A Franciaország és Poroszország között 1870-ben kirobbant háború porosz ostroma során a francia fővárost teljesen elzárták az élelmiszer-utánpótlástól. Ez komoly élelmezési válságot idézett elő. Az élelemhiány hamarosan annyira súlyossá vált, hogy a városvezetés kénytelen volt a lehető legszélsőségesebb megoldásokhoz folyamodni.

A porosz–francia háború a 19. századi Európa egyik jelentős katonai konfliktusa volt, ami komoly politikai átrendeződéssel járt az egész kontinensen. A konfliktus oka Poroszország területegyesítési törekvése volt, mely a franciák szerint túlzó európai befolyással fenyegetett. És a háború viszonylag hamar a poroszok javára is fordult. Poroszország ugyanis jól szervezett és modern hadsereggel rendelkezett, míg a francia haderő logisztikailag és szervezetileg is gyengébb volt.

Így a háború Franciaország totális vereségével ért véget.

A háború egész Európa későbbi történelmére hatással volt, a legjelentősebb befolyást azonban kétségkívül Párizs lakóira gyakorolta, akik az elszigeteltség hónapjaiban komolyan éheztek. Az ostrom vége felé a vasútvonalak és a távíróvonalak is megszakadtak, így Párizs lakói városuk éhező foglyaivá váltak.

Az ostrom kezdetén a lakosság a korábban felhalmozott élelmiszerekből élt. Ahogy azonban a védekezés elhúzódott, az élelmiszerkészletek rohamosan fogytak. Az alapélelmiszerek ára először drasztikusan megemelkedett, majd az árucikkek fokozatosan eltűntek a piacokról. Végül teljesen kiürültek az otthonokban lévő élelmiszerkészletek is.

Előbb jött a patkányhús…

Miután a békeidőben tartott vágóállatok elfogytak, a város lakói elkezdték elfogyasztani a helyben fellelhető egyéb állatokat. Ettek lovat (fogyasztásuk egyébként sem volt ritkaság akkoriban), de kutyát, macskát és patkányt is. Emellett más, alapvető élelmiszereket is különböző pótlékokkal próbáltak helyettesíteni vagy dúsítani.

A pékek például fűrészport kevertek a lisztbe, hogy több kenyér készülhessen.

De azt is jól tudták, hogy az 1794-ben alapított párizsi állatkert számos egzotikus állatnak, köztük különleges madaraknak és nagytestű emlősöknek adott otthont. Ezek, amellett, hogy nagy mennyiségű, emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszert jelentettek, maguk is ellátásra szorultak, ami egyre inkább tarthatatlanná vált.

Kutya- és macskahentes egy korabeli ábrázoláson a Graphic magazin illusztrációján. (Fotó: Ann Ronan Pictures/Print Collector/Getty Images)

Ezért az élelmezési válság fokozódásával egy ponton felmerült elfogyasztásuk ötlete. Az állatkert, illetve a város vezetése ekkor rendeletileg engedélyezte és irányította is a húsok felhasználását. Kezdetben csak a kisebb állatokat, például madarakat és rágcsálókat fogyasztották el, azonban ahogy az éhezés egyre fokozódott, úgy váltak a nagyobb állatok, köztük az elefántok is a menü részévé.

A városvezetés – amely folyamatosan küzdött a szükségletek kielégítéséért – abból indult ki, hogy azokat az állatokat, amelyek testméretükből adódóan nagy mennyiségű élelmiszert igényelnek, az éhínség közepette nem tudják ellátni, így célszerűbb azokat levágni, és húsukat a közétkeztetés számára rendelkezésre bocsátani.

Két elefánt, Castor és Pollux története, akiket két egymást követő napon lőttek le, különösen híressé vált az ínséges időkben, mivel húsuk a város valaha volt legdrágább és legegzotikusabb ételeként került a piacra.

Egyenlők és egyenlőbbek

Az állatokat vágóhidakra szállították, majd húsukat elosztották a piacok között. Persze az elosztás során is voltak az egyenlők közt is egyenlőbbek. A hús szétosztása a lakosság számára jegyrendszer alapján történt, az élelem egy részét a közvetlenül a város védelmét ellátó katonák ellátására fordították, egy kisebb hányadát pedig a még működő éttermek számára tették félre.

Ezek az éttermek – amelyek tehetős párizsiakat szolgáltak ki –, meghökkentő fogásokat készítettek zebra- vagy épp antilophúsból, és menüik igen bizarr kontrasztban voltak az ostromállapottal.

A Voisin étterem karácsonyi menüje (Fotó: Wikipédia)

A vezető éttermek séfjei igencsak kitettek magukért, amikor megpróbáltak az ostrom idején is gourmet, módos franciák kedvére tenni. Korabeli leírások szerint az elefánthús íze például annyira animális volt, amit csak narancsmártással vagy erős fűszerezéssel lehetett enyhíteni.

Az oroszlán- és medvehús szintén erős, szinte fanyar ízű volt, ezért azt pástétomként készítették el, hogy könnyebben fogyasztható legyen. A teve zsírosabb húsából pörköltet vagy sültet készítettek. A Voisin étterem 1870-ben szervezett karácsonyi vacsoráján kengurupörkölt, elefántleves, töltött szamárfej és paprikamártással sült medveborda is szerepelt.

Az állatkerti állatok elfogyasztása természetesen komoly etikai kérdéseket vetett fel, nemcsak az állatkert üzemeltetőiben, de a húst elfogyasztó városiakban is. Noha a dolog elkerülhetetlennek tűnt a túlélés érdekében, az emberek egy része nehezen fanyalodott az egyébként gyönyörködtetésre tartott állatok húsára.

Akárhogy is: az állatkert húskészlete viszonylag hamar elfogyott, és a város lakói végül az elefánthúsnál jóval bizarrabb dolgokra fanyalodtak. Megfőzték például a bőrből készült ruhaneműket, cipőket is, hogy abból próbáljanak valamiféle tápértékkel rendelkező ételt készíteni.

Trauma és büszkeség

1871 januárjában az ostrom megadással ért véget, és Párizs ismét hozzáférhetett az élelmiszerforrásokhoz. Az ostrom alatti nélkülözés azonban mély nyomot hagyott a párizsiak emlékezetében. Az állatkert később újjáépült, az események pedig a túlélésért folytatott harc szimbólumává váltak, és még ma is emlékeztetnek arra, milyen rendkívüli körülményeket kellett átvészelniük a párizsiaknak.

A történtekre több neves francia író, többek között Émile Zola és a Goncourt fivérek is utaltak műveikben.

A bombázásoktól megrongálódott városban a végletekig kizsigerelt és éhező lakosság maradt, élő házi- és állatkerti állat viszont gyakorlatilag egy sem. Párizs lakosai – amellett, hogy igencsak megsínylették az időszakot – később büszkeséggel tekintettek vissza ezekre a hónapokra, és önérzetesen vállalták, hogy ebben az időszakban „azért ettek, hogy éljenek, és nem azért éltek, hogy egyenek”.

Történt hasonló Budapesten is

Majd’ 80 évvel később később, a második világháború végén Budapesten is az állatkert lakóira fanyalodott a népesség. Igaz, itt nem szervezett keretek között, hanem fosztogatás során fogytak el az állatok. Közülük is csak azok, akik még életben voltak, tehát azon kevesek, akik 1944–’45 telére még nem pusztultak éhen, soványodtak le vészesen, vagy például – mint a már nem fűtött pálmaházban lakó krokodilok – fagytak meg.

Budapest ostromakor több találat érte a kertet, az egyik során a kerítés jelentős része megsemmisült. Egyes veszélyes állatokat ekkor kilőttek, hogy ne veszélyeztethessék a lakosságot, másokat fogyasztási és egyéb célokra vitt széjjel Budapest népe.

A legenda szerint egy tevét később az állatkert vezetői egy vidéki gazdától vásároltak vissza, aki az egzotikus állattal saját földjén szántott.

Az állatkert lakóinak legnagyobb részét itt is étkezés céljából kapkodták el a budapestiek, az eseményekre pedig így emlékezett később az akkori igazgató:

„Hat tevénk közül megsütöttek és megfőztek ötöt, pecsenye lett a hat antilopunkból, a ritkaságszámba menő szomáli juhainkból, indiai thar-kecskéinkből, amelyeknek darabja békében ezer dollárba került, eltűnt harminc díszfácánunk, pecsenye lett a hattyúkból és a gázlómadarakból, amelyek között ritka ibiszek, batlárok, és sirályok népesítették be a tavakat.
Az akvárium üvegeit puskatussal törték be, s a kiömlő tengervízből összefogdosott halakat vitték el megenni” – nyilatkozta megtörten.

Kapcsolódó: A világ leghíresebb állatkertjeiről korábban itt írtunk

Kiemelt kép: Getty Images