Miközben Franciaországban iskolai tananyag, Annie Ernaux műveinek magyar nyelvre való átültetése a Nobel-díjig nem számított kifejezetten gazdagnak. A Lánytörténet megjelenésével azonban nem csupán egy megrázó élettörténetbe pillanthatunk be, hanem a II. világháború utáni francia társadalom működésébe és a női emancipáció máig érvényes nézőpontjaiba. A fordítói szakma kulisszatitkai mellett ezekről is kérdeztük Lőrinszky Ildikó műfordítót.

A francia kortárs próza több kiemelkedő alakjától fordított már – például Leïla Slimani, Emmanuel Carrère, Annie Ernaux –, akik nálunk jóformán ismeretlenek. A munka során ez jelentett-e nagyobb kihívást vagy inkább segített, hogy nem kellett korábbi fordító szövegéhez visszanyúlni?
Annie Ernaux Nobel-díja után sokat változott a helyzet, de kétségtelen, hogy korábban Emmanuel Carrère-hez hasonlóan ő is azok közé a jelentékeny életművel rendelkező kortárs szerzők közé tartozott, akiknek több mint harminc nyelvre fordították le a műveit, némelyik iskolai, egyetemi tananyag lett (Ernaux-nak már komoly szakirodalma van), nálunk meg alig lehetett hallani róluk. Pedig Ernaux-t Szávai Jánosnak és a Nagyvilág folyóiratnak köszönhetően már az 1980-as években megismerhette a magyar közönség. Carrère-től csak A bajusz című regény jelent meg korábban, Földes Györgyi fordításában. Leïla Slimani náluk jóval fiatalabb szerző (1981-ben született, Carrère több mint húsz, Ernaux több mint negyven évvel idősebb nála), tőle tényleg én fordítottam először.

Azt hiszem, segített, hogy nem volt előzmény, mert ilyenkor az ember kezdettől fogva arra koncentrálhat, hogyan teremtsen újra egy szöveget úgy, hogy minél hűségesebb maradjon az eredetihez, de ő maga (és a reménybeli olvasó is) otthon érezze magát benne. Természetesen mindig érdemes megnézni a korábbi fordításokat, sokat lehet tanulni belőlük. De

nem szerencsés, ha az ember munka közben folyton visszatér a már megjelent magyar változat(ok)hoz,

mert vagy öntudatlanul alkalmazkodni kezd a másik fordító stílusához, vagy görcsösen el akar távolodni tőle. Természetesen más a helyzet akkor, amikor a fordítónak át kell vennie egy korábban kialakított terminológiát, vagy meg kell indokolnia, miért tér el tőle, de ez inkább esszék vagy értekező próza esetében szokott előfordulni.

Annie Ernaux erősen önéletrajzi műveiről ismert, a Lánytörténet igazán megrázó történet. Mennyit foglalkozott a szerző személyes életének, tapasztalatainak a megértésével és hogyan hatott önre nőként a könyv fordítása?
Ernaux olvasóinak egy idő után óhatatlanul az az érzésük, hogy közelről ismerik az írónőt, rengeteget tudnak róla, nemcsak azért, mert a műveiben sok az önéletrajzi elem, hanem azért is, mert azok közé a kortárs szerzők közé tartozik, akik nem zárkóznak el a nyilvánosságtól. Nagyon sok interjú készült már Annie Ernaux-val, ezek egy része az interneten is elérhető, és természetesen én is sokat megnéztem közülük.

Annie Ernaux ma iskolai tananyag Franciaországban (Fotó: Getty Images)

Az olvasó hajlamos elmosni a határokat a hús-vér szerző és a szövegekben megjelenő elbeszélő között, ez hatványozottan igaz az én-irodalomhoz sorolható művekre, de Annie Ernaux könyveiben az a legérdekesebb, ami a konkrét személyén, a személyes élettapasztalatain túlmutat. Nem véletlen, hogy ilyen sokan olvassák a világ legkülönbözőbb pontjain.

Látszólag mindig ugyanannak az embernek az élettörténetét olvassuk, különböző megvilágításban és műfajilag nehezen besorolható, emlékirat, fejlődésregény és szociográfia elemeit ötvöző szövegekben. A Lánytörténetben folyamatosan érezhető, hogy az elbeszélő megpróbálja eltolni magától a szereplőt, kíméletlen tárgyilagossággal elemezni a viselkedését, ehhez azonban előbb bele kell bújnia a szereplő bőrébe, felidézni, mit érzett, gondolt, tudott, olvasott 1958-ban az a lány, akinek a történetét olvashatjuk, ezért ingázik a szöveg ide-oda „én” és „ő” között, olykor egy mondaton belül.

Megrendítő a könyv, pedig nem feltétlenül tudunk azonosulni a főszereplővel,

és az elbeszélő egyáltalán nem is törekszik arra, hogy rokonszenvessé tegye. Az Ernaux-ra általában jellemző visszafogottság, szenvtelenségre törekvő stílus viszont paradox módon felerősíti az empátiánkat, az olvasó mélységesen átérzi az „58-as lány” gyötrődését, megaláztatását, gátlásait, szégyenérzetét, még ellenszenves viselkedését is képesek vagyunk megértően kezelni. De azért is nehéz olvasmány a Lánytörténet, mert a könyv fokozatos formálódásának is tanúi vagyunk, az írásfolyamatban tetten érhető a több évtizedes trauma feldolgozásért vívott belső küzdelem.

