Súlyos figyelmi krízisben élünk – erre szeretné felhívni a figyelmet Johann Hari Tönkretett figyelem – 12 ok, amiért nem tudunk koncentrálni című könyvében. Az újságíró, aki korábban olyan lapoknak dolgozott, mint a The New York Times, a Le Monde vagy a The Independent, három évig tartó kutatómunkáját sűrítette briliánsan a kiadványba, hogy utánajárjon a témának. Utazása során meglepő tapasztalatokat szerzett, de választ kapott a kérdéseire. Ezekről kérdeztük a Budapesten járt szerzőt.

Nemrég egy vízilabda meccsen volt szerencsém szurkolni a hazai csapatnak. Egy fiatal lány ült mellettem, és miközben őrjöngött a magyar közönség, láttam, hogy a telefonjával bíbelődik. Nem bírtam megállni, megkérdeztem: „te nem drukkolsz?” „De, de, csak gyorsan kiraktam instára, hogy itt vagyok” – mondta. Azon tűnődtem: hogy lehet így nézni a meccset?
A példád pontosan azt illusztrálja, hogy mindenhol ez történik a világon, egy figyelmi krízisben élünk. Hasonló élmény adta az ötletet a könyv megírásához. Kilencéves volt a keresztfiam, amikor szenvedélyesen utánozni kezdte Elvis Presley-t. Egy este említettem neki Gracelandet, és megkérdezte, hogy egyszer elviszem-e oda. Mondtam, hogy persze, de aztán nem is gondoltam az egészre. Az utána következő tíz évben sok minden történt, a keresztfiam élete kisiklott.

15 évesen otthagyta az iskolát, és az összes idejét a különböző elektronikai eszközeivel töltötte.

Egy nap a londoni lakásomban ültünk, és próbáltam vele beszélgetni, de nem sikerült. Felvetettem a régi ötletet, hogy menjünk el Gracelandbe, de meg kell ígérnie, hogy a hotelben hagyja a telefont. Két hét múlva repülőn ültünk. Meglepődve tapasztaltam, amikor eljutottunk Gracelandbe, hogy egy teremtett lélek nincs ott, aki körbevezessen.

A kezedbe nyomnak egy ipodot, fülhallgatót, és menjél balra, jobbra.

Néztem az embereket, ahogy sétálgatnak iPoddal a kezükben, míg elértük Elvis kedvenc szobáját, a dzsungel szobát. Ott volt egy középkorú pár, látom, a férj hitetlenkedve mutatja a feleségének: „nézd drágám, ha balra húzod a képernyőt, látszik, mi van a szoba baloldalán és fordítva”. Nevettem, mintha viccelnének, majd odafordultam hozzá és azt mondtam: uram, a huzogatásnak van ám egy régimódi módszere, a fejforgatás. Hiszen itt vagyunk, ha körbenéz, mindent láthat. Úgy néztek rám, mintha őrült lennék, úgyhogy a keresztfiamhoz fordultam, hogy nevessünk az egészen, ő viszont bele volt temetkezve a telefonjába. Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Azt mondtam neki,

tudom, hogy félsz, hogy kimaradsz, de így garantáltan ki fogsz maradni mindenből, így nem lehet élni.

Elviharzott. Később bocsánatot kértem tőle, és akkor bevallotta nekem: tudja, hogy valami nem stimmel, de nem tudja, hogy micsoda. És akkor rájöttem, hogy nem tudunk elmenekülni a probléma elől, mert mindenhol ott van. Elhatároztam, hogy kutatni fogok a témában szerte a világon, és az utam során kiderült, hogy

12 tényező tehető felelőssé, amiért nem tudunk fókuszálni.

A hiba az életmódunkban van.

A könyvben fontos szerep jut a techiparnak. Mennyiben a mi egyéni felelősségünk, hogy nem tudunk figyelni, és mennyiben a technológiáé, amit nekünk terveztek?

Johann Hari: Tönkretett figyelem – 12 ok, amiért nem tudunk koncentrálni, Gabo könyvkiadó, fordította: Kránicz Dorottya

Ez fontos kérdés. Amikor elkezdtem a könyv írását, meggyőződésem volt, hogy ez a technológiáról szól. Meglepett, hogy ez csupán az egyik tényező, hiszen egyebek mellett idetartozik az iskolai rendszer vagy a munkahelyeink működése, ahogy eszünk, alszunk. A technológiának persze óriási befolyása van.
Eleinte azt gondoltam, hogy velem van a baj. Miért nincs elég akaraterőm, miért nem tudok ellenállni. De az akaraterő csak része a nagyobb, összetettebb képnek. Ezt akkor értettem meg, amikor elmentem a Szilícium-völgybe, ahol többekkel interjúztam, akik részt vettek a kütyük tervezésében. Megdöbbentő volt látni, milyen bűntudattal küzdenek. Ott volt például James Williams, aki a Google-nél dolgozik, és egy tervezőmérnököknek tartott konferencián azt mondta: tegye fel a kezét, aki szeret abban a világban élni, amit teremtettünk. Senki nem tette fel.

Tehát miközben azt hisszük, hogy kikapcsolódunk, valójában beszippantják a figyelmünket?
Számomra először összeesküvés elméletnek tűnt, hogy az általunk használt appok úgy vannak tervezve, hogy aláássák a figyelmünket. Hiába van akaraterőnk, ha a túloldalon mérnökök ezrei dolgoznak azon, hogy aláássák azt. Ha kinyitod bármelyik appot, közösségi média oldalt, és elkezded pörgetni, ezek a vállalatok pénzt keresnek, méghozzá kétféle módon. Az elsőt mindenki ismeri, a hirdetésekből jönnek a bevételek, a második viszont fontosabb. Mindent, amit csinálsz ezeken a platformokon, több

MI algoritmus tanulmányozza, kategorizálja, hogy kitalálja, mi tesz boldoggá, mérgessé, izgatottá.

Hogy mit mutassanak neked, amiért folytatod a görgetést, és minél tovább maradsz, annál többet keresnek. Ahogy a gyorsétterem láncot is csak az érdekli, hogy mennyi rántott csirkét veszel. Ha elhízol, a te problémád, ha figyelemzavarod van, az is a te gondod. Csapdában vagyunk. Két szinten tudunk védekezni: védelemmel és támadással. Sok mindent tehetünk egyénileg, itt van például a Ksafe. Ez egy időzáras széf, amin beállíthatjuk a kívánt időtartamot, hogy meddig nem használhatjuk a telefont. Ma is használom napi 3 órát, különben nem haladnék az írással.

Hogy lehet ezt kivitelezni a gyerekes családokban? A szülők nagy része stresszes, sokan a gyerek kezébe nyomják a tabletet, vagy hagyják, hogy a kamasz a telefonján lógjon. Hogy magyarázzuk el a gyereknek, hogy a techóriások felzabálják a figyelmét?
Fontos, hogy ne mutogassunk rá, hogy valami baj van veled. Mondjuk azt, hogy ez egy közös probléma, közös ellenség, amivel én szülőként is küzdök. Lássa rajtunk, hogy bevonódunk, és együtt szeretnénk megoldani a helyzetet. Az időzáras széfet a gyerekeknél is nyugodtan alkalmazhatjuk, bár az elején nehéz lesz, érdemes 15 perccel elkezdeni a folyamatot.

A gyerekek különösen befolyásolható csoportnak számítanak.

 A tech vállalatok felfedezték azt az emberi természetben rejtőző szerencsétlen tulajdonságot, hogy tovább maradunk görgetni, ha mérgesek vagyunk. Így működünk: tovább nézzük az autóbalesetet, mint az útszéli virágokat. Nagyon mélyen belénk van ez kódolva,

már a 10 hetes csecsemő is tovább nézi a mérges arcot, mint a boldogat.

