Április elején tudtam meg, hogy elnyertem a Fulbright Alapítvány Humphrey-ösztöndíját, és július végén utaztam ki az Egyesült Államokba. Szűk négy hónapom maradt a felkészülésre, amiből egyfajta versenyfutás lett az idővel. Lezárni az otthoni dolgokat és felkészülni egy új életre (közben persze dolgozni, gyereket nevelni és háztartást vezetni), számos tanulsággal járt.
Az, hogy már augusztus 1-jén az USA-ban kellett lennem, alaposan feladta a leckét, nem számítottam ilyen korai kezdésre. Az akadémiai év augusztus 22-én kezdődik, rám pedig előtte még a csoporttársaimmal egy kéthetes orientáció várt. Így aztán kis családunk programját is újra kellett terveznünk. El tudunk-e egyáltalán menni a már tavaly leszervezett álomnyaralásunkra? (Elmentünk, de hamarabb hazajöttünk.)
A férjem részt tud-e venni a szintén előre leszervezett rockfesztiválján? (Részt vett rajta, és emiatt ő és a lányunk két héttel később követtek engem. Meg azért is, mert a programom szervezői előnyösnek tartják, ha a család egy kicsit később érkezik, mivel az első hetek nagyon sűrűek.) Lehetséges-e, hogy a lányunk két héttel később kezdje kint az iskolát? (Az általános iskolai tanév július 31-én kezdődött, mit pedig kértünk két hét halasztást.) El tudunk-e menni egy szívemnek kedves családi esküvőre? (Fájdalom, ezt ki kellett hagynunk.)
A 11-es számú ház
Szeretjük az otthonunkat, szeretjük a kilencemeletes házat, amelyben élünk. 2016-ban, amikor ideköltöztünk, újoncnak számítottunk, mára viszont teljesen gyökeret eresztettünk itt. Sajnos több idős szomszédot is láttunk elmenni, üdvözöltünk sok új lakót, többnyire fiatalokat, így aztán már-már veteránnak érezzük magunkat, és egyszer csak arra döbbentünk rá, hogy az egyik motorja lettünk a ház életének.
Mi hoztuk létre a ház levelezőcsoportját, ahová bárki beírhat, ha fúróra van szüksége,
és az egyedül élő Erzsi néni engem hív fel, ha elkél a segítség a függöny leszedéséhez vagy a villanyóra visszakapcsolásához. Házi sütemények és lekvárok formájában érkezik a viszonzás, mindenki boldog. Rendeztünk már könyvvásárt is.
Szeretem a szomszédokat. Még T.-t is, akivel egyszer volt egy konfliktusunk, mert leborított egy virágládányi földet az erkélyünkre.
Néhány hete pedig egy indiai család költözött a szomszédunkba. Már kora reggel szállt-szállt a curry illata a házban. Apuka, anyuka és egy nyolcéves kisfiú érkezett ide hosszú távra a férfi munkája miatt. A bátortalan köszönésekből hamar hosszabb beszélgetések lettek (angolul), kóstolók jöttek-mentek, és amikor a nő és a kisfiú véletlenül kizárták magukat, magától értetődően hívtam át őket hozzánk, amíg a családfő hazaért a nála lévő kulccsal.
Amikor otthon szóba kerültek az indiai szomszédok, és elgondolkodtunk arról, vajon a kisfiú hogy érzi itt magát, és vajon nehéz lesz-e majd neki a magyar iskolában, a férjemmel összevillant a tekintetünk a lányunk feje felett, hamar észbe kaptunk, és úgy fejeztük be a mondatot, hogy
a kisfiú biztosan hamar megtanul majd magyarul, hiszen szivacs az agya, az új osztálytársai pedig biztosan sokat segítenek majd neki.
Hamarosan mi is ebben a cipőben járunk majd! Mi is idegenek leszünk egy másik országban, a lányunk is nyelvtudás nélkül kezdi majd az iskolát. Minden reményemet a híresen pozitív, elfogadó amerikai közegbe vetem…
Belegondoltam, vajon mi lesz a házzal, a házunkkal és a lakóival, amíg távol leszünk. Hiányozni fognak! Úgy tűnik, az érzés kölcsönös, mert amikor elterjedt a híre, hogy elmegyünk, lépten-nyomon megállítottak bennünket a szomszédok, érdeklődtek, gratuláltak, sajnálkoztak. Még a virágföldes úr is megjegyezte: „Sajnálom, hogy elmennek. Szeretem látni magát!”
