Ma is emlékszem arra az iskolai beszélgetésre, hogy ki engedne áramot a másikba, és ki az, aki a végsőkig ellenállna. Pszichológiai kísérleteket tanulmányoztunk, miközben a tanár a viselkedéstudomány fortélyaival próbált megismertetni minket. Mindenféle vélemény elhangzott, de a legérdekesebb az egészben mégis az volt, hogy mindenki rettenthetetlennek tűnt. Akár meghajolna az autoriter, külső erő előtt, akár nem, mindannyian váltig állítottuk, hogy így vagy úgy viselkednénk.

Ez a vélekedés az emberek egy részénél életük végéig megmarad, miközben általában azzal se vagyunk tisztában, hogy egy váratlan helyzetben hogyan reagálnánk. Honnan tudhatnánk, milyen választ adnánk egy teljesen idegen szituációban? A napokban, 91 évesen elhunyt Philip Zimbardo nem félt feszegetni ezt a kérdést. Sőt, a világ egyik legismertebb szociálpszichológusának szakmai öröksége minden bizonnyal még hosszú ideig hullámokat fog verni. 

A sokat vitatott stanfordi börtönkísérlet

Philip Zimbardo pályafutása hosszú évtizedei alatt számos úttörő kutatást folytatott, melyekben főleg az agresszió, az időérzékelés, a férfiszerepek és a félénkség kérdéseivel foglalkozott. Amiről viszont ötven éve vitatkoznak, és vélhetően a következő évtizedekben is meghatározó témája lesz a pszichológiatörténetnek, az Zimbardo hírhedt börtönkísérlete, amely a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének alagsorában zajlott 1971-ben. A kísérletet az amerikai hadsereg megbízásából végezték el.

Célja annak kiderítése volt, hogy a katonai börtönök rabjai és őrei között miért vannak konfliktusok. A közismert börtönkísérlet során huszonnégy egyetemista férfi öltözött be rabnak vagy őrnek, maga Zimbardo pedig a börtönparancsnok volt. Minden körülmény adott volt, hogy a résztvevők „kibújjanak a bőrükből”. A helyzet azonban elfajult, mivel az őrök szerepében lévő egyetemisták visszaéltek a hatalmukkal, és agresszív viselkedésükkel veszélyeztették a kísérletben rabként résztvevők testi és szellemi épségét.

A kéthetesre tervezett kísérletet hat nap után le kellett fújni.

Zimbardo következtetése egyértelmű volt: agresszív, rossz környezetben még azok is képesek gonoszságok elkövetésére, akik amúgy nem hajlamosak a rosszra, akik egyáltalán nem agresszívek. Hosszú évtizedekig vitáztak a kísérletről, tudományos és szórakoztató cikkek ezrei születtek a témában, ami még a filmeseket is megihlette. A Billy Crudup főszereplésével készült, 2015-ös adaptáció az eredeti eseményekig nyúlik vissza, és a nézők véleménye egyöntetű volt: annyira átélték, hogy alig várták, hogy kiszabaduljanak a moziból.

Philip Zimbardo és Billy Crudup, a 2015-ös film főszereplője (Fotó: Andrew H. Walker/Getty Images)

Philip Zimbardo kutatásai Stanley Milgram engedelmességi kísérleteivel együtt meghatározó tanulmánnyá váltak az emberi viselkedést formáló tekintély és a környezet erejének megértésében. A kísérlet etikussága azonban szintén heves viták tárgya volt, és Zimbardo kettős szerepe komoly kritikát váltott ki. 2018-ban robbant a bomba, amikor Ben Blum tényfeltáró újságíró hangfelvételekkel igazolta, hogy manipulálták a kísérletet.

Kapcsolódó: Zimbardo szegény kisfiúból lett a világ egyik leghíresebb tudósa

Állítása szerint a kutatás vezetői – Zimbardóval együtt – utasították az „őröket” az agresszív viselkedésre, hogy számukra kedvező eredménnyel záruljon a kísérlet. Philip Zimbardo váltig kitartott elmélete mellett. Az akkor megjelent közleményében azt írta: egyetlen bizonyíték se változtatja meg a kísérlet „konklúzióját annak a felismerésnek az értékéről, hogy miként befolyásolják a szisztematikus és helyzetszerű erők az egyén viselkedését pozitív vagy negatív irányba, gyakran anélkül, hogy az egyén azokról tudomással bírna”.

A szociálpszichológus hangsúlyozta: „A kísérlet üzenete olyan tanmese, amely arról szól, hogy mindez bármelyikünkkel megtörténhet, ha nem vesszük figyelembe a cselekedeteinkre nehezedő külső nyomást.” Kiderült, hogy valóban elhangoztak bizonyos viselkedés imitálására utaló instrukciók, de pusztán azért, hogy megfelelő legyen a hangulat. Részletes utasítást azonban senki nem kapott arra vonatkozólag, hogy mindezt hogyan érjék el. Volt olyan őr például, aki egy filmbeli karakterről mintázta a szerepét a kísérlet sikeressége érdekében. Később ő maga is bevallotta, hogy teljesen átszellemült.