Ha ez kombinálódik az algoritmussal, ami kitalálja, hogy mi tesz minket mérgessé, az rettenetes következményekkel jár.
Klasszikus példa: két tini ugyanazon a partin van, az egyikük jól érzi magát, pozitív dolgokat posztol, a másik meg pont az ellenkezőjét. Melyik ér el több embert? Persze, hogy az utóbbi, ami által még többen lesznek mérgesek. A közösségi média platformjai torz képet adnak a valóságról, megosztottak vagyunk. Nem a gyerekekkel van gond, hanem a környezettel, amiben engedjük őket nevelkedni. Zárójeles megjegyzés: amikor a norvég és spanyol iskolákban betiltották a telefont, jelentősen visszaesett a bullying.

Szabályozás nélkül tehát nem érünk el eredményeket?
Persze, szükséges az állami szabályozás. 2018-ban például a francia kormány bevezetett egy fontos munkahelyi rendelkezést. Észrevették, hogy túl kiégettek a dolgozók, mert állandóan csekkolják a telefont, az e-mail fiókot, munkaidőn kívül. Míg az én én gyerekkoromban csupán a miniszterelnök volt állandóan elérhető, meg az orvosok, addig mára megszűnt a szigorúan vett munkaidő. A franciák úgy döntöttek, mindenkinek joga van a ki- és lekapcsolódáshoz, ha vége a munkaidőnek, ne nézd a telefonod.
Meg kell értenünk előbb a 12 faktort, ahelyett, hogy magunkat hibáztatjuk. Ez a cégek érdeke. Olyan, mint a viszketőpor, amit ők ránk öntenek egész nap, aztán este azt mondják: meg kéne tanulnod meditálni, és akkor nem viszketnél. Inkább ti hagyjátok abba a porhintést! A szemléletnek kell változnia: fel kell ismernünk, hogy nem középkori parasztok vagyunk, akik könyörögnek Elon Musk és Mark Zuckerberg királynak néhány morzsa figyelemért, hanem szabad, demokratikus államok állampolgárai vagyunk. A mi tulajdonunk az elménk, amit vissza kell szereznünk.

A probléma társadalmi szintre való emelésével adódik is a kérdés: vajon véletlen egybeesés-e, hogy miközben ellopják a figyelmünket, egyre több demokratikus rendszer küzd a fennmaradásért?
Nagyon fontos kérdés. A figyelem apróságnak tűnik, de ha leásunk, kiderül, hogy valójában minden réteget érint, az iskolarendszertől kezdve a demokrácia működésééig. James Williams szerint

három rétege van a figyelemnek.

Az első a reflektorfény, amikor az azonnali eseményekre fókuszálunk, az itt és mostra szűkítjük a figyelmet. Gyorsan tönkreteheti mondjuk egy telefonra érkezett üzenet, és már nem is emlékszünk, hogy miért akartunk kimenni a konyhába.
A második réteg a csillagfény, amivel hosszabb távú célokra fókuszálunk. Például szeretnénk könyvet írni, szalont nyitni. Ez az iránymutató fény, amit ha megzavarnak, akkor könnyen célt tévesztünk. A harmadik a napfény, ami segít tisztázni, hogy egyáltalán melyek a nagyobb léptékű céljaink az életben. Honnan tudjuk, hogy könyvet akarunk írni, hogy saját vállalkozást indítanánk? A napfény működésének zavara a legsúlyosabb figyelem probléma, ami által akár a személyiség is összeomolhat.

Van olyan rétege a figyelemnek, ami kollektíven értelmezhető?
Igen, szerintem létezik egy negyedik figyelmi forma is, a stadionfény, az a képességünk, hogy észrevegyük egymást, és képesek legyünk közösen dolgozni kollektív céljaink eléréséért. Hogy mi a cél, az persze más kérdés, de országok sorsa dőlhet el. A volt brazil elnököt, Bolsonarót például a Facebook tette naggyá, mert az emberek dühösek voltak. A választás estéjén a tömegek azt skandálták, hogy Facebook, Facebook.

