Rejtély, tragédia, intellektus, egzisztenciális és erkölcsi dilemmák. Fiona McPhillips debütáló regényében, A hallgatás sebeiben mindez megtalálható, és könnyen elintézhetnénk azzal, hogy egy kiválóan megírt, újabb dark academia (akadémiai helyszínen játszódó történet) regénnyel van dolgunk.

Az ír szerző, újságíró könyvét azonban nem véletlenül emelte pajzsára a kritika, még a feszültség nagymestere, Stephen King is ódákat zengett róla. Fiona McPhillips tökéletesen megragadja a hazugságok, kiváltságok és a tinédzserkori lojalitás tűpontos nüanszait, melyek végig fojtogató hangulatot teremtenek a fordulatokban gazdag történetben. Azt már tudjuk, hogy a régóta eltemetett titkok feltárása drámai következményekkel jár.

De Fiona McPhillips valójában azt mutatja meg az olvasónak, hogy milyen érzés fiatal, hatalom és kiváltság nélküli lányként létezni egy olyan világban, amely a privilégiumok hálójára és a rendszerszintű elhallgattatásra épül. A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál keretében Budapestre érkező szerzővel egyebek mellett erről is beszélgettünk.

Lou utazása A hallgatás sebeiben megrázó és mélyen érzelmes. Hogyan teremtetted meg a karakterét, valós figura ihlette?
Inkább egy érzés volt ő a fejemben, valaki, aki tökéletlen, de elég bátor és határozott ahhoz, hogy szembeszálljon az apácákkal és a highfieldi lányokkal. Bizonyos szempontból Lou önmagam bátrabb változata, bár addig nem volt tapasztalatom vagy tudásom kikezdeni a status quót, amíg sokkal idősebb nem lettem Lou-nál.

A könyv a dark academia műfajába tartozik, amely feltárja a kiváltságokat és a rendszerszintű titkolózásokat. Mi volt a legnagyobb kihívás az írás során?
Szerintem a legnagyobb kihívást maga a thriller formátum jelentette. Nem tervezek sokat, amikor írok, általában tudom az elejét és a végét, ami pedig közben történik, az ugyanolyan utazás számomra, mint a karaktereim számára. Szóval nagyon koncentrálnom kellett a cselekmények ütemezésére, a történet ívének felépítésére, az árulkodó és az elterelő nyomokra, ami nehéz, ha nem tudod pontosan, mi fog történni.

Lou visszatérése a Highfield-ügybe annyi év után mintha azt jelentené, hogy bizonyos sebek soha nem gyógyulnak be teljesen. Hogyan formálják a traumák a karaktereket?
A trauma a különböző karakterekben a neveltetésükből és kiváltságukból adódóan nagyon eltérően nyilvánul meg. Egyrészt Shauna családjának vagyona és státusza megóvja attól a bánásmódtól, amelyben Lou részesül az apácák és a többi lány által, de azt is jelenti, hogy soha nem kell konfrontálódnia sem a bántalmazásával, sem saját szexualitásával. Lou képes mindkettőt megkérdőjelezni és feldolgozni, ezért képes a továbblépésre és az új életre. Végül is épp a kiváltság, amely mögött Shauna elbújik, akadályozza meg őt abban, hogy megküzdjön traumájával, és folytassa az életét.

Fiona McPhillips: A hallgatás sebei; Magnólia, 2024

Vannak olyan pillanatok a regényben, amikor elmosódnak a határvonalak az áldozat és az elkövető között, különösen, amikor Lou a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Hogyan tud eligazodni az olvasó ebben az erkölcsi kétértelműségben?
A hitelesség volt a legfontosabb számomra, ezért igyekeztem hűséges lenni ahhoz, hogy az egyes szereplők mit csinálnak egy adott helyzetben, függetlenül az erkölcstől. Az olvasóknak nem feltétlenül kell együtt érezniük a karakterekkel, de remélem, megértik, miért teszik azt, amit tesznek.

A privilégium nagy szerepet játszik a könyvben: a gazdagok manipulálják a történéseket, míg az olyanok, mint Lou, az igazságért küzdenek. Hogyan lép egymással kölcsönhatásba a hatalom, kiváltság és az igazság?
Az osztályelemek – a pénztől kezdve a státuszon át az akcentusig és a megjelenésig – az üzenettől függetlenül hitelességet adnak. Emiatt a highfield-i hatóságok könnyedén leszerelik Lou-t, akár hisznek neki, akár nem. És rendkívül erős az a felfogás, hogy a nők hírnévért, pénzért vagy bosszúért találnak ki bántalmazó történeteket.