Mindannyian szerepet játszunk

Zimbardo szerint ez önagában túlmutat azon, hogy valaki eljátssza a keménykedő börtönőrt. Valamennyi, a témában adott interjúban kitartott konklúziója mellett, miszerint az ember viselkedését sokkal jobban befolyásolja egy adott helyzet, mint azt korábban gondoltuk. Azaz hiába van egy létező társadalmi identitásunk, az adott szituációban elkezdünk szerepet játszani. Mi vagyunk a főnökök, az uralkodók, az alattvalók, és a számunkra nem megszokott szerepben előbb-utóbb elkezdünk a szerepnek megfelelően viselkedni.

Minden gyengesége, kritikája ellenére valószínűleg éppen ebben rejlik a stanfordi börtönkísérlet nem szűnő vonzereje.

Hiszen minket is foglalkoztat a kérdés: ha őrök lennénk, vajon mi is gonosszá válnánk? Első körben persze épp elég felidézni egy váratlan vagy szörnyű családi eseményt. Mi történt velünk, lebénultunk? Átvettük az irányítást, vagy hagytuk, hogy minket irányítsanak? Amikor játszi magabiztossággal kijelentjük, hogy velünk ez vagy az soha nem történne meg, mire alapozzuk? Hiszen semmilyen ismeretünk nincs a körülményekről vagy a történésekről.

Zimbardo szerint könnyedén lehetünk hősök is (Fotó: John Lamparski/WireImage via Getty Images)

Emlékezzünk például a Lavina című svéd filmre, amelyben egy család a francia Alpok egyik síparadicsomában múlatja az időt, amíg meg nem érkezik egy hatalmas lavina. Amíg az anya első gondolata, hogy megóvja a gyereket, addig a családfő pánikszerűen elmenekül. A fizikai túlélés után kezdődik csak igazán a dráma, amely azt boncolgatja: ilyen gyávaság után visszaállítható-e a férj és az apa szerepe?

Vagy ott volt Marina Abramović Ritmus 0 című performansza 1974-ben. Ennek nézői levetkőztették, megvagdosták, bántalmazták az órákon át mozdulatlanul, némán álló művészt – csak mert megtehették.

Philip Zimbardo megállapítása szerint a körülmények és a személyiségünk együttesen határozzák meg a viselkedésünket, ám léteznek olyan helyzetek, amikor nem számít, kik vagyunk, és valószínűleg úgy cselekszünk majd, ahogy a szituáció diktálja. Önkéntelenül igazodunk a szerephez.

Philip Zimbardo más területen is otthagyta kézjegyét

Philip Zimbardo rendkívül termékeny kutató volt, aki más területeken is maradandót alkotott. Népszerű interjúi, könyvei milliós megtekintésű TED-előadásai, telt házas fellépései mind segítettek abban, hogy a nagyközönség bonyolultnak hangzó pszichológiai fogalmakkal megismerkedjen. Rendkívüli mértékben foglalkoztatta az időhöz való viszonyunk, és kifejlesztett egy eszközt is annak mérésére, hogy milyen az időérzékelésünk.

Utóbbiról ugyanis azt állította, hogy roppant módon befolyásolja viselkedésünk különböző aspektusait – a célkitűzésektől kezdve a jelenlegi élvezetek megélésig. A legtöbb döntésünk során kulcsfontosságú szerepet játszik az időérzékelésünk, ezt viszont a legtöbben nem ismerik fel. Zimbardo sokat foglalkozott a félénkséggel is. Betegeskedő, vézna kisfiúként, akit nem fogadtak be kortársai, pontosan tudta, miként alakulhat ki az egyén félénksége az egyes társadalmi tényezők és személyiségjegyek következtében.

Hogy mennyire fontos a közösség, a társas kapcsolatok.

A Lucifer-hatás című könyvében pedig azt vizsgálta – tovább mélyítve a stanfordi börtönkísérlet következtetéseit –, hogy egy szituáció miként késztethet erkölcstelen, gonosz tettekre hétköznapi, jó embereket. Pályafutása későbbi szakaszában Zimbardo a pozitív társadalmi változások előmozdítására helyezte a hangsúlyt. Ennek legszebb példája a Heroic Imagination Project megalapítása, amely a társadalomban uralkodó közöny elleni harcot tűzte zászlajára.

A kezdeményezés célja, hogy megtanítsa az egyént ellenállni a negatív társadalmi nyomásnak, illetve hősiesen cselekedni a mindennapi életben. Azaz, hogy hogyan álljunk ki egymásért, hogyan győzzük le a csoportnyomást, a hiedelmeinket vagy az előítéleteinket. Philip Zimbardo ugyanis mélyen hitt abban, hogy ha az ember képes gonosszá válni egy kihívásokkal teli helyzetben, ugyanúgy lehet belőle hős is. Hétköznapi hős.

Kapcsolódó: Rist Lilla és Philip Zimbardo beszélgetése egy 2017-es Nők Lapjából

Kiemelt kép: Philip Zimbardo – Fotó: Dave Kotinsky/Getty Images