A 19. századi dekadens mozgalom kicsi volt, de erőteljes: túllépett a hétköznapi létezés határain, és elutasította a társadalmilag elfogadott normákat, miközben az individualizmust, a személyes szabadságot, az élvezeteket és az érzékiséget hirdette. A dekadencia követői kihasználták a modernizáció keltette emberi hanyatlásban rejlő potenciált, ami a korabeli világirodalmi művekből is visszaköszönhet ránk – ilyen például Oscar Wilde regénye, a Dorian Gray arcképe is. 

Nem véletlen, hogy számos dekadens művész vonzódott az úgynevezett dandy életérzéshez. A sajátos, lázadó és nehezen meghatározható életfelfogás a klasszikus, kifinomult férfidivatot ötvözte némi piperkőc extravaganciával: aranygombokkal, sétapálcákkal, kalapokkal és fényesre pucolt cipőkkel. Mindezt a kecsesség, a kifinomultság, a felsőbbrendűség és a lazaság nevében.

A leghíresebb dandy Beau Brummell (1778. június 7.–1840. március 30.) volt a 18-19. században, aki stílusának puszta erejével vált közkedvelt divatikonná az Egyesült Királyságban.

Brummell egyszerre szeretett volna látható és láthatatlan lenni.

Vallotta, hogy a stílus nem vagyonfüggő, egy jó ruha minden ajtót kinyit, előkelőnek tűnni pedig sokkal izgalmasabb, mint valóban arisztokratának lenni. Függetlensége részben az elitet gúnyolta, ám épp ez tette igencsak népszerű személlyé a legfelsőbb körökben. Legalábbis egy ideig.   

Divat: a nők nadrágforradalma még mindig nem ért véget.

Dorian Gray a valóságban

George Bryan „Beau” Brummell 1778. június 7-én született egy középosztálybeli család legfiatalabb gyermekeként. Édesapja, William kezdetben magántitkárként dolgozott. Úgy tartotta magáról, hogy Frigyes walesi herceg törvénytelen leszármazottja, ezért mindig is fontos volt számára, hogy gyermekei előkelőknek járó oktatásban részesüljenek. Miután William politikai pályára lépett, és egyre feljebb került a szakmai ranglétrán, az anyagiak is lehetővé tették, hogy fiai a legjobb iskolákba járjanak.

George 1786-ban a brit elitképzőben, Etonban kezdte meg tanulmányait, ahol kitűnő modorával, enyhe arroganciájával és szellemes megjegyzéseivel védte magát a kiközösítéstől. Többek között itt ismerkedett meg IV. György leendő királlyal is, akivel hamar egy hullámhosszra kerültek.  Az öltözködés iránt már ekkor is élénken érdeklődött – néhány extra kiegészítővel iskolai uniformisát is átalakította –, és nem volt ez másként akkor sem, amikor később a nívós oxfordi Oriel College-ba került, ahol egyedi, kifinomult megjelenésével vált népszerűvé arisztokrata hallgatótársai körében.

Stewart Granger 1954-ben Beau Brummell szerepében a Brummell kapitány című filmben (fotó: Metro-Goldwyn-Mayer/Getty Images)

1794-ben, 16 évesen csatlakozott György walesi herceg katonai ezredéhez. Időközben elhunyt édesapjától csinos vagyont örökölt, azonban hagyatékhoz nagykorúvá válásig nem férhetett hozzá. Brummell tehát továbbra sem számított vagyonos embernek, így valószínűleg észjárása és különc stílusa lehetett az, ami miatt mégis sikerült bizalmas, baráti viszonyt kialakítania a trónörökössel.

Az első férfidivat-influenszer

Katonaságnál eltöltött rövid idejét arra használta fel, hogy ihletet merítsen. Társai rikító egyenruhája nem nyerte el a tetszését, ez pedig a tökéletes gardrób létrehozására inspirálta. Brummell ellenállt kora hivalkodó, praktikusnak közel sem nevezhető divatirányzatainak, elítélte a parókaviselést, a sminket, és csak a saját ízlését volt hajlandó követni.

Egyszerre volt letisztult és figyelemfelkeltő: elegáns mandzsettát, gyapjú- és pamutszöveteket, testre szabott zakókat és bokáig érő, bő nadrágokat hordott, amelyeket vagy sötét, vagy fehér inggel viselt.

Beau Brummell, Richard Dighton akvarellje 1805-ből (forrás: Wikipedia)

Legtöbbször egy kékszínű, gyapjúból készült frakkban lehetett látni, amit díszes kötésű nyakkendővel vagy sállal, aranyszínű gombokkal, szarvasbőrre emlékeztető pantallóval és mindig makulátlan tisztaságú csizmáival dobott fel. Utóbbira különösen kényes volt: azt pletykálták róla, hogy minden lábbelijét pezsgővel fényesítette.

Hála a herceggel kötött barátságának, Brummell 1798-ban kapitányként hagyta el az ezredet, társadalmi státuszát és befolyásos pozícióját pedig tovább erősítette, hogy időközben édesapja örökségét is kézhez kapta. A pénz tehát már nem volt akadály: egy évvel később London egyik előkelő negyedébe költözött, és elhatározta, hogy ő lesz Anglia legelegánsabb úriembere. A jövőre nem gondolt, nem akart befektetni semmibe, az élvezeteknek és a tökéletesség hajszolásának élt. 

Dandy a dandyk között

A 19. századi Angliában nem volt mindennapos dolog a fürdés. Brummellnek azonban a tisztálkodásról is akadtak forradalmi elképzelései. Az elsők között kezdett rendszeresen, naponta fürdeni, fogat mosni, borotválkozni, és büszke volt arra, hogy társaival ellentétben nem kell parfümmel elfednie a testszagát.

Állítólag három saját fodrásza volt: egy, aki a furfrujával, egy, aki a tarkóján lévő fürtökkel, és egy, aki a pajeszával foglalkozott. A londoni mosónőkkel nem volt megelégedve, ezért ingeit messzebbi kisvárosokban tisztíttatta. Naponta 5 órát töltött öltözködéssel, megjelenése látszólag ennek ellenére mégis laza és könnyed maradt, amit a környezetéből minden tehetős férfi megpróbált lemásolni – több-kevesebb sikerrel.

Bár kezdetben nagyszerűen ellavírozott az arisztokraták között, Brummel valahol szánalmat is érzett irántuk. Társait lenézte és kigúnyolta, amikor öltözködési tanácsokat kértek tőle, furcsamód sokan mégis a közelében szerettek volna maradni, amit előszeretettel ki is használt a társasági életben.

Az élet szomorú iróniája

A gazdagok extravagáns költekezési szokásaival nem akart teljes mértékben azonosulni, és jól tudta, hogy velük ellentétben vagyona is véges. Egyedül a divat és a szépség hajszolása volt az, amire soha nem tudott nemet mondani – egy ideig. Engedve tehetős barátai csábításának, később azonban az éjszakai életbe és a szerencsejátékokba is belekóstolt, ami végzetes hibának bizonyult.

Csípős humora és érzékelten megjegyzései miatt 1816-ra megromlott a kapcsolata a walesi herceggel, elkártyázta az örökségét, hatalmas adósságokat halmozott fel, és nem maradt egy fillérje sem arra, hogy az öltözködési szokásait fedezze.

Megtörtént, amitől egész életében rettegett: kiközösítették.

Hogy elkerülje a tartozások miatti börtönbüntetést, a végrehajtók elől Franciaországba menekült, ahol lepukkant panziókban húzta meg magát. Száműzött volt, egyedül maradt, és a megélhetésért is küzdenie kellett. Egykori életétől olyan messzire került, amit soha nem tudott feldolgozni: gyakran képzelődött és magában beszélt.

Amikor elkapta a szifiliszt, már nem tudott gondoskodni magáról. 1837-ben a Bon Saveur menedékházába került, külseje hanyag és koszos volt, testét sebek borították, kihullott a haja, és a fogai is tönkrementek. Utolsó éveit öntudatlan állapotban töltötte, mielőtt 1840-ben, 61 évesen elhunyt.  

Ahogyan az aranyifjú Dorian Gray-t saját démonjai pusztítják el a regényben, a valóságban úgy áldozta fel magát Beau Brummell az elegancia és az énkultusz oltárán. Hatása azonban nem múlt el nyomtalanul: az angol szabók később Brummell saját zakóját fejlesztették tovább, az évek során lényegében így született meg a férfiöltönyök mai formája.

A divat királynője, aki örömmel provokált – kattints tovább, és olvasd el Elsa Schiaparelli történetét is!

Kiemelt kép: Beau Brummell (Hulton Archive/Getty Images)