Mi is magunkévá tesszük ezt a szexista gondolkodást, ami megerősíti az elképzelést, hogy

egy férfi hírneve többet ér, mint az áldozatának járó igazságszolgáltatás.

Tehát az igazság, amit az olvasó lát, gyakran különbözik a karakterek igazságától. De úgy éreztem, hogy nagyon fontos megmutatni a kettő közötti szakadékot.

A könyv gazdag és befolyásos szereplőinek nem kell tartaniuk tetteik következményeitől, ahogy ezt sokszor látjuk a való életben. Szerinted a társadalmi hierarchiák hogyan befolyásolják a bántalmazások áldozatainak igazságszolgáltatását?
A társadalmi változás mindig nagyon lassú, és általában azok ellenzik, akik élvezik a status quo előnyeit. A MeToo körüli beszélgetéseknek köszönhetően határozottan történt némi társadalmi haladás, de egy átmeneti szakaszban vagyunk. Az áldozatok ugyan lehetőséget kapnak a megszólalásra,

de támogatást ahhoz, hogy ezt büntetlenül megtegyék, már nem feltétlenül.

Mindaddig, amíg a média és a jogalkotási folyamat megkérdőjelezheti az áldozat történetét úgy, hogy megkérdezi, mit viselt, ivott-e, volt-e kapcsolata az elkövetővel, minden olyan dolgot, aminek nincs köze a bűncselekményhez, az áldozatok arra kényszerülnek, hogy kétszeres traumát szenvedjenek el.

A regényben Shauna Power és családja jelentős befolyást gyakorol a Highfield Manorra, rávilágítva arra, hogy a hatalmasok gyakran megvédik a sajátjaikat. Van párhuzam a történet és a valós társadalmi osztályok között, amelyek megvédik a gazdagokat és a jó kapcsolatokkal rendelkezőket az elszámoltathatóságtól, különösen a visszaélések esetén?
Abszolút. Főleg, ha a vádlottra „fényes jövő” vár. Ami a valóságban egy, a vagyon és a kiváltság által kikövezett jövőt jelent. Arra lettünk szocializálva, hogy ezekben az emberekben meglássuk a leendő orvost, ügyvédet vagy futballistát, azokban pedig sokkal kevésbé, akik nem rendelkeznek ugyanolyan privilégiumokkal.

A csend témája végigvonul a regényen, legyen szó akár Lou áldozati hallgatásáról, akár az intézmény szándékos titkolózásáról. Mit jelent számodra a csend ebben a történetben?
A csend kultúráját, amely Írországban akkoriban működött, nagyrészt a katolikus egyház hatalma kényszerítette ki, ami a szégyennel és a megbélyegzéssel tartotta kontroll alatt az embereket. Ami a szexuális zaklatást illeti, ez egy kétirányú megközelítés volt – szégyen, amit az áldozatokkal elkövettek, és szégyen, hogy hagyták, hogy megtörténjen, mintha ők lennének a felelősek.

Tehát a csend a könyvben ezt az erőt képviseli, és ahogy általában ezekben a történetekben, egy kívülállóra van szükség ahhoz, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amelyek megpróbálják azt megtörni.

Írországnak nehéz története van az intézményekben történő, rendszerszintű visszaélésekkel kapcsolatban. Hogyan kutakodtál ebben a kényes témában, egy konkrét eset adta az ötletet?
Annyit olvastam, amennyit csak lehetett, különösen az áldozatok szemszögéből, mert nagyon fontos volt, hogy ezt jól ragadjam meg. Hatalmas hatást gyakorolt ​​a BBC Hol van George Gibney? című podcastja. Az egykori ír nemzeti úszóedzőről szól, aki 1994-ben elkerülte a bírósági tárgyalást, miután évekig zaklatta fiatal tanítványait.

Rendkívüli módon inspirált az összes áldozat, aki szembeszállt vele a 90-es években, és mindenki, aki nyilvánosságra hozta a történetét. Világos képet festettek arról, miképp volt lehetséges a gyerekek ilyen sokáig tartó bántalmazása, és hogy milyen lassan hitte el mindenki, hogy képes ezekre a borzalmakra.