Sokan például azért csatlakoznak szélsőséges csoportokhoz, mert az algoritmus kifejezetten ajánlja.

Nem azért, mert a Facebook szélsőséges, hanem mert így működnek az algoritmusok. Ilyen az üzleti modell. De ha a felnőtt társadalmak nem tudnak tisztán gondolkodni, nem tudunk megoldani nagyobb problémákat. A kutatásom során egy professzor mondta, hogy egy szimpla üzenet után átlagosan 23 percre van szükségünk, hogy újra figyelni tudjunk. Ha állandóan figyelmetlenek, megosztottak vagyunk, hogy oldjuk meg például a klímaváltozást?

E tekintetben optimista vagy, hogy képesek vagyunk rá?
Abszolút. Amikor néha pesszimista vagyok, a nagymamáimra gondolok. 45 éves vagyok, amikor ők voltak ennyi idősek, az egyikük egy svájci földművesként dolgozott a hegyekben, a másik pedig élte a skót munkásosztálybeli asszonyok életét. Az én koromban nem lehetett a saját nevükön bankszámlájuk, mert házasok voltak. Ekkortájt törvényesnek számított az is, ha a férj megerőszakolta feleségét. A nagymamáim sose lehettek azok, akik szerettek volna lenni, gyűlölték a tényt, hogy velünk ellentétben a fiútestvérek járhattak iskolákba, a férjeknek pedig minden szabad volt. De a feminizmus mozgalma csak kiharcolta, hogy legyenek jogaik. Az unokahúgomnak már teljesen más élete van. Hiszem, hogy nagy változásokra vagyunk képesek.

Az elme is, ha hagyják kalandozni – ezt írod legalábbis a könyvedben. De nagyon sok helyről hallom vissza, hogy amint hagyják szabadon áramlani a gondolataikat, hamarosan betolakodnak a negatív képek, gondolatok. Hogy tudunk így kreatívak lenni?
Nadine Burke Harris gyerekorvos magyarázta el nekem, hogy ez a jelenség valójában stresszválasz. Klasszikus példa: egy nap mész az utcán, megtámad a medve, és a rákövetkező hetekben, hónapokban akaratlanul történik valami a figyelmeddel. Nehéz koncentrálni, mert az agyad folyamatosan a horizontot kémeli, hiszen mi van, ha jön egy másik medve? Ez a hiperéberség állapota, amivel az elménk valójában védeni akar minket.

Evolúciós késztetésünk, hogy biztonságban akarjuk érezni magunkat,

de ez nehéz, ha körbevesz minket a megélhetési válság. Ilyenkor természetesen nem segít az a leegyszerűsítő válasz, hogy meditálj öt percet naponta, és minden rendben lesz. Ehelyett őszintén fel kell mérni, hogy milyen problémákkal nézünk szembe.

Hogy alszol mostanában? A kutatások és a könyv megírása után sikerült tartós változásokat elérned?
Nagyon meglepett, hogy húsz százalékkal kevesebbet alszunk, mint száz éve. Önmagában csak az alvás komolyan képes befolyásolni a figyelmünket. Éjszaka kimosódik a nappal felhalmozott információmennyiség, de csak akkor, ha pihentető alvásban van részünk. Vannak rosszabb napjaim, de rengeteget javult a figyelmem. Részben a könyvben is említett Csíkszentmihályi Mihály miatt, aki a flow elméletét megalkotta. A legjobb, ami történhet az elménkkel, amikor elveszítjük az időérzékünket, mert nagyon benne vagyunk egy tevékenységben. Ilyenkor a legmélyebb, ugyanakkor legkönnyebb is a figyelem, hiszen élvezzük az adott tevékenységet.

Ha lenne egy üzenet, amit az olvasók magukkal vihetnek a könyvből, mi lenne az?
Nem a te hibád.

A figyelem reneszánsza, avagy hogyan legyünk jelen beszélgetéseinkben?

Kiemelt kép: David Levenson/Getty Images