A Nevetnikék Alapítvány nevével az utóbbi hetekben egyre többet találkozhatunk a kórházban hagyott csecsemőkkel foglalkozó híradások kapcsán. Nagy sajtóvisszhangot váltott ki az a szeptemberben közölt belügyminisztériumi adat, amely szerint országszerte jelenleg kétszáznyolcvan-háromszáz olyan újszülött van a kórházakban, akiket nem vittek-vihettek haza a szüleik – és ez többszöröse a tavalyi esetszámoknak.

A kórházakban magányosan fekvő újszülöttek helyzete önmagában szívszorító és megoldásért kiált, ugyanakkor felhívja a figyelmet egy szélesebb körű problémára is, amely a kórházban hosszabb időt egyedül töltő, nagyobb gyerekeket érinti. Az alapítvány alapító-vezetőjével, Kőműves Glóriával beszélgettünk.

Mi motivált arra, hogy létrehozd az alapítványt?
Alapvetően is gyerekekkel foglalkozom, gyógypedagógus az első diplomám. Egyszerűen azzal a feltételezéssel éltem, hogy a gyerekek unatkoznak a kórházban, és szerettem volna velük foglalkozni. A pécsi gyermekklinika nyitottan fogadta az ötletemet. Azzal kezdtük, hogy megkérdeztük a gyerekeket, van-e kedvük kijönni a játszószobába, ahol tartottunk például egy kézműves-zenés foglalkozást. Ettől jobb lett a kicsik hangulata, utána kevésbé voltak nyűgösek. A kórház kérte, hogy menjünk gyakrabban, és ahogy egyre több időt töltöttem bent,

rádöbbentem: a legkisebb probléma az, hogy a gyerekek unatkoznak a kórházban.

Innen jött az önkéntes program és az alapítvány gondolata. Ma már a dél-dunántúli régió négy kórházában vagyunk jelen, ebből kettőben fut mindhárom programunk.

Milyen tevékenységeitek vannak?
Három különböző programot hoztunk létre. A kórházi élményprogram keretében nullától tizennyolcéves korig minden bent lévő gyerekkel foglalkozunk, de extra figyelmet kapnak azok a picik, akik egyedül vannak. szülő nélkül.

Az országban jelenleg egyedüliként külön programot dolgoztunk ki kifejezetten csecsemők számára.

A másik két tevékenységünk a mesefalfestő és a kincsesláda program, amelyek azt szolgálják, hogy barátságosabbá tegyük a kórházi környezetet. A cél, hogy a kórházi gyerekrészleg úgy nézzen ki, mint egy játszóház, ahol „mellesleg” gyógyulnak a gyerekek. Hiszünk abban, hogy minél inkább gyermekbarát egy környezet, a kicsik annál komfortosabban érzik magukat, és annál hatékonyabban tudnak megküzdeni a betegséggel.

Mekkora azoknak a gyerekeknek az aránya, akiket nem tudnak látogatni a szüleik?
Vegyük az utóbbi egy év adatait. A pécsi kórházban egy év alatt több mint ezerkétszáz gyerekkel foglalkoztunk. Ebből több mint négyszáz hatéven aluli gyerek volt, köztük száztizenketten szülő nélkül tartózkodott a kórházban. Azért fókuszálunk különösen a hat év alatti korosztályra, mert őket érintik leginkább a hospitalizációs ártalmak.

Mit jelent pontosan a hospitalizáció?
A hosszabb kórházi tartózkodás következtében kialakuló magatartászavart, érzelmi elsivárosodást jelenti. Életkor függvénye is, hogy mekkora károkat tud okozni egy gyerekben az egyedüllét. Egy olyan ovisnál, aki heteket-hónapokat tölt el egyedül a kórházban, ugyanazt a hospitalizációs folyamatot látjuk elindulni, mint annál a pár napos vagy hetes csecsemőnél, aki pár órája vagy egy napja van egyedül. Ennek oka, hogy megszakad a gyerek kapcsolata az elsődleges kötődési személlyel (aki alapesetben az anya), illetve

nincs mellette egy konkrét személy, akihez folyamatosan tudna kötődni, és emiatt megváltozik a viselkedése.

Az, hogy a kórházi dolgozók a praktikus dolgokat megcsinálják, nem elegendő ezeknek a gyerekeknek. Hiányzik nekik az érzelmi kapcsolódás.

