A szülőség sok örömmel járó, ugyanakkor kifejezetten nehéz, lelkileg és testileg is megterhelő feladat. Az alapvetés az, hogy az ember a legjobbat szeretné gyerekének és ennek érdekében erőn felül is teljesít. Már a kicsi születése előtt szakkönyveket búj, rugdalózót vasal, fejlesztő játékot vesz, baba-mama-papa jógára jár. Jó előre eldönti, hogy csak ökológiai gazdálkodásból származó ételekkel etet majd. És kizárólag szelíd módszerekkel nevel majd belőle tündéri kezes báránykát.

Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy artikulálatlanul üvölt, miután harmadik felszólításra sem kerültek helyükre a játékok… Vagy amikor a gyerek nemhogy a bio ételt nem eszi meg, de gyakorlatilag semmi értelmezhetőt nem vesz magához.

Amikor az embernek cérnavékonyra rojtozódtak az idegei, sokszor egyszerű reflex a kiabálás, ami rövidtávon hatásosnak is tűnik. Hosszú távon viszont hatástalan, és gyerekre, felnőttre egyaránt káros lehet. Utóbbira leginkább azért, mert a nagy kiabálások eredménye sokszor mardosó bűntudat és a saját kompetenciánkban megingó hit. „Nem hiszem el, hogy megint ordibáltam!”, „Ennyire vacak szülő vagyok?”, „Tönkreteszem a saját gyerekemet” – hogy csak néhányat említsünk a leggyakoribb önostorozó mantrákból.

Te is hasonló helyzetben vagy? Hidd el, nem vagy egyedül! Amikor az ember épp vacak szülőnek érzi magát amiatt, hogy sokszor emeli fel a hangját, hajlamos azt gondolni, hogy másoknál mindig hat a szép szó. Pedig jó, ha tudod, szülők millióinak jelent kihívást megőrizni a hidegvért egy-egy feszült helyzetben.

Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy azokban a háztartásokban, ahol sosincs hangos szó, boldogabb gyerekek teremnek, mint a zajosabbakban. Van ugyanis, hogy a kiabálásnak van helye, és ha a felemelt hangot, a hevesebb konfliktust a nehézségek letagadásával és az elhallgatással hasonlítjuk össze, még mindig előbbi tűnik jobbnak.

Nemrégiben épp Vekerdy Tamás gondolatait idéztük fel kiabálás témában, még 1996-ból. 

Ha viszont rendszeres, hogy apróságok miatt zeng a ház, ha emiatt bűntudat gyötör, és ha úgy érzed, a gyerekekkel való kapcsolat is megsínyli a dolgot, érdemes változtatni. A jó hír: azzal, hogy felismerted, nem jó irányba mennek a dolgok, máris nagy lépést tettél a megoldás felé.

De mi a baj sok kiabálással?

Több dolog is. Az egyik, hogy még ha az adott pillanatban hatásosnak is tűnik, rövidre zárja a kommunikációt. Nem segíti a gyereket abban, hogy megértse tette következményeit. Amikor sokadjára kiabálunk egy gyerekkel, vérmérsékletétől és életkorától függően jellemzően háromféle reakciót ad. Sírni kezd, megsértődik vagy teljes apátiával figyeli az eseményeket. Egyik sem hoz megoldást. Sőt: a kiabálás sokszor csak megerősíti a nem kívánt viselkedést, és azt is eredményezheti, hogy a gyerek is agresszívabbá válik.

A kiabálás emellett alááshatja a bizalmat és össze is zavarja a gyerekeket,

akik – főleg serdülőkoruk előtt – még nincsenek olyan érzelmi és mentális érettségi szinten, hogy értsék, miért is vált ki a szülőből ilyen erős érzelmeket a viselkedésük.

És végül: a kiabálás jelentősen növeli a gyerekek stressz szintjét, ami szorongáshoz és hangulatzavarokhoz vezethet, illetve negatív hatással lehet a gyerekek kommunikációs készségeire is. Ez megnehezíti, hogy később, akár felnőttként kiálljanak magukért, vagy meghúzzák határaikat.

Nem mindegy, miért kiabálunk

Természetesen vannak olyan gyereknevelési helyzetek, amikor igenis indokolt felemelni a hangunkat. Semmi okod kárhoztatni magad, ha alkalmanként előfordul, hogy erélyesebben szólsz oda. Amikor egy gyerek veszélybe sodorja magát (például kirohan az úttestre labdája után), vagy épp egy másiknak árt, és mi erélyesen szólunk rá, az segít megragadni a figyelmét és kirántani a veszélyes szituációból.

Ez teljesen rendben van. Fontos viszont, hogy

amint elhárult a veszély, beszéljük meg vele nyugodt hangon is,

hogy mi volt veszélyes vagy helytelen a viselkedésében. Az sem mindegy, hogy mennyire van arányban reakciónk azzal, ami történt. Ha valami igazán felkavaró, nagy jelentőségű dolog történt, érthető, ha az ember nem tud Buddha üzemmódban maradni. És nem is lenne hiteles úgy csinálni, mintha az embert nem rázta volna meg az eset.

Na de mit tehetünk annak érdekében, hogy a mindennapok apró-cseprő ügyei, az esti rutin végtelenbe nyújtása, a testvérek közti veszekedés vagy az el nem készített házi ne eredményezze, hogy zeng a ház? Hozunk néhány tippet!

