Kedves Olvasó! Szerelmes vagy? Képzeld el, hogy a szíved választottja elkövet egy (nem túl nagy, de nem is kicsi, mondjuk, gazdasági) bűncselekményt. Például egy olyat, amit más is elkövetett már, talán többször is. A te társadat viszont börtönbe zárják miatta. Évekre. Nem jöhet haza, te nem mellette alszol el, és nem is kávéztok együtt vasárnap reggelente. A gyerekek sem játszhatnak vele, a legkisebb pedig talán meg sem ismeri majd, amikor – egyszer, majd, valamikor – hazajön.

És most ennek tetejében még azt is képzeld el, kérlek, hogy nem ölelheted meg őt, de még a kezét sem foghatod meg.

Ki tudja, pontosan meddig. Talán soha többé. Pedig ott ül veled szemben. Igaz, hogy sosem láttad még ehhez hasonló, szürke, tyúklábmintás hacukában, ilyen karikás szemekkel, de ő az. Ő ül ott a plafonig érő, piszkos plexifal túloldalán. Azon keresztül nézhetsz a szemébe szerelmesen (mert az érzés nem múlik), a nevetését csak a recsegő, ragadós börtöntelefonon át hallhatod, de legalább egyszerre lehettek egy helyen – most, kivételesen, egy-másfél órára. De nehogy megérintsd! Hiába ül karnyújtásnyira tőled, nem teheted.

Ha mégis, megbüntetik érte. Akár azzal, hogy csak jóval később szabadulhat…

Szörnyű, ugye? Pedig bizony sokan – több százezren – éltek egy ilyen (vagy hasonlóan) rideg valóságban 2017 és 2024 között Magyarországon. Az érintettek és a jogvédők vállvetve küzdöttek azért, hogy azok a fogvatartottak, akiknek esetében semmi nem indokolja ezt a különös szigort, legalább megölelhessék hozzátartozóikat a büntetés-végrehajtási intézeten belüli látogatás, köznyelven a beszélő alkalmával, tehát a börtönlátogatáskor.

Áldozatos munkájuk 2024-ben gyümölcsöt hozott: (mi is megírtuk, hogy) a magyarországi büntetés-végrehajtási intézetek látogatói szobáiban elkezdték alacsonyabbra cserélni a plexifalakat, majd néhány helyen engedélyezték a fizikai érintkezést is – bár csak egy-egy alkalommal, a beszélő kezdetén és végén. Nem szorul magyarázatra, milyen óriási dolog volt már ez a látszólag apró eredmény is az érintettek számára – rácsokon innen és túl egyaránt.

Az ártatlan családtagok makulátlan öröme

2025. március 1-jével lép hatályba az a törvénymódosítás, ami alapszabállyá teszi, hogy a magyarországi fogvatartottak megölelhetik és megpuszilhatják a hozzájuk beszélőre érkező szeretteiket. Mi több, félévente úgynevezett „kötetlen látogatás” is jár nekik, azaz plexifal és telefon nélküli beszélő. Sokan évek óta először ölelhetik majd meg itt legközelebbi rokonaikat – teljes testükkel, azaz úgy, hogy egymás szívverését is érezhessék.

Kapcsolódó: Az utolsó szalmaszál – Amikor a börtönben egy levél az életet jelentheti

Egyénenként eltérő lehet (annak függvényében, hogy az adott fogvatartott milyen bv. kategóriában tölti büntetését, abból mennyit teljesített már, milyen a magaviselete stb.), hogy ki mikor élhet először ezzel a lehetőséggel, de az általános szabály megváltozása kétségkívül nagy lépés a jó irányban a jogvédők szerint. Ők úgy vélik, a sorban következő lépés a kötetlen beszélős alkalmak gyakoriságának növelése lehetne.

Krámer Lili (Fotó: Magyar Helsinki Bizottság)

Krámer Lili kriminológus, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa hangsúlyozza, bár a jogvédőket és az érintetteket is örömmel tölti el a változás híre, ezen kívül lenne még hova fejlődnie a jelenlegi gyakorlatoknak. Manapság ugyanis a látogatók csak szigorú átvilágítás után léphetnek a beszélő helyiségébe, semmit nem vihetnek magukkal, egyes bv. intézetekben még zsebkendőt sem. Az intézetek szerint mindezt a biztonság indokolja.

„Nem vitatjuk, fontos a biztonság. De az emberi kapcsolatok is fontosak. És bizony, a társadalomnak sem mindegy, hogy milyen állapotban kerülnek ki a fogvatartottak a szabadságvesztésük letöltése után. Társadalmi érdek is, hogy a szabaduló mellett maradjon támogató. Ők segítenek a bűnözéstől mentes újrakezdésben” – világít rá a szakember. Azt, hogy a magyarországi börtönök beszélőin mi hogyan történik (történhet), nem csak az érintettek és a civil szervezetek tartják kardinális kérdésnek.

Fiáth Titanilla, a téma egyik elismert hazai szakértője például nemrég a Telex Felvonó című műsorának foglalta össze a Latin-Amerikában végzett kutatásai eredményét. Megdöbbentő hallani tapasztalatait, melyek szerint még az egyébként szintén közel sem tökéletes kolumbiai büntetés-végrehajtásban is él a börtönlátogatásokkor (amelyeknek helyszíne nem egy külön szoba, hanem az intézet udvara) az akár órákon át tartó, szabad közös étkezés gyakorlata.

Még megdöbbentőbb – a mai magyarországi helyzet ismeretében – megtudni, hogy ehhez hasonlót nem is olyan régen még itthon is engedélyeztek.

