Az egyetemi oktatókként és sportolókkal, élsportolókkal is dolgozó szakemberek nemcsak a kiemelkedő teljesítményhez szükséges külső és belső tényezőket mutatják be könyvükben, de azokat is, amelyekre maguknak a sportolóknak nincs befolyásuk.

Dr. Kovács Krisztinával a 18 év alattiak verseny- és örömsportjáról, sportszülőségről és arról beszélgettünk, miért nem igaz – sem a sportban, sem a magánéletben – a jól hangzó „fejben dől el” szlogen.

Szerzőpárosként ez a harmadik sportpszichológiával foglalkozó könyvük. Mi hívta életre ezt a kötetet?
Az elmúlt években jelentősen átalakult az, ahogy sport és pszichológia kapcsolatáról gondolkodunk. Ma már külön kell beszélnünk sport- és testedzés-pszichológiáról, és egyre jobban látszik, hogy ez a tudomány sokkal többről szól, mint hogy azt mondjuk, minden fejben dől el, vagy, hogy azt javasoljuk a sportolónak: ne szorongjon, koncentráljon és legyen magabiztos.

Ebben a könyvben nemcsak a téma aktuális szakirodalmát dolgozzuk fel, de gyakorlati tanácsokat is adunk edzőknek, sportolóknak és a sportoló gyereket nevelő szülőknek is annak érdekében, hogy a sport minden résztvevőnek több örömet és kevesebb szorongást nyújthasson.

Kezdjük akkor azzal, hogy mi a különbség sportpszichológia és testedzés-pszichológia között!
A testedzés-pszichológia azzal foglalkozik, hogy mitől szerethetjük meg a mozgást, hogyan tesz a testedzés bennünket egészségessé, akár boldoggá, illetve hogy mennyi és milyen minőségű edzés szükséges az egészséges életmódhoz, egészséges testképhez.

Ehhez képest a sportpszichológiát inkább a teljesítmény maximalizálása érdekli?
Ma már leginkább az, hogy a versenysport közegében hogyan őrizhető meg a mentális egészség. Ennek persze van egy teljesítményfókusza is, de munkánk során alapvetően a mentális egészség megtartására fókuszálunk.

Ön szerint mik okozzák a legnagyobb – a mentális egészségüket veszélyeztető – kihívást a sportolóknak?
Elsősorban az, hogy noha tömegek sportolnak gyerekkorban versenyszerűen, annak, hogy valaki versenysportoló legyen, nagyon-nagyon kicsi az esélye. Ha valaki korosztályának legnagyobb tehetsége is, messze nem biztos, hogy világbajnok vagy olimpikon lesz belőle, utóbbinak például egy százaléknál is kisebb a sansza. Márpedig a magyar versenysport közege (és tegyük hozzá, hogy a legtöbb ország sportközélete) olyan, hogy sikernek csak a csúcsteljesítményt ismeri el.

Dr. Kovács Krisztina sportpszichológus a sportszülőségről is beszélt (Fotó: Sebestyén Ildikó)

Ezt önmagában nehéz feldolgoznia egy fiatal sportolónak, és sok nehézséget okoz felmérni azt is, hogy egy-egy sportolónak mit érdemes feláldoznia a sportért. Egy tinédzsernek bőven lehetnek olyan életeseményei, amiket adott pillanatban fontosabbnak érez, mint a versengést. Kihagyjon egy meccset vagy edzést, mert a barátnőjével-barátjával Valentin-napot szeretne tartani? Mi van, ha ezen fog múlni? Akár a párkapcsolat, akár az, hogy beteszik-e legközelebb is a csapatba…

Ez az oka annak, hogy sok kamasz lemorzsolódik, akár komoly sportmúlt után is?
14 és 18 éves kor között körülbelül 70 százalék az aránya a lemorzsolódásnak. Ennek vannak „természetes okai”. Például más lesz a sportoló preferenciája, jobban kezdi érdekelni a művészet, úgy általában az iskola, vagy a baráti társaságok.

De ott van az is, hogy a 15-16 éves korosztályban nagyon megváltozik az edzésmunka. Ebben a korban jönnek be a repetitív edzések, amiknek a készségfejlesztő haszna óriási, de egy tini baromi unalmasnak is érezheti őket. Sokan érzik úgy, hogy ilyenkor elvész a játék öröme. Aki viszont ezt a részt is tudja élvezni, az hosszú távon is benn tud maradni a sportban.

Emiatt nagyon fontos, hogy olyan sportot válasszon a gyerek, amit valóban örömmel űz, 

mert amikor majd jön ez a készségfejlesztéses, nemszeretem rész, jobb szívvel elvégzi ezt is, a sport, a játék öröméért.