A hallgatás és a titkolózás kultúrája, amelyet ábrázolsz, az ír történelem valós eseményeit tükrözi, különösen a katolikus egyház körül. De azt hiszem, mindenkinek van története egy erősebb, idősebb, kiváltságosabb emberről az életében, legyen az tanár, főnök vagy barát. Hogyan járulhat hozzá a regény a csend megtöréséhez?
Szerintem ez annak a folyamatnak a része, hogy beszélünk a korábban elmondhatatlan szörnyűségekről, amelyek oly sok embert érintenek. Ez időnként olyan reakciót válthat ki, hogy úgy érezhetjük, inkább visszafelé haladunk, de ez mind része a feltárásnak. Legalább abban segíthet, hogy az áldozatok választási lehetőségeket kapjanak, valamilyen keretet és támogatást, ha beszélni akarnak. A regény különböző nézőpontokból mesél el egy történetet, így az olvasók a bántalmazást egy a valós élettől eltérő kontextusban is láthatják.

Fiona McPhillips Budapesten is találkozott olvasóival (Fotó: Pestext)

A mai Írország felkészültebb az intézményi visszaélések kezelésében?
Sötét és sivár hírneve ellenére az 1980-as évek Írországa egy változás küszöbén álló ország volt. Bárki, aki tinédzser volt az 1980-as évek Dublinjában, emlékezni fog arra a hihetetlenségre és haragra, amikor a tizenöt éves Ann Lovett egyedül, szülés közben halt meg egy barlangban, vagy amikor Joanne Hayest vádolták halva született fia és egy másik csecsemő meggyilkolásával. Vagy amikor homofób gyilkosságok sorozata miatt tömegtüntetések zajlottak.

Az 1990-es évekre a társadalmi változás végigsöpört az országban, és a folyamat azóta is tart. Ám hatalmának elvesztése ellenére (a gyakorló katolikusok száma az 1980-as évek 93%-ról mára 27%-ra esett vissza)

a katolikus egyház még mindig aránytalanul nagy hatalmat birtokol,

különösen ami az iskolákat illeti. Az általános iskolák 89 és a középiskolák 48%-át még mindig ők vezetik. Ennek megváltoztatása továbbra is nagy kihívás.

A hallgatás sebei a debütáló regényed, mi volt számodra a legnagyobb kihívás?
Azt hiszem, első regényíróként a legnagyobb kihívás az, hogy a végéig kitartsunk! Amíg még nem írtál regényt, úgy érzed, hogy soha nem fogod befejezni.

Újságírói pályafutásod mennyiben segített a regény megírásában?
Szakdolgozatot tudnék írni az elvégzett kutatások mennyiségéről. Egyetlen szót sem vetek papírra anélkül, hogy ne lennék biztos benne, hogy tényszerűen és érzelmileg helyes. Akár egy egész napot kutatással tudok tölteni egy sor szöveg kedvéért. Biztos kell lennem abban, hogy helyes.

Az iskolai környezetet a saját emlékeimből, valamint a barátok és a család visszaemlékezéseiből teremtettem, de a dátumok miatt minden alaposan megvizsgáltam. Olyan részletekig, hogy amikor egy szereplő egy adott napon egy bizonyos időpontban tévét néz, akkor a program pontosan ugyanaz, mint a valós időpontban (köszönet a BBC archívumának!). Ezt inkább magamért tettem, mint az olvasókért. De szeretek pontos lenni!

Ami a témákat illeti, mindent elolvastam az ír úszókkal kapcsolatos visszaélésekről és általában a bántalmazásról meg kizsákmányolásokról, ennek a helyes ábrázolása volt a legfontosabb. És bármilyen kritikánál nagyobb dicséret, ha valaki, aki átélt hasonlót, azt mondja, hogy sikerült megragadnom a jelenséget.

Mi a következő történet? Számíthatunk még sötétebb, feszültséggel teli thrillerekre?
A következő regényem egy újabb sötét thriller. Egy fiúról szól, aki 2001-ben egy buli után eltűnik a dublini hegyekben. Húsz évvel később megtalálják a maradványait, és a vele együtt lévő barátok újra összekerülnek, mind gyanúsítottként.

Hogyan változott a bántalmazással és a rendszerszintű igazságtalansággal kapcsolatos nézőpontod az írás során?
Azt hiszem, ez egy olyan dolog, aminél valóban sok időre van szükség ahhoz, hogy túllépjünk a gyerekkorunkban mindannyiunk által megtapasztalt társadalmi kondicionáláson. Középkorú nőként nem zárkózhattam el ennek a valóságától.

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk! Csatlakozz te is!

Nők lapja Olvasósarok kortárs könyvklub

Kiemelt kép: RTE