A kiabálás egy idő után teljesen hatástalan (Fotó: Getty Images)

Kiabálás helyett okok

Ha időt szánunk arra, hogy megfigyeljük viselkedésünket és megnézzük, melyek is azok a tipikus szituációk, amikor elszakad a cérna, valószínűleg egyértelmű mintázatokat fedezünk majd fel. Mindig a vacsora körül robban ki a feszültség? Vagy épp a reggeli elindulás az idegőrlő?

Ha tudatosítjuk magunkban, mely helyzetek váltanak ki belőlünk túl erős érzelmeket,

érzelmileg előre készülhetünk a nehezebb helyzetekre és így könnyebben elkerülhetjük a kiabálást is.

Kiabálás helyett figyelmeztetés

Sokszor feszültség forrása – és vezet végül kiabáláshoz – az egyes tevékenységek közötti váltás. Ha veled is megesett már, hogy ötször kérted a gyereket, induljatok el a zsúrról, majd hatodjára szégyenszemre ordítanod kellett, biztosan tudod, miről beszélünk. 

Az ilyen helyzetek egyik lehetséges megoldása lehet, hogy jó előre figyelmeztetjük a gyereket a váltásra, és tartjuk is magunkat ehhez. Azaz nem akkor megyünk oda nagy dérrel-durral a tévéhez, amikor hirtelen megelégeltük a képernyőidőt… Ehelyett előre eldöntjük, mennyit engedélyezünk, ezt a gyerekkel is megbeszéljük, és az idő lejárta előtt jelezzük, hogy nemsokára vége a murinak.

Kiabálás helyett mély levegő

Ha érezzük, hogy pattanásig feszültek az idegeink, ha lehetséges „sétáljuk egy kicsit ki” a helyzetből, hogy megnyugodjunk, mielőtt reagálunk. Amennyiben van, aki addig felügyeljen a gyerekre, tegyünk tényleg sétát. Ha viszont nem tudunk kimenni a szobából, próbáljunk alternatív módszereket találni, például néhány mély lélegzetet venni, vagy stresszlabdát nyomorgatni. Addig is hátha történik valami. Ha más nem is, hát az, hogy gyerekünk alaposan meglepődik, hogy nem kezdtünk el egyből kiabálni. 

Kiabálás helyett előkészület

Ha felismerjük a feszültséget kiváltó helyzeteket, azokra nemcsak érzelmileg, de praktikusan is előkészülhetünk, és ez sokat segít, hogy csökkenjen a feszültség.

A reggeli készülődés mindig őrült rohanásba torkollik? Érdemes már előző este előkészíteni néhány dolgot, hogy kevesebb legyen a stresszforrás. Ha tudjuk, hogy a gyerekek mindig nyűgösek lesznek bevásárláskor, magunkkal vihetünk valami játékot és jó előre megbeszélhetjük azt is, hogy csak egyetlen dolgot választhatnak maguknak a bevásárláskor.

Kiabálás helyett lazítás

Gyakran az okoz bosszúságot, ha a dolgok nem az előzetes elvárásainknak megfelelően alakulnak. Úgy terveztük, hogy gyerekünk órásit fog aludni ebéd után, mi pedig végre rendbe szedjük a házat, ehhez képest ma éppen el sem akar aludni? Próbáljuk rugalmasan kezelni a helyzetet, és ha úgy van, engedjük el a pakolást, vagy vonjuk be a gyereket is. A rendetlenség így is, úgy is megvár.

Kiabálás után bocsánatkérés

Ha mégis elveszítjük a türelmünket és kiabálunk, fontos, hogy tudjunk bocsánatot kérni. Ez sokszor nem megy könnyen, de muszáj gyakorolni, mert ez segít megóvni a kapcsolatot és emlékezteti a gyerekeket arra, hogy mi is emberek vagyunk, akik néha nem a legjobb módon reagálunk.

Beszéljük meg velük, mi váltotta ki a reakciót, és dolgozzunk együtt azon, hogy a jövőben mindkét fél számára jobb megoldást találjunk.

Kiabálás helyett segítség kérése

Ha úgy érzed, hogy az apró praktikák nálatok már nem elegendők, hogy állandósult a kiabálás és a bűntudat ördögi köre, fontos, hogy tudd, nem szégyen, és soha nem késő segítséget kérni. A segítség pedig sokféle lehet. Segítség például, ha a családban jobban eloszlanak a feladatok és nem te vagy egyedül kitéve a nehéz gyereknevelési helyzeteknek. Ha nem minden nehézség rád hárul, könnyebben maradsz nyugodt. 

Ha egyedül vagy a gyerekkel, kérd barátok segítségét, vagy fordulj a családsegítő szolgálathoz segítségért. És végül: bátran kérj pszichológusi támogatást is, mert a gyereknevelésben egészen jogosan készül ki néha az ember. Ha az országnak olyan részén élsz, és anyagilag is megengedheted, könnyebb dolgod van magánúton segítséget kapni, de nem lehetetlen az állami ellátórendszerbe sem bekerülni. Ennek módjairól szintén a családsegítőben tudsz tájékoztatást kérni.

Ebben a korábbi cikkünkben Orvos-Tóth Noémi beszél arról, milyen sokféle elvárás nehezedik a szülőkre. 

Kiemelt kép: Getty Images