A New England-i vámpírpánik néven elhíresült eset 1810-ben, egy súlyos betegség kitörésével kezdődött. Ebben az időben az orvosok keveset tudtak a tuberkulózisról (TBC), illetve annak megállításáról, így nem volt mit tenni, ha valaki megbetegedett. A fertőzés fénysebesen terjedt, a kezelési terv jobb ötlet híján pedig nem állt másból, mint pihenésből, így nem sok esély volt a gyógyulásra.

Azok, akik csodával határos módon felépültek, később nagy valószínűséggel visszaestek, vagy a betegség okozta súlyos szövődményekkel küszködtek – a teljes lakosság mintegy 25%-a életét vesztette a járványban.

Megelégelve a népesség rohamos fogyatkozását és az orvosok tanácstalanságát, az emberek úgy döntöttek, a maguk módján keresnek magyarázatot a rejtélyes betegségre. Az 1800-as években pedig, amikor az orvostudomány még gyerekcipőben járt, amikor a gyógyítók úgy tartották, hogy az emberi test a halál után különös gyógyerővel bír (erről a linkre kattintva is írtunk), és amikor az okkult nézetek javára többen is felhagytak addigi vallásukkal, nem kellett messzire menni a furcsábbnál furcsább magyarázatokért.

Valahogy így terjedt el, hogy a halálos kórban szenvedőket olyan halottak betegítik meg, akik a sírjukból visszatérve táplálkoznak élő családtagjaik lelkéből.

És, hogy a tuberkulózis ily módon fertőz, azt nem csak New Englandben feltételezték. Európán hasonló pánik söpört végig nagyjából ugyanebben az időben, az újságok pedig fénysebesen elhíresztelték az élőhalottak észleléseiről szóló történeteket. Az amerikai The St. Charles Herald például több részletet is közölt arról, hogy a világ különböző pontjain miként küzdenek a vámpírok ellen.

Kapcsolódó: Amikor vámpírokra vadásztak a Habsburg Birodalomban…

Valószínűleg így terjedt el a szívbe szúrt karó ötlete, amit nem sokkal később a New England-i polgárok is alkalmazni kezdtek – eleinte a lehető legnagyobb titokban. Kezdetben szomszédok és családtagok fogtak össze, később azonban már a vallási közösségek vezetői is szavazást tartottak a rituálé szükségességéről. Nyomokat keresvén, hogy valóban élőhalottal van-e dolguk, a feltételezett vámpírok holttestét exhumálták. Kellő bizonyítékként szolgált, ha a test lassan bomlott, és ha a szív a halál után is sok vért tartalmazott.

Miután valakit vámpírnak kiáltottak ki, kezdetét vehette a rituálé. Egyes helyeken arccal lefelé fordították a testeket, hogy a vámpír összezavarodjon, és ne találjon kiutat a sírból. A legtöbb városban vagy átszúrták, vagy eltávolították és elégették a szívet, mielőtt a holttestet újra eltemették. Úgy tartották, hogy orvosság lehet a betegségre, ha főzetet készítenek a hamuvá lett belső szervből, de legalább ugyanilyen népszerű „gyógymóddá” vált az égő szív füstjének belélegzése is.

Mercy Brown, Amerika első „vámpírja”

Talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb vámpírincidens Mercy Lena Brown nevéhez köthető. Történt ugyanis, hogy a Rhode Island állambeli Exeter falu egyik lakója, George Brown viszonylag rövid idő leforgása alatt minden családtagját elvesztette. Először 1883-ban felesége, Mary, hat hónappal később idősebb lánya, Olive, néhány évvel később pedig kisebbik lánya, Mercy hunyt el tuberkulózisban. Mercy halála után nem sokkal fia, Edwin is ágynak esett.

Az orvos figyelmeztette George-ot a fertőzésveszélyre, a férfi szomszédjai azonban egészen más véleményen voltak. Szentül hitték, hogy George elhunyt szerettei közül valaki vámpírként tért vissza, hogy elszívja Edwin életét, ezért meggyőzték a férfit családtagjai exhumálásról. Mivel Mercy alig két hónapja vesztette életét, odakint pedig fagyok voltak, teste lassan bomlott, és a szíve is vérrel volt tele. Persze mindezt akkoriban nem a télnek, sokkal inkább a természetfelettinek tulajdonították.