Három szoba, négy kerék
A házunk elhagyása nem csak érzelmi ügy. Úgy döntöttünk, kiadjuk a lakásunkat erre az időre, hiszen nagyon jól jön majd a bérleti díj az amerikai életünk finanszírozásához. Érdekes, hogy már évek óta kacérkodtam a home exchange program kipróbálásával, ami a Holiday című filmből lehet ismerős: otthoncserét jelent,
ismerek olyanokat, akik úgy járják a világot, hogy közben a saját otthonukat más utazóknak adják ki pontokért, amelyeket aztán beválthatnak egy másik lakás bérlése során.
Eddig mégsem vitt rá a lélek, most azonban átléptem a lélektani határt, amit az jelent, hogy másokat engedünk a lakásunkba, mégpedig hosszú távra.
Nagyon érdekes folyamat volt, amíg megtaláltuk az albérlőinket. Járt nálunk kirgiz fiatalember és amerikai házaspár, egyedülálló nő és kétgyerekes család. Mindenkivel elbeszélgettünk, kivétel nélkül mindenkit elbűvöltek a könyvespolcaink, és mintha nem akartak volna tőlünk elmenni – én is új szemmel tudtam ránézni az otthonunkra, és az az érzésem támadt, hogy jó itt élni.
Végül három vidéki fiatalra esett a választásunk, akik most kezdik az egyetemet Budapesten. Rájuk és ránk is új élet vár…
I. azt ígérte, életben tartja az orchideámat, sőt, más növényeket is hoz majd a lakásba, aminek kifejezetten örülök, mert a nálunk uralkodó „szélsőséges klimatikus viszonyok” már több növény halálát okozták az elmúlt években.
Aminek mennie kellett…
Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy az autómat is eladjuk. Már egyébként is foglalkoztat a gondolat egy ideje, hogy valóban szükségünk van-e rá (amiről itt írtam korábban), most pedig csak a pénzt vitte volna, ha egy évig használatlanul vár ránk. Így aztán vettem egy nagy levegőt, és Döncit is meghirdettem. Végül egy olyan párnak adtuk el, amelynek női tagját én ismertem, a férfit pedig a férjem: megvolt a bizalom, és így minden könnyen ment.
Babát vártak: egy pénteki napon kötöttük meg a szerződést, és a kisfiuk a következő kedden született. Azt írták, a pici rögtön az első hetekben többször is utazott az autóban, amely remekül fut. Jó érzés. Az utolsó napon búcsúzóul beültem a kocsiba, és hálát adtam neki a közösen megtett kilométerekért, az élményekért és a biztonságos utakért. Utána meglepve tapasztaltam, hogy kissé sajog a szívem, ha rá gondolok. Úgy látszik, sikerült érzelmi köteléket kialakítanom az autómmal. Hogy később veszünk-e ismét kocsit, vagy megtanulunk nélküle élni, az majd elválik. Azt mondják, Amerikában nehezen elképzelhető az élet négykerék-meghajtás nélkül… majd meglátjuk.
A két legjobb barátnőmmel és a legjobb barátommal és családjával külön-külön búcsúpartit (búcsúebédet, búcsúfagyizást) tartottunk. Már másnap elkezdtek hiányozni…
Unit 2115
Mindeközben igyekeztem megtalálni leendő otthonunkat Phoenixben. A programom koordinátorai azt kérték, maradjunk a downtownban, vagyis a belvárosban (a négy utcát is meghatározták, amelyek a kereteket jelentik), amivel eléggé megkötötték a kezünket, ráadásul így csak meglehetősen drága lehetőségek közül tudtunk választani.
A lakáskeresést az iskolakereséssel is összehangoltuk, hiszen azt szerettük volna, hogy a lányunk iskolája lehetőleg gyalogosan is könnyen elérhető legyen. Így esett a választásunk egy olyan apartmankomplexumra, amelyről egy korábbi magyar ösztöndíjas elődöm, B. mesélt. Ő is itt lakott a családjával, és szerették. Hetekig tartó, éjszakákba nyúló levelezés következett az ingatlanügynökkel. Már a pályázás folyamata is jól felépített marketingfogások sorozata, egy-egy ajánlat csak pár napig él, és utána nem garantált, hogy ugyanolyan áron látom viszont ugyanazt az apartmant. Aztán amikor már ráharaptunk egy bizonyos apartmanra, akkor kiderült, hogy úgynevezett applikációs díjat kell fizetnem csak azért, hogy elkezdődjön a szerződés folyamata, a díj pedig megduplázódott, amikor a férjemet is beiktattam a rendszerbe.
