A boldogság és a jobbá válás utáni hajsza központi kérdéssé vált az életünkben. Faljuk az önsegítő könyveket, posztoljuk a kávés bögrére kiférő életmorzsákat, podcastokat hallgatunk a múltbéli traumákról, az instán pedig végtelenített futószalagon görgetjük a motivációs tartalmakat.

Mindezt a boldogság,  a jobb élet reményében, hogy végre azok legyünk, akiket magunk elé képzelünk, amikor rágyújtunk, titokban nassolunk, holnapra halasztjuk az edzést, és inkább rábólintunk a második koktélra. A képzeletünkben ekkor jelenik meg a határozott, kísértésnek ellenálló, feszes testű önmagunk, aki mértani pontossággal eszi a zöldséget, és alvás előtt elvégzi a 12 percig tartó arcápolási rutint.

Napestig sorolhatnánk mindannyian azokat a káros szokásokat, gondolatokat és érzéseket, amelyek eltántorítanak bennünket attól, hogy önmagunk klinikai tökéletességű változata legyünk. Van ugyanakkor két alapvető mechanizmus, amely

látszólag semmiségnek tűnik, valójában mély hatást gyakorol a gondolkodásunkra,

a mindennapjainkra. Ignorálásuk pedig hosszú távon frusztrációhoz vagy megrekedéshez vezethet.

Nem veszünk tudomást a gyengeségeinkről

Az önszabotázs egyik tipikus módja, amikor teljesen figyelmen kívül hagyjuk a gyengeségeinket. Emberi természetünkből fakad, hogy minden kényelmetlenségtől annyira rettegünk, mint ördög a tömjénfüsttől.

Sikeresebbek leszünk, ha beismerjük a gyengeségünket (Fotó: Getty Images)

Mindentől vakarózunk, elpirulunk és szaporábban vesszük a levegőt, legyen szó kínos kérdésről, füllentésről vagy csontig hatoló érzelemfeltárásról. Rosszul vagyunk a felelősséget firtató vagy döntést igénylő helyzetektől, hát hogyne kapnánk hideglelést egy önvallomástól.

Hibáink, rossz szokásaink, kognitív torzításaink vagy sebezhetőségünk elismerése elképesztően nehéz feladat. Ezért többnyire nem is tesszük. Az árnyalatokat figyelembe véve alapvetően kétféleképpen adresszáljuk a kérdést a külvilág felé.

A tökéletes és a tagadó

Van az áltökéletes embertípus, aki meggyőződéssel vallja, hogy neki nincs gyenge pontja, ezért nem is szorul arra, hogy javítson önmagán. A „nárcisztikus” férjünk, a paternalista főnökünk, az agresszív szomszéd gyakorta ebbe a kategóriába esik. Az önreflexió hiánya azonban súlyos és veszélyes tévedés, hiszen senki nem tökéletes, és mindig van hová fejlődni. Ha nem vesszük észre a felszín alatt húzódó problémát, később váratlanul bukkanhat elő egy komolyabb helyzetben.

A másik típus abba a folyamatosan felvételiztető klubba tartozik, ahol a tagok előszeretettel húzzák fel a mesebeli szemüveget, amiben nem látszanak a hibák. Ha leveszik, természetesen felismerik a fejlődésre szoruló területeket, de

a problémák elkendőzése mindig kellemesebb, mint a törekvés a megoldásukra.

A gondok elkerülése mögött egy, a DNS-ünkbe égetett védekezési mechanizmus, a tagadás áll. A tagadás puha, komfortos takaróként ölel minket körbe, és meggátol abban, hogy szembenézzünk a személyiségünk integritását kikezdő aspektusokkal.

Az átmeneti jó érzés azonban a növekedés, a fejlődés valódi gátja lehet, ami idővel korlátozni fog céljaink megvalósításában. Hiába vagy például a világ legtehetségesebb grafikusa, ha képtelen vagy beosztani az idődet. A kreatív ötleteid szárnyalnak ugyan, egy idő után azonban stresszre és kiégésre panaszkodsz. Ha beismered, hogy gyenge vagy az időmendezsment területén, máris megnyílik a lehetőség, hogy orvosold a problémát.

Az idővakság tehát a fejlődés útjába állhat, mutatjuk, mit tehetsz ellene.

Nem veszünk tudomást az erősségeinkről

Érdekes módon a másik szokás, amivel sikerrel tesszük rosszabbá az életünket, hogy nem aknázzuk ki a bennünk lévő potenciált. Számos elégedetlen ember él körülöttünk – és talán mi is ide tartozunk –, aki nem érti pontosan, hogy miért frusztrált. Hány olyan sportoló, művész vagy tudós halt meg úgy, hogy azt éreztük, nem volt teljes az életük.

Hogy ilyen adottságokkal, képességekkel meg kellett volna hódítaniuk a világot.

Természetesen számos körülmény befolyásolja, hogy hová jutunk az életben, de alapvető fontosságú, hogy felismerjük az erősségeinket.

Az imposztor szindróma klasszikusan ebbe a kategóriába sorolható. Ez a valós pszichológiai jelenség sokkal több embert érint, mint gondolnánk. Azt jelenti, hogy hiába vagy valamiben jó, amit a környezeted is elismer, mégis csalónak, imposztornak érzed magad, aki arra vár, hogy mikor lepleződik le. Tehát ahelyett, hogy örülnél a sikereknek és tovább fejlesztenéd magad,

amiatt aggódsz, hogy kiderül, nem is vagy olyan tehetséges.

Nem kérhetek előléptetést, még nem vagyok kész erre a feladatra, sokkal jobbá kell válnom, mit szólnak ehhez majd a többiek – ezek a gondolatok sikerrel mérgezik meg azokat a törekvéseinket, hogy fejlődjünk, hogy hatással legyünk a világra, hogy mások számára példává váljunk.

Mi vagyunk a fejlődésünk gátja

Ha tehát úgy érzed, hogy rosszabb az életed, mint amilyen lehetne, érdemes elgondolkodni ezen a két kérdésen. Miért nem próbálod megváltoztatni a rossz szokást, gondolati sémát, stb.? Illetve miért nem lépsz feljebb, előrébb azon a területen, amiben nagyon jó vagy?

Természetesen nem állítjuk, hogy azonnal választ kapunk vagy megoldást, hiszen ahogy említettük, rengeteg faktor befolyásolja gondolkodásunkat, viselkedésünket. Az önreflexió azonban rendkívül hasznos. Ha feltesszük magunknak a kellemetlen kérdéseket, kitűzzük a megfelelő célokat és hajlandóak is vagyunk azokért tenni, garantált a személyes fejlődés és növekedés.

A boldogság olykor feladással jár, de ki meri meghozni a döntést? 

Kiemelt kép: Getty Images