Azt feltételezvén, hogy Mercy vámpírrá vált, szívét eltávolították és elégették, a hamvakat pedig Edwin gyógyszereibe keverték – aki alig két hónappal később meghalt. Mivel George és az exhumálásban résztvevő szomszédok egyszer sem estek ágynak, a helyiek számára mindez egyet jelentett a rituálé sikerességével.

Mercy Brown = Lucy Westenra?

Tekintve, hogy Rhode Island 1870 és 1900 között a vámpírpletykák melegágya volt, és Mercy Brown is itt élt, az államot a mai napig „Amerika vámpír fővárosaként” emlegetik. Azóta a jobb sorsra érdemes fiatal lány bizarr és hátborzongató esetéből nemcsak számos horrorfilm, de maga Bram Stoker író is merített – 1897-ben, amikor megírta leghíresebb regényét, a Drakulát.

Bram Stoker (Fotó forrása: Wikipedia)

Miután Stoker elhunyt, mappái között több újságkivágást is találtak Mercy Brownról. Emiatt él a feltételezés, miszerint Stoker a fiatal lányról mintázhatta regénye egyik karakterét, Lucy Westenrát, egy tinédzser lányt, akit elbűvöl és vámpírrá változtat a titokzatos erdélyi gróf, és akit végül egy, a szívébe szúrt karóval tesznek hatástalanná.

Sírharangok és biztonsági koporsók

Az, hogy az orvostudomány a betegségeket illetően még gyerekcipőben járt, a vámpírpánik mellett sok más furcsaságot is magával hozott ugyanebben az időben. Mind közül talán a sírharangok és biztonsági koporsók a legbizarrabbak. A tafofóbia, vagyis a félelem attól, hogy élve eltemetnek, a rémálmok témája időtlen idők óta.

Bár a mai világban kevés az esély arra, hogy ezek a félelmek valósággá váljanak, az 1800-as években tényleg valós fenyegetést jelentettek. Modern gyógyászati technológia hiányában ugyanis az alacsony pulzust, illetve a légzési frekvenciát nem mindig lehetett pontosan meghatározni, ezért gyakran megesett, hogy halottnak nyilvánítottak, majd eltemettek valakit, aki még élt.

Kapcsolódó: Ilyen kínzás volt egy-egy boszorkány sorsa annak idején

A föld alól jövő segítségkérő hangok, illetve az élve eltemetéstől való félelem annyira általánossá vált, hogy a jelenségről a különc zseni, Edgar Allan Poe is írt Az elsietett temetés című novellájában. Íme, egy részlet:

Edgar Allan Poe portréja 1845-ből (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)

„Meleg volt az idő, és a tisztet illetlen sietséggel eltemették az egyik köztemetőben. Csütörtökön volt a temetés. A rákövetkező vasárnap, ahogy az általában lenni szokott, a temetőt elözönlötték a látogatók, és déltájban általános izgalmat keltett egy parasztembernek az a kijelentése, hogy miközben a tiszt sírján ült, világosan érezte, mozog alatta a föld, mintha valaki erőlködve küszködnék odalenn. (…)

Nagy sietve ásókat hoztak, és a szégyenletes sekélyen megásott sír néhány perc múlva olyannyira feltárult, hogy előtűnt lakójának feje. Látszólag halott volt; de majdnem egyenesen ült koporsójában, amelynek fedelét ádáz küzdelemmel sikerült részben felemelnie. Azonnal a legközelebbi kórházba vitték, ahol megállapították, hogy még él, habár fulladásos állapotban van. Néhány óra múlva magához tért, felismerte barátait, és töredékes mondatokban beszámolt a sírban átélt gyötrelmeiről.”

A félresikerült orvosi megállapítások következményeit elkerülendő, a feltalálók többféle biztonsági koporsót is szabadalmaztattak a 18–19. században.

Az ilyen koporsókat olyan eszközökkel látták el, amelyek a külvilággal való kommunikációt segítették; például egy vészharanghoz rögzített zsinórral, melyen keresztül az eltemetett személy jelezhetett. Az elvetemült feltalálót, dr. Adolf Gutsmuthot többször is elhantolták, hogy bebizonyíthassa saját tervezésű, levegőnyílással és etetőcsővel ellátott koporsója biztonságát. 1822-ben például több órát elidőzött a föld alatt, ahol egy kis spätzle-t és sört is elfogyasztott…

Kapcsolódó: Mennyire emlékszel Stephen King műveire?

Kiemelt kép: Illusztráció – Fotó: Getty Images