Jocó bácsival kamaszokról, lázadásról, szabályokról, változó világról és arról beszéltünk, hogyan lehet mindenki számára élhetőbbé tenni ezt az érzelmekkel, kétségekkel és örömmel teli, sokszor hullámvasútra emlékeztető korszakot.

Könyved elején azt írod, nagyon régóta érik benned ez a munka, a végén pedig az is kiderül, hogy amikor összeállt a fejedben, villámgyorsan meg is írtad. Miért kellett akkor ennyit várni rá?
Egyrészt hosszú idő volt, mire úgy éreztem, otthonosan tudok mozogni ebben a műfajban. Szükségem volt arra, hogy tapasztalatot gyűjtsek, összeszedjem a gondolataimat, a témába vágó tanulmányokat olvassak. Írtam korábban regényt a kamaszkorról, de az ugye teljesen más hozzáállást kíván, ott más dolgok motiválják az embert, és teljesen szabadjára engedheted a fantáziáját.

Egy a mostanihoz hasonló „tanácsadó könyv” esetében sokkal jobban át kell gondolni, hogy mit teszel az olvasók kezébe. Én is nagyon kiérleltem, mit szeretnék, aztán már csak azt kellett megvárni, hogy flow-ba kerüljek. Hogy úgy tudjam megírni, hogy a végeredmény gördülékeny és tartalmas legyen.

Milyen módszerrel dolgoztál? Hogy állítottad össze a fejezeteket/témákat?
Kérdőívet készítettem kamaszoknak és szülőknek, ezt ötszázan töltötték ki, ami szerintem óriási szám. Az így visszajött anyagból nagyon sokat megtudtam arról, mik a legfőbb problémák, konfliktusok, amikkel muszáj foglalkozni. Ezt összevetettem azzal, amit én gondoltam  kihagyhatatlannak, és a kettő összefésüléséből született meg a struktúra.

Az egyértelmű, hogy szülőknek, pedagógusoknak, kamaszok körül élőknek sokat tud adni egy ilyen jellegű tanácsadó könyv. Szerinted a kamaszoknak is hasznos lehet?
Persze. Egyrészt, közvetetten: ha a szülők vagy pedagógusok jobban tudják, hogy nyúljanak a gyerekhez, abból a kamasz is profitál. Másrészt mindig jó rájönni arra (akár a könyvben olvasott példák kapcsán), hogy mások is küzdenek hasonló problémákkal, mint mi.

Végül pedig azért is, mert a könyvben felnőttekről is van szó. Kiderül róluk egy csomó érdekes vagy izgalmas dolog, ami által őket jobban meg lehet érteni.  

Balatoni József, Jocó bácsi (Fotó: Hajagos Orsolya)

Mi volt a legmeglepőbb felfedezésed, amikor összesítetted a kérdőívre érkezett válaszokat?
Azt hiszem, talán az, hogy a kamaszok sokkal pozitívabban nyilatkoztak a szüleikkel való kapcsolatról, mint fordítva. Én előzetesen azt gondoltam, hogy egy ilyen anonim formátumban a kamaszok majd beleadnak mindent, kiírják magukból (talán túlzásokkal is) az összes dolgot, ami miatt haragszanak a szüleikre. Nem ez történt. Feljöttek persze a konfliktusok, de összességében sokkal derűsebben látták a helyzetet, mint a szülők.

Ez tényleg meglepő. Mi következik ebből egy szülő számára?
Talán az, hogy szülőként hajlamos lehet az ember nagyobb jelentőséget tulajdonítani egyes konfliktusoknak, mint amekkorák azok objektíven. Lehet, hogy a felnőtt olyasmit lát katasztrófának, ami egy kamasz életében nem nagy ügy. Ha ezt észben tartjuk, máris csökken a nyomás. 

Miért olyan nehéz szülőként tisztán látni a kamaszunkkal kapcsolatban?
Én azt hiszem, ennek egyik fontos része a veszteségérzés, ami a szülőben megjelenik, amikor kamaszodni kezd a gyereke. A cuki kisgyerekből, aki kérdés nélkül bízott a szüleiben, felnézett rájuk, lett valaki, aki nemcsak külsőleg változott meg, de alig ad már a véleményükre, nem akar annyi időt velük tölteni, mint korábban stb. A másik, hogy

könnyű elfelejteni, milyen volt kamasznak lenni, milyen volt ez a nagyon zavaros, érzelmileg megterhelő állapot.

Pedig ha ezt sikerülne felidézni, sok helyzetben kerülne más megvilágításba kamaszunk egy-egy hajmeresztő viselkedése.

Te emlékszel még arra, milyen kamasz voltál?
Persze. Nagyon-nagyon önérzetes, ráadásul kollégista. Utóbbi azért fontos, mert szabadabb, a szülőktől kicsit távolabb eső életet tapasztaltam meg, és pontosan fel tudom idézni azokat a részegen ünneplős, gatyában asztalon táncolós estéket, amiktől azért lett pár ősz hajszála a kollégiumi nevelőknek. És nézd meg, most meg kamaszokról írok.

Szóval mi sem voltunk jobbak, mint a mai tinik?
Biztos, hogy nem. Szerintem egy mai kamasz érzelmeit tekintve nem különbözik jelentősen egy harminc évvel ezelőtti tinitől. Ugyanúgy szerelmes, ugyanúgy küzd a tanáraival, ugyanúgy küzd a szüleivel és minden, a számára értelmetlennek tűnő korláttal. A világ az, ami megváltozott körülöttünk, és emiatt érzi magát egy szülő is elveszve. Most az van, hogy egy olyan világban kellene a gyerekeket terelgetnünk, aminek a működési szabályairól fogalmunk sincs, aminek a szabályait ők ismerik valamivel jobban – de tulajdonképpen ők is teljesen elveszettek benne.

Balatoni József: Kamaszkór (Jaffa Kiadó)

Ez az elveszettség lehet az oka annak, hogy kétségbeesésében az ember mindennel próbálkozik? Mindent meg akar adni a gyerekének, fél, hogy elveszíti a szeretetét, nehezen állít korlátokat? Hiszen ő sem lehet benne teljesen biztos, hogy azoknak valóban ott kell húzódniuk, ahol ő húzná meg őket.
Vannak nehezítő körülmények, ez egész biztos. Viszont bármennyire is bizonytalanok vagyunk abban, mi lenne a jó, muszáj, hogy hallgassunk a józan eszünkre, hogy ne akarjuk mindent készen adni a srácoknak, hogy ne akarjuk mindenféle kudarctól megvédeni őket.
Az iskola például a kamasz ügye kell, hogy legyen (nyilván eltekintve attól, amikor valakinek speciális segítségre van szüksége). Ha nem készül, ha nem végzi el a feladatát, hagyjuk, hogy szembesüljön a következményekkel. Nem fog belepusztuni.

Nagyon fontos az is, hogy ezt a szülő ne a saját kudarcaként élje meg ezeket a helyzeteket, és nem kell félni a szeretet elvesztésétől sem. Sőt! Egy jókor, jó időben meghúzott korlát inkább megerősíti a kapcsolatot.

Kapcsolódó: 5  mondat, amit sose mondjuk a gyerekeknek

Na igen, csak jó lenne tudni, hogy hol és mikor van a korlát helye és ideje. Mi kell ahhoz, hogy ezt felismerjük?
Egyrészt az, hogy ismerjük a gyerekünket, és ha például drasztikusan megváltozik a viselkedése, kedélye (akármilyen irányban), azt vegyük észre és figyeljünk rá. A másik az, hogy alakítsunk ki olyan közeget, hogy ha a gyereknek bármi problémája van, azt el merje mondani és el is mondhassa otthon. Ezzel többnyire megelőzhető, hogy óriási zűrbe kerüljön.

Ehhez mi kell?
Legyen egyértelmű, hogy ér hibázni, mindenki hibázik, még mi szülők is. Ha mi felvállaljuk, hogy valamit nem jól csináltunk, ha tudunk bocsánatot kérni, az már óriási lépés ebben. És nagyon fontos az is, hogy mi a következménye egy-egy hibának. Legyen következmény, de mindig értékeljük az őszinteséget, és maradjon meg a szeretetteljes viszony. Az a jó, hogy amikor oszt-szoroz a kamasz, úgy jön ki a matek, hogy érdemes elmondani a hülyeséget, mert ha haragudni is fognak, segítenek, és nem hajtanak el otthonról.

Az, hogy elmondják, ami a szívüket nyomja, különösen fontos, ha a bántalmazásokra gondolunk. Erről is részletesen írsz a könyvedben. Az utóbbi időben nem is csak a kortársak közti bullyingról hallunk, hanem egyre többször arról, hogy felnőttek bántanak gyerekeket, tiniket…
Sajnos így van. Sokan keresnek meg olyan történetekkel, amikben gyerekeket bántottak vagy aláztak meg. Valahogy nagyon nehezen akar ez kikopni a kultúránkból. A legjobb, amit tehetünk, hogy otthon teret adunk arra, hogy a legnehezebb dolgokról is lehessen beszélni, és hogy soha nem vesszük félvállról, nem hagyjuk annyiban az ilyesmit. Se tanárként se szülőként.

Szerinted mi a legnagyobb tévhitünk a kamaszokkal kapcsolatban?
Az, hogy állandóan lázadnak. Hogy a gyerek „azért nem tanul, hogy engem bosszantson” vagy épp „direkt veszi fel ezeket a göncöket, mert tudja, hogy kiborulok tőle”. Szerintem egy kamasz nem tudatosan lázad. Sőt, sokszor nem is tudja, hogy lázad. Teszi, amit érez, amit hitelesnek gondol, és sokszor ezt csak mi éljük meg lázadásként, mert esetleg ellentétes a mi elképzeléseinkkel. Sokszor tévesen csapódik le bennünk, hogy mindez ellenünk van.

Valamiért azt gondolom, hogy kamaszokkal bánni neked könnyebb, mint diákjaid szüleinek. A jó fej pedagógust talán kevésbé terhelik azok a kétségek, amikről korábban beszéltünk.
Ez így van, az én helyzetem könnyebb, hiszen a kamaszokkal úgy működöm együtt, ahogy jónak látom, és kevesebb bennem az aggodalom. Viszont egy jó fej pedagógus is állít fel szabályokat, konfrontálódik, kiborul. A diákjaim régebben, ha megkérdezték őket rólam, mindig azt mondták, hogy jó fej vagyok, de szigorú.

A szabályok betartását pedagógusként is muszáj elvárni, a jófejség pedig nem az, ha én mindent megengedek, amit a szülő nem.

A kulcs szerintem szülőként és pedagógusként is a következetesség és a bizalmi kapcsolat. Ha ez megvan; ha duzzogva is, de hagyja magát terelni egy kamasz.

Nagyon sok tanácsadó könyv van a piacon. Szerinted lehet könyvből gyereket nevelni?
Szerintem történetekből, történetekkel lehet nevelni. A Kamaszkórban sok hétköznapi, igaz történeten keresztül mutatok be jelenségeket, és azt gondolom, hogy ezekből sokat lehet meríteni, ezek mentén a saját élethelyzeteinket is végig lehet gondolni. Ha pedig az emberben van hajlam arra, hogy elismerje, hogy valamit – egy olyan fontos szerepében, mint a szülői szerep – nem a legjobban csinált, ha nyitott arra, hogy másképpen is lehet, akkor sokat tud kapni az ilyen és ehhez hasonló munkákból.

Kapcsolódó: Jocó bácsival készült korábbi interjúnkat is ajánljuk figyelmedbe!

 Kiemelt kép: Balatoni József,  fotó: Gordon Eszter