Lakásbiztosítás, áramszolgáltató, internetszolgáltatás… A szerződés huszonegy oldalt tesz ki, és olyasmikre is kitér, hogy valaha valaki radont észlelt a város levegőjében, tudomásul veszem-e? Egykori jogászként minden részletet átolvastam, és amikor
megakadt a szemem azon, hogy az ingatlan közelében veszélyes állatok is előfordulhatnak,
akkor azért írtam egy kétségbeesett levelet az ügynöknek, hogy ezt mégis hogyan kell érteni.
Megnyugtatott, hogy a cégük egy franchise, amely országszerte számos helyszínen üzemel, és ez a rész nem ránk vonatkozik. Nagy kő esett le a szívemről, bár az tény, hogy Arizonában azért előfordulhatnak többek között bizonyos kígyók, pókok és skorpiók, de városi közegben valószínűleg kevésbé kell tőlük tartani. Így aztán (elektronikusan) aláírtam egy csillagászati összegű bérleti szerződést egy lakásra, amelynek csak az alaprajzát láttam. Ez van. Jó lesz. Medencére néz, nagy baj nem lehet. (Erről még később.)
Általános iskolát találni Amerikában
A másik nagy falat az volt, hogy a lányomat felvegyék az iskolába. Úgy kezdődött, hogy az iskola honlapján csupán egyetlen email címet találtam, és az is a digitális részleghez tartozott. Amikor írtam arra az egy címre, és leírtam az esetünket, csak egy egymondatos válasz érkezett aláírás nélkül, amivel nem jutottam beljebb. Végül valaki mégiscsak összekötött a megfelelő emberrel, aki elvezetett az online jelentkezés felületére. Már csak annyi dolgom akadt, hogy feltöltsem a következő dokumentumokat és azok fordítását:
- születési anyakönyvi kivonat
- oltási kiskönyv
- a szülők útlevele
- igazolás arról, hogy helyben lakom
- nyilatkozat arról, hogy mi a gyerek elsődlegesen használt nyelve (Arizonában nagyon sok a spanyol ajkú)
- a legutóbbi iskolai bizonyítvány.
Hamarosan megjött az értesítés, hogy a lányomat felvették, illetve rögtön megküldték a dress code-ot is. Bordó galléros pólót várnak el (péntekenként lehet sárga galléros póló is), alul pedig bézs nadrágot vagy szoknyát. Nem lehet nyitott orrú cipőt, kapucnis pulcsit és nagy mintákat viselni.
Lili, aki kilencéves, a harmadik osztályba került, 30 másik tanulóval együtt. Osztályfőnöke, Ms. P. egy-két héttel iskolakezdés előtt jelentkezett, minden szülőt értesített arról, hogy a ClassDojo nevű alkalmazáson keresztül fogja tartani a kapcsolatot a szülőkkel. Ez egy jópofa, szörnyecskékkel dizájnolt app, amelyben az iskola és az osztályfőnök egyoldalú közléseket is posztolhat, emellett azonban van egy osztálychat és egy privát chat is az osztályfőnök és a szülő között.
Ha beírok valamit, a rendszer a nevem mellett azt is jelzi, kinek a szülője vagyok. Szerettem volna írni Ms. P.-nek pár mondatot rólunk, de úgy adódott, hogy véletlenül a közös osztálychat-be írtam, az osztályból elsőként. Így aztán sikerült a világ túlfeléről berúgnom az ajtaját egy amerikai anyákkal teli szobának…
Mennyi cucc kell?
Az utolsó egy-két hét pakolással telt, és nem csupán az útra való koncentrálással, hanem a lakásunk albérlőknek való előkészítésével, a tárolóhelyeink nagy részének kiürítésével. Ismét elcsodálkoztam, mennyi felesleges dolgot őrzünk: rengeteg olyan holmit, ami (már) nem jó, de ahhoz még túl jó, hogy kidobjam: ezért inkább őrizgetem őket, azzal a címszóval, hogy majd valamikor valakinek jók lesznek.
Mennyi cuccot pakol az ember csaknem egy évre? Az az igazság, hogy nem sokkal többet, mint két hétre. Végül hárman összesen három nagy és egy kisebb bőrönddel és három hátizsákkal érkeztünk. Egy barátnőmmel rengeteget beszélgetünk divatról, stílusról, öltözködésről, így a kapszularuhatárról is. Most valóban sikerült egy kapszulagardróbot összeállítanom, és már most sejtem, mi lesz ennek a tanulsága: az, hogy ennyi bőven elég. Hogy milyen helyzetek milyen öltözetet kívánnak, majd „odaát”, hamarosan kiderül.
Kiemelt kép: Canva/szerző sajátja