Kapcsolódó: „Nem a mi bűnünk, mégis a mi büntetésünk” – Kapcsolattartás egy plexifalon keresztül

„Régebben még ételt is vihettek be magukkal a látogatók a magyarországi börtönökbe, hogy azt ott, a fogvatartottal együtt elfogyasszák. Csak körülbelül 2015 óta kezdtek el fokozatosan, általánosan és látványosan szigorítani a beszélő szabályain – magyarázza Krámer Lili. – Az összehasonlítás kedvéért:

Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Észtországban a fogvatartottak és családjaik részt vehetnek úgynevezett hosszú látogatásokon is,

amikor a család két-három órára, vagy akár néhány napra kap egy apartmanszerű helyiséget, amiben konyha, fürdőszoba és lakószoba megtalálható. Cserébe nagyjából annyi az elvárás a családdal és a fogvatartottal szemben, hogy ne legyen balhé, és hogy a látogatást követően rendesen kitakarítsanak maguk után.”

De nem is kell olyan messzire menni a jó példákért: Horvátországban, Lengyelországban és Csehországban is rendszeresen szervez az ottani büntetés-végrehajtás – civil szervezetek együttműködésével – olyan közös programokat a fogvatartottaknak és gyerekeiknek, amik során, ha csak néhány órára is, de elfeledkezhetnek arról, hogy éppen börtönben vannak, és elsősorban szülőként funkcionálhatnak.

Ilyen a Játék apával és anyával (Game with Mum and Dad) nevű programsorozat, melynek keretében a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (UEFA) támogatásával Európában és a világ más országaiban közös focizást, csapatjátékot szerveznek gyerekeknek a börtönben lévő szülőjükkel. Előremutató civil kezdeményezés európai és világszinten az is, hogy sok országban a pedagógusokat külön edukálják arról, hogyan tudnak segíteni, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek, ha egy tanítványuk szülője, közvetlen hozzátartozója börtönbe kerül.

Az ügyben érintett megszólalónk, Luca (akinek nevét természetesen megváltoztattuk) számára szívszorító hallgatni, a határokon túl mennyire másképp élhetnének a családjával.

Hűség a hűvösön

Luca férje öt évvel ezelőtt vonult börtönbe gazdasági bűncselekmény elkövetése miatt. Az első két évben – a Covid-járvány tetőfokán – kizárólag online láthatták egymást és beszélgethettek. Később, amikor végre személyesen is meglátogathatta azt a férfit, akivel akkorra már 15 éve voltak házasok, egy padlótól plafonig érő, kemény plexifal választotta el őket egymástól. Így lett egy vastag, átlátszó műanyagdarab a világok határa számukra. Közben pedig egy lépés távolságra sem voltak egymástól.

„Nekem ez inkább fájdalmas volt, mintsem enyhülést adott volna”

– emlékszik vissza Luca. Ő azóta is minden egyes hónapban 400 kilométert tesz meg oda-vissza, csak hogy a férje szemébe nézhessen, hogy egy-másfél órát beszélgessenek – mindennapjaikról, közéletről, a bennük tornyosuló érzelmekről és a három közös gyermekük életéről, akik közül a legkisebb mindössze 3 éves volt, amikor legutóbb élőben látta az édesapját. Egy képernyőről mosolygó, távoli bácsi most az apaképe.

Kapcsolódó: A család ad(hatna) kapaszkodót – Bepillantás a börtönök rejtett világába

„A gyerekeket azért nem viszem magammal a beszélőre, mert az ottani környezet még engem is sokkol – mondja Luca. – Mostanra sokat változott az őrök hozzáállása, korábban viszont még engem is úgy kezeltek, mintha fogvatartott lennék. Az első alkalmakkor lehajtott fejjel kullogtunk be mi, látogatók is a helyiségbe. Odabent kosz volt és hideg, előfordult, hogy kabátban vacogtunk a benti padokon. Ez mára valamelyest megváltozott, de akkor sem szívesen vinném oda a gyerekeimet. Már az udvaron látni a kerítést, a szögesdrótot, az őröket…

Egy szó mint száz, nem gyerekbarát hely.”

„Nem csoda, hogy a börtönök nagyrészében nehéz gyerekbarát körülményeket teremteni, az épületek többsége ugyanis százéves vagy annál régebbi. De ettől még volna lehetőség próbálkozni, nem minden a pénz kérdése. Civilekkel is össze lehetne fogni ennek érdekében” – teszi hozzá Krámer Lili.

(Illusztráció: Getty Images)

Nyilvánvalóan nem elvárható, hogy a börtön az otthonos, vidám és meleg közintézmények csúcsa legyen, ugyanakkor évekkel ezelőtt azt hangoztatta a büntetés-végrehajtás, hogy minden intézetben kialakítottak család- és gyerekbarát látogatóhelyiségeket. Ehhez képest túl sok intézetből érkezik a FECSKÉ-hez (Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport) olyan jelzés érintettektől, hogy egy adott intézetben mindez kimerül annyiban, hogy koszos, törött gyerekjátékok pihennek a terem egyik sarkában.

Kapcsolódó: „Nincs rossz ember, csak olyan, aki rosszat tett” – Közös ügyünk a reintegráció

„Gyakran még a felnőttek számára is lehangoló látvány és élmény a beszélő” – nyugtázza Luca. A megrendítő körülmények ellenére azonban mégis, amikor csak lehet, meglátogatja a férjét. Kitart mellette – idestova öt éve, rendületlenül. „Sokan megkérