc és kétéves lányunkkal, sokat sírtam, de azért nem omlottam össze, mert egyszerűen nem volt rá időm.
Rengeteg teendő zúdult rám: ügyeket intéztem, a gyerekek és a háztartás mellett főiskolára jártam és vezető beosztásban, immár egyedülálló szülőként dolgoztam. A lányok fokozatosan dolgozták fel a történteket, én a mai napig írok róla a könyveimben. Néhány év múlva újból férjhez mentem.

Egy ideig Londonban éltünk a kis mozaikcsaládunkkal, majd a hazatértünk és öt év házasság után békésen elváltunk. Megtanultam a jég hátán is megélni: a következő kihívásokkal teli időszak a költözések, munkahelyváltások és a folyamatos tanulás miatt mozgalmasan telt. Bár mindig volt társaságom, hozzászoktam és szeretem a függetlenségemet. Egyetlen dolog hiányzott az életemből: a tánc. Huszonkét éves koromig (az esküvőmig) ez volt a mindenem, a Savaria Nemzetközi Táncversenyen a partneremmel ezüstérmesek lettünk, de a férjem kedvéért lemondtam a hobbimról” – emlékszik vissza Rodé Klára.

Csak semmi „B” oldal

„Hét évvel ezelőtt egyszer csak megláttam az egykori táncpartnerem profilját a Facebookon, és ráírtam. Kiderült, hogy özvegy, találkozni kezdtünk, közel ötven év után újra megismerkedtünk. Sok mindenben egyformán gondolkozunk és különbözünk, vitatkozunk, kibékülünk, és ismét fellobbant bennünk a tánc szeretete. Már együtt élünk. Utazásaink során is kutatjuk az élőzenés helyeket, hogy újra elvarázsolódva, kortalanul táncoljunk.”

Klára mottója:
„Nincs vége…
Csak ha elfogy a szó,
elhal a zene,
megtorpan a tánc,
elapad a szeretet.”

Az ő esetében azonban erről szó sincs. Életvidám kisugárzásával és tűzvörös hajával, korát meghazudtoló jelenség. Szinte mindig mozgásban van fizikai és szellemi szinten egyaránt. Emelt fővel járja az országot (mi több, a világot), hiszen a 77 csupán egy szám. Utazik, táncol, könyveket ír, sportol, imád főzni. Egy újabb novelláskötetéhez gyűjti a történeteket, folyton tanul. És tanít. Tudásával, tapasztalataival segít másoknak.

Klára tavaly a Milton Friedman Egyetem 50+-osoknak szóló Szenior Akadémiájára készített egy előadás anyagot, mely az időskori szellemi frissesség megőrzésének témáján alapul. Az írónő jelenleg, meghívásoknak eleget téve járja az országot, és interaktív műhelyfoglalkozásokon jobb agyféltekés játékokra invitálja az idősebb korosztályt. Tapasztalata szerint, 65 év fölött, segítség nélkül nehezebb frissen tartani a szellemi képességeket. A kulcs: nyitottnak maradni és közösségbe járni.

Játékos kreativitás

Rodé Klára korábbi kötetei közül (novellák és egy regény) egyik kedvencem a tárgyak játékos megszemélyesítéséről szól. Az Életre keltek kisalbum kapcsán talált ki egy jobb agyféltekés foglalkozást, amit néhány helyen interaktív, kreatív Memória Műhely formájában be is mutatott.

Kedvcsinálóként (a szerző engedélyével) íme egy részlet, ha úgy tetszik, játékos feladvány a könyvből:

Rodé Klára megszemélyesített Rúdtáncosa nem más, mint a parafadugó

„Nagyon nehéz 65 után, – amikor az ember az aktív munkáját már befejezte –, olyan életet élni, hogy még fontosnak érezze magát. Egy idő után a gyerekek vigyázása is abbamarad, mert a gyerekek, (ha vannak) unokák is felnőnek. Nehéz egy nem visszaeső, kicsit depressziósabb hangulatba kerülni. Általában a saját példáimon keresztül szoktam mesélni erről, mert én is túl vagyok az életem delén bőségesen, és 60 éves korom után kezdtem el például írni.

Tapasztalatból tudom, milyen ereje van a közösségi életnek.

Szerintem, nagyon-nagyon fontos, hogy klubba járjanak az emberek. Úgy gondolom, hogy kisebb-nagyobb településeken most már azért az önkormányzatok bizonyos szinten lehetőséget teremtenek az időseknek, és nagyon odafigyelnek erre a művelődési házak, kis könyvtárak is” – osztotta meg tapasztalatait egy bicskei bemutatón Klára.

Fontos az ilyen klubokról, eseményekről minél szélesebb körben hírt adni, hogy az idősek ezeken részt vehessenek, mert új élmények nélkül nehezen megy tovább az élet.

„Törekedni kell rá, hogy a nyugdíjas szó ne azt jelentse, amit mondjuk manapság nálunk jelent, mert az egy nagyon-nagyon visszahúzó negatív képet fest. Szívesebben mondom azt, hogy az idősödők, az időskorúak. Rajtunk is múlik, hogy megváltoztassuk ezt a hozzáállást. Egy idő után, és csak

sok-sok munkával lehet azt elérni, hogy a nyugdíjas szó hallatán a többségnek ne az jusson eszébe, hogy valaki hófehér hajjal és meggörbült háttal a piacra húzza maga mögött a kis táskáját,

belemerülve azokba a szenvedős gondolatokba, amiket minden nap ontanak ránk a hírekből… Lehet ezen változtatni. Az a tapasztalatom, hogy a női kluboknak igen nagy létjogosultságuk van, jómagam is tagja vagyok egynek. Hiszem, hogy közös erővel boldogabb, egészségesebb időskort tudunk megélni együtt.”

A Nyitott szemmel-sorozat előző cikkeit itt olvashatod.

Kiemelt kép– Fotó: Nánási Pál