Mi az oka annak, hogy sok gyerek számára nem lesz hosszú távú örömforrás a sport?
Az egyik probléma szerintem, hogy az egyesületek nagyon koránra teszik a specializációt. Kicsi ország vagyunk, persze, hogy szeretnének megtartani egy minél nagyobb sportolói bázist, de az, hogy úszásban 6-7 éves korban már kupák, versenyek vannak, nem biztos, hogy szerencsés. A másik gond a tömegsportban mutatkozik.

Mi itt a probléma?
Az, hogy nincs igazi tömegsport. A rekreációs és amatőr sport itthon nagy hátrányban van a versenysporthoz képest. Ha egy gyerek el akar menni úszni – csak úszni, mondjuk heti háromszor, úgy, hogy versenyezni nem szeretne – nem biztos, hogy fog találni ehhez megfelelő egyesületet. Ugyanez igaz a focira, és még egy sor sportra.

A Sportpszichológia-Útmutató a kiemelkedő teljesítményhez című könyv borítója (Forrás: HVG Kadó)

A hobbiszerű egyesületi sport itthon nem igazán található meg. Vannak persze jó kezdeményezések, de nem általános, hogy a 18 év alattiak sportját az öröm felől közelítenénk meg, itthon nagyon erősen beágyazott a versenysport-szemlélet.

És a tömegtestnevelés? Az nem lehet ilyen örömforrás?
A Testnevelési Egyetemen tanítok testnevelő tanárokat is, és azt látom, hogy eszméletlenül nehéz helyzetben vannak. Azzal küzdenek, hogyan tudják hatékonyan kitölteni ezt az időt (az iskolákban heti két órában külön foglalkozáson kell részt venniük a nem versenysportoló gyerekeknek – a szerk.) úgy, hogy nincs erre mindenhol megteremtve a megfelelő infrastruktúra.

A jogszabályban most az van, hogy egyrészt már csak a versenyengedéllyel rendelkező gyerekek kapnak felmentést a tömegtestnevelés alól, másrészt ők is akkor, ha „az edzés igazolása mellett az érintett testnevelésórát közismereti tanóra nem előzi meg vagy nem követi, azaz ha a testnevelési óra a nulladik, az első, az utolsó vagy utolsó kettő tanítási órára esik”.

Ez nagyon leszűkíti a körét azoknak a gyerekeknek, akik élhetnek a könnyítéssel, és az a komolyan sportoló gyerek, aki a fentieknek valamiért nem felel meg, a túledzés, túlterhelés vagy formaidőzítés kihívásaival nézhet szembe. Én úgy gondolom, nem ettől szereti meg a sportot.

Manapság sokat hallani a sportszülőségről, elsősorban negatív éllel. Mit jelent pontosan ez a kifejezés? Milyen szerepük van a szülőknek a gyerekek sporttevékenységében?
A sportszülő egy kifejezetten pejoratív kifejezés lett azokra a szülőkre, akik történetesen sportoló gyereket nevelnek. A kifejezés negatív éle arra utal, hogy közvélekedés szerint a sportoló gyerek szülője „elveszti a józan eszét”, „nem tud viselkedni” az edzésen, meccsen, versenyen.

Pedig nem erről van szó, hanem egy nagyon nehéz, sérülékeny időszakról, amiben sokszor olyan helyzetekben kell döntést hozni, ahol nincs jó döntés. Ez óriási kihívás.

Vegyük például a lemorzsolódást. Mit tegyen egy szülő, ha addig sportoló gyereke úgy dönt, hogy abba akarja hagyni a sportot? Noszogassa? Akkor „sportszülő” lesz, a külső vélekedések szerint a „legrosszabb fajtából”, aki saját sikertelenségét gyerekén akarja bevasalni. Hagyja annyiban? Akkor „nem törődik a gyerek előmenetelével, pedig ő kellene, hogy előre lásson”. Akárhogy dönt, sérülni fog és emészti magát, jó döntést hozott-e.

Amikor ex-válogatott sportolók szüleit kértük meg, meséljenek arról, hogyan élték meg, amikor a gyermekük versenysportoló volt, kiderült, hogy nem csak a sportolónak volt nehéz, hanem a szülőknek is. Legfőképp azért, mert utólag úgy érezték, legjobb szándékuk ellenére mégis ártottak a gyereküknek.