Kapcsolódó: Patat Bence fordító a skandináv krimi titkát árulta el a Nők Lapjának 

Olvasóinkat nagyon érdekli, hogyan zajlik egy fordítói munkanap: először megismerkedik a könyvvel vagy azonnal nekilát a fordításnak? Könnyebb ma fordítani a technikai lehetőségek miatt, mint korábban?
A fordítók munkamódszere sokat változott az idők során, és ebben komoly szerepe van a technikai fejlődésnek, de itt elsősorban arról van szó, hogy a korábbi könyvtári kutatómunka jelentős része ma már az interneten zajlik. A műfordítás területén az embert egyelőre nem tudja pótolni a mesterséges intelligencia, erről bárki meggyőződhet, elég bemásolni egy-egy bekezdést valamelyik fordítóprogramba (érdemes kipróbálni, remekül lehet szórakozni az eredményen).

Felgyorsult a kiadói munka is, és ennek nem csak előnyei vannak. Kezdő fordító koromban soha nem kezdtem el anélkül dolgozni, hogy előzőleg elolvastam volna a könyvet. Ma már előfordul, hogy előbb elkezdem a fordítást, de az elején általában lassan haladok, és közben „előre” olvasok, tehát végül minimum kétszer fogom látni ugyanazt a szakaszt. Ami a kutatást illeti, van, amikor ezt a tényleges szövegalkotási munka közben is el lehet végezni, mert csak pár idézetnek, könyv- és filmcímnek stb. kell utánanézni. Az olyan művek esetében viszont, mint az Isten országa, vagy Éric Hazan Párizs felfedezése című könyve, külön számolni kell az olvasásra, jegyzetelésre fordítandó idővel. Nincs erre receptem, de az biztos, hogy a fordítás igényli a legnagyobb koncentrációt, olvasni, keresgélni meg szerencsére fáradtabban is lehet.

Annie Ernaux: Lánytörténet, Magvető, 2020. Fordító: Lőrinszky Ildikó

Van lehetőség konzultálni a szerzővel?
Változó, hogy a szerzők mennyire érdeklődnek a műveik készülő fordításai iránt, és hajlandóak-e időt szánni a fordítóval való levelezésre. Van, aki készségesen válaszol a felmerülő kérdésekre, ebből a szempontból életem egyik meghatározó élménye volt a Jean Starobinskivel való találkozás. Volt olyan szerző, akit a kiadóján keresztül próbáltam elérni, de sosem válaszolt.

És olyan is, aki maga keresett meg, amikor a kiadó jelezte, hogy szeretném felvenni vele a kapcsolatot.

Néha hiba csúszik az eredetibe, és engedélyt kell kérni a javításhoz,

hiszen ez az eredeti szöveg módosítását jelenti. De tényleg csak akkor keresem a szerzőket, ha olyan problémák merülnek fel a szövegben, amelyeket másképp nem tudok megoldani, mert egyébként inkább a műveiken keresztül szeretem tartani velük a kapcsolatot.

Van beleszólása a fordítónak, hogy milyen könyveket adjon ki a kiadó?
Sok évvel ezelőtt írtam lektori jelentéseket, és időnként magam is ajánlottam könyveket, változó sikerrel. Erre az utóbbi években nem volt időm, de azt hiszem, nem is volna sok értelme, mert a kiadók inkább a fesztiválokon, ügynökségeken, sajtóanyagokon keresztül tájékozódnak. Vannak olyan kevésbé ismert nyelvterületek, ahol általában a fordító keres kiadót a kiválasztott könyvhöz, de a francia nem ezek közé tartozik. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az évek során sok érdekes feladatot kaptam.

Mi volt a legnagyobb szakmai kihívása, és miért?
Azt nem tudnám megmondani, melyik eddigi munkám volt nyelvi-stiláris szempontból a legnehezebb feladat, azt viszont igen, hogy melyik viselt meg a legjobban. Morgan Sportès, Mindent, azonnal című könyve, amelyet egy idő után félre kellett tennem, és csak egy hónap szünet után tudtam visszaülni mellé. Abban a szövegben egyébként a külvárosi argó vagy szleng fordítása jelentette a legnehezebb feladatot, de nem ez haladta meg az erőmet, hanem a könyv témája.

Kitől fordítana szívesen?
Általában érdekelnek a kettős kötődésű szerzők, főleg a magrebi és a közel-keleti térségben élő – vagy onnan származó – frankofón írók. De az ember néha kimondottan egy szöveget szeretne lefordítani, régi terveim között szerepel például Jean Giono egyik elbeszélése és Pierre Michon egyik kisregénye. Ezeket egyrészt azért tettem félre, mert nehezen lehetne megjelentetni őket, másrészt azért, mert az utóbbi években kifejezetten szép vagy érdekes szövegekkel kerestek meg a kiadók, és amit elutasítottam, arra általában a határidőproblémák miatt mondtam nemet.

Ha ajánlhatna egy francia könyvet, amit minden magyar olvasónak el kellene olvasnia, melyik lenne az és miért?
Nem tudnék egy könyvet kiválasztani, valószínűleg mindennap mást javasolnék. Egyébként sem mindegy, mit mikor olvas először az ember. De mindenképpen ajánlanám például La Fontaine állatmeséit. Kedvenceim között szerepel A nyúl füle, A városi és a mezei patkány vagy a Pestis az állatok között… La Fontaine-nek remek magyar fordítói vannak, Kosztolányitól Radnóti Miklóson át Kálnoky Lászlóig, ettől függetlenül pár mesét akár újra is lehetne fordítani.

Rendeld meg ingyenes házhoz szállítással a Nők Lapja A 100 legjobb könyv bookazine-t, hogy megtudd, melyek voltak az elmúlt egy év legjobb regényei, gyerek- és ifjúsági könyvei!

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk!

Kiemelt kép: Lőrinszky Ildikó