Különböző okai lehetnek annak, hogy egy újszülött a kórházban ragad. Előfordul, hogy fiatalkorú az anya, és nem meri hazavinni a családba a csecsemőt, esetleg nem kívánt vagy nemi erőszakból fakadó terhességből született gyerekről van szó. Sokszor a mélyszegénység vagy a bizonytalan lakáshelyzet okozza a baba kórházban maradását. A nagyobb gyerekek esetén általában miről van szó? Miért nem látogatják őket a szüleik?
Zömmel ilyenkor is a szociális helyzetben keresendő a válasz. Például megbetegszik egy gyerek, a szülei kétszáznegyven kilométerre laknak, onnan hozza be a kórházba a mentő. A szülők pedig nem tudják megengedni maguknak – akár anyagi okok, akár a munkájuk miatt –, hogy a gyerek után jöjjenek. Már egy hét kórházban egyedül töltött idő is okozhat felnőttkorig ható pszichés problémákat.

Ennél hosszabb idő pedig már kognitív leépüléshez, vagy lassabb kognitív fejlődéshez is vezethet.

Előfordul, hogy az óvodás korú gyerekek regresszióba esnek, és egy korábbi fejlődési szakaszba mennek vissza. Azok a feladatok, amelyeket addig meg tudtak csinálni, elkezdenek kihívást jelenteni számukra. Ezt követően hosszú hónapok vagy akár évek munkája is lehet ezeket a hátrányokat valamennyire kiküszöbölni.

És most csak a kognitív hátrányokról beszélek, az érzelmi károsodás még ennél is sokkal komolyabb lehet.

Természetesen sokat számít, hogy a kórházi tartózkodás után milyen közegbe kerül a kicsi, megkapja-e a szükséges törődést, ami gyógyíthatja a lelkét.

Kőműves Glória, a Nevetnikék Alapítvány alapító-vezetője

Hogy zajlik pontosan az együttműködés a kórház és az önkéntesek között?
Az eltelt évek során fokozatosan alakult ki, hogy tudunk a leghatékonyabban együtt dolgozni. Amikor az önkéntesek bemennek a kórházba, mindig megkérdezik az ápolóktól, hogy kik vannak most az osztályon. Ha van csecsemő vagy kicsi gyerek, akkor rákérdeznek arra is, hogy látogatják-e őt vagy sem. Van egy applikációnk, amelybe minden önkéntesünk beleírja, hogy melyik gyerekkel foglalkozott, pontosan mit csináltak, illetve az applikációban is látják a többiek, ha bekerült egy pici az osztályra, és egyedül van. Tehát két információból – a nővérek válaszaiból és az önkéntesek helyszíni tapasztalataiból – adódik össze nálunk a tudás, hogy kik azok a gyerekek, akikre fokozottan kell figyelni.

Fontosnak tartom elmondani: én nem gondolom, hogy a Nevetnikékes modell valódi megoldást jelent. Ezeknek a gyerekeknek a szüleikre lenne szükségük.

Mi annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk csökkenteni az ártalmakat, és lassítani a hospitalizációs folyamatot. Ez egy versenyfutás az idővel.

Milyen felkészítést kapnak az önkénteseitek?
Nálunk ez hosszú és komplex folyamat, ugyanis arra készítjük fel a hozzánk jelentkezőket, hogy 0-18 éves korig bármilyen életkorú gyerekkel tudjanak foglalkozni. Két-három hónapig tart az alapfelkészítés, csak ezután tarthat valaki a kórházban programot, és ezt követően is vannak még kötelező képzések. Megtanulják a praktikus dolgokat (például milyen orvosi eszközökhöz szabad hozzányúlniuk, amikor kivesznek egy műszerekre kötött kisgyereket az ágyból), és megtanulják a pszichés hátteret is (mi zajlik le ilyenkor a gyerekekben, és adott helyzetben hogyan tudnak segíteni).

Az alapítványban sok szakember dolgozik, pszichológustól a (gyógy)pedagóguson át a szociális munkásig.

Fontos, hogy az önkénteseink is megkapják a szükséges mentális támogatást, mert például egy hospitalizált csecsemővel sokkal nehezebb foglalkozni, mint egy biztonságosan kötődő csecsemővel, és ez az önkéntesekre is rak egy komoly érzelmi terhet. Figyelünk rá, hogy ők is kapjanak segítséget a pszichológusainktól.

Hány önkéntessel dolgoztok most?
Pécsen hetven önkéntesünk van, Kaposváron tíz, de bővíteni fogjuk a létszámot. Most, hogy a kórházban maradt babák ügye ekkora sajtóvisszhangot kapott, rengetegen jelentkeztek hozzánk önkéntesnek. Előfordulnak férfi önkéntesek is, de zömmel nők vannak, olyan 70-80%-ban. Tizennyolc év az alsó korhatár, sok az egyetemista, de aktív dolgozók is jelentkeznek. Van olyan, akinek nincs gyereke, és olyan is, akinek már nagyok a gyerekei, ezért tudja vállalni ezt a feladatot.

A kórházi dolgozók hogyan állnak hozzátok?
Mindig elmondják, hogy nekik nagy segítség, amikor mennek az önkéntesek. Már az is sokat jelent nekik, hogy amíg ott a kollégánk, addig nem sír a gyerek, és csend van. Egyébként a pécsi klinika orvosai is tartanak képzést az önkénteseinknek, hogy biztosan megfelelően járjanak el minden helyzetben. Ha pedig esetleg bizonytalanok valamiben, az orvosoktól és a nővérektől lehet kérdezni.

Milyen visszajelzéseket kaptok az érintett szülőktől? Ha egyáltalán előfordul ilyen.
Volt például egy olyan eset, hogy a család autóbalesetet szenvedett, a szülők a felnőtt kórházba kerültek, a gyerekek pedig hozzánk a gyerekkórházba. Napokig eszméletlen volt a két szülő, nagyszülők se voltak a közelben. Amikor az anyuka felébredt, egyből odatelefonált a gyerekklinikára, a két picur ovisa pedig csicseregve mesélte a telefonban, hogy mit játszanak éppen a „nénikkel”. Ő hirtelen nem értette, hogy önkéntesekről van szó, csak azt tudta, hogy a gyerekei jól vannak, és biztonságban. Ez az anyuka utólag elmondta, mennyire sokat jelentett ez akkor neki.

Te miben látod a hosszú távú és hatékony megoldását ennek a problémának?
Egyrészt, ha gazdaságilag fejlődne az ország, akkor eleve kevesebben kerülnének olyan helyzetbe, hogy anyagi okok miatt ne tudják látogatni a gyereküket a kórházban. A prevenció lenne a legfontosabb, még a legelején elkapni ezt az egész problémát. Másrészt muszáj lenne a kórházakat felkészíteni, illetve alkalmassá tenni arra, hogy a gyerekeknek tényleg minden gondoskodást megadjanak, ideértve az érzelmi, szociális szükségleteiket is.

Ilyen esetek ugyanis mindig lesznek (lásd például az autóbalesetes példát), még ha nem is ekkora számban.

Nem elég az, ha a kórházban csak a testi bajokat gyógyítják. És most nem arra gondolok, hogy az orvosoknak vagy az ápolóknak kellene ezt a pluszfeladatot magukra vállalniuk, hanem kellenének olyan személyek a kórházakba, akiknek dedikáltan az a feladatuk, hogy érzelmileg támogassák a bent lévő gyerekeket.

Fontos lenne a kórházakat felkészíteni arra, hogy fizikailag és emberi erőforrásban is alkalmasak legyenek a gyerekek hosszabb tartózkodására.

Az, hogy egy gyerek kórházban van, nem feltétlenül jelenti azt, hogy állandóan fekszik. A kicsik igénylik a mozgást, hogy kússzanak-másszanak, szabad levegőn legyenek. Kellene például egy biztonságos udvar, ahová kimehetnek játszani – ez jelenleg nem minden kórházban adott. Hosszú távon ilyen szemmel is fontos lenne végiggondolni például az új kórházépítéseket, vagy a meglévő kórházak felújítását-átépítését.

Csodálatos, amit a pécsi klinikán és környező másik három kórházban véghez visztek. Mi kellene ahhoz, hogy ez más érintett kórházakban is megvalósuljon?
Éppen ezen dolgozunk. Szeretnénk, ha egy országos önkéntes hálózat jönne létre. Várjuk azoknak a jelentkezését, akik a saját, helyi kórházukban beindítanának egy miénkhez hasonló programot. Nagyon szívesen megadunk ehhez minden szakmai, módszertani, jogi segítséget, amit csak tudunk. Mivel a számok azt mutatják, hogy országszerte egyre több gyereket érint ez a probléma, úgy döntöttünk, hogy mi ebbe beleállunk. Bízom benne, hogy minél többen csatlakoznak majd hozzánk.

Kiemelt kép: A Nevetnikék Alapítvány egyik önkéntese egy kórházban lévő kisbabával foglalkozik (Fotó: Csortos Szabolcs)