Milyen pontokon érzik úgy a szülők, hogy „játékba kell avatkozniuk”?
Egyrészt, ha a gyerekük sérül. Mindegy, hogy fizikálisan sérül, esetleg lelkileg bántalmazzák, kiközösítik, nem kap játékidőt, nem jönnek az eredmények, vagy esetleg az iskola nem partner. Ezekben az esetekben a szülő az, aki ott van a gyerek kudarcával, fájdalmával és problémáival, hogy kezelje azokat. De arra, hogy hogyan, legtöbbször már nem kap instrukciót. A könyv egyes fejezetei talán segíthetnek nekik is, hogy kezdeni tudjanak valamit ezekkel a helyzetekkel. 

Említett kortárs- és felnőttektől eredő bántalmazást is. Hogy látja, bántalmazó közeg a sport?
Én úgy gondolom, hogy a transzparencia iszonyú fontos. Kell, hogy láthatóvá váljanak az igenis jelen lévő problémák. Viszont most, amikor egyre jobban tere van ennek, és egyre több bántalmazásos eset derült ki (nagyon helyesen!), úgy tűnik, mintha a versenysport minden más közegnél inkább bántalmazó lenne. Miközben nem az, és egy jó közösségben jóval több a pozitív aspektusa.

Ez nem azt jelenti, hogy a negatívumokat a szőnyeg alá kell söpörni, mert valóban sok esetben látunk kortársbántalmazást, edzői abúzust, kihasználást, vagy olyat, hogy tárgyként kezelnek egy gyereket. De elképesztően sokat tud adni a sport egy gyereknek. Azon messze túl, hogy olimpikon lesz-e valaki vagy sem.

Mik azok az előnyök, amik miatt érdemes lehet a sport felé terelgetni a gyereket?
A mozgás örömén, az egészségre gyakorolt hatáson, a kortársközösségen túl nagyon sokszor fordul elő például, hogy egy versenysportoló a sport segítségével több lehetőséghez jut. Például megtalálja a szakmáját. Egy elit amerikai borostyánligás egyetemen tanulni azért, mert versenysportoló volt valaki, nem kis dolog.

Mindemellett a civil életbe is rengeteget tudnak átvinni a fiatalok a versenysportból.

Kapcsolati tőkét, hozzáállást, kommunikációt: ezek a felnőtt életükben is óriási fórt jelentenek.

Hogy válasszunk sportot a gyerekünknek? Mit tehetünk, hogy növeljük az esélyét annak, hogy jó kezekbe kerüljön, és olyan sportot találjon, amit hosszú távon is örömmel űz?
Elsődleges (és tudom, nem könnyen megvalósítható) cél, hogy a gyerek minél többféle sportágat kipróbáljon. Az olyan mozgásformák, mint az úszás vagy a torna alapvetőek, de érdemes lenne megnézni néhány csapatsportot is, és csak akkor választani, miután kipróbált sok mindent.

A megfelelő edző személye szintén központi dolog. A szülőnek érdemes megnézni, mennyire tudja megtalálni a közös hangot az edzővel, és hogy mi az adott klub célja. Mi a fő fókusz? Az, hogy a gyerekeket fejlesszék, vagy az, hogy versenyzőket neveljenek? A kettő nagyon nem ugyanaz. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de nagyon más, és ezt fontos az elejétől jól látni.

És figyeljük a gyerek motivációját is. Ha nincs kedve, vagy ha csökken a motivációja, az mindig intő jel, de meg kell nézni az okát. Már nem élvezi? Nem látja a fejlődést? Vagy nem talált barátokra? Van, amelyikre van megoldás, és van, amire nem lesz. Utóbbi esetben újra kell tervezni.

És ha minden megvan, ha megvan a megfelelő sport, a jó edző és az edzésmunka is el van végezve, onnantól már „minden fejben dől el”?
Nem, és én azt gondolom, hogy a sportpszichológia, és a könyvünk is éppen erről szól. Arról, hogy hogyan kezeljük azokat a dolgokat, amik nem fejben dőlnek el.

Mi van, ha lesérülök? Ha a versenyen épp előttem esnek el a biciklivel? És akkor, ha az edzőm elmegy külföldre? Ilyenkor épp az a fontos, hogy a sportoló ne magában, ne fejben keresse a hibát, hanem egy racionális rendszerben lássa mindazt, ami történik vele. Fontos, hogy felismerje: az, hogy nem tudott teljesíteni, nem egyenlő azzal, hogy nem elég jó. Néha egy rossz gyroson elcsúszhat egy egész világbajnokság, akármekkora rend is van az adott sportoló fejében.

Ebben a korábbi cikkünkben szintén egy remek sportpszichológiai könyvről írtunk. 

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk! Csatlakozz te is!

Nők lapja Olvasósarok kortárs könyvklub

Kiemelt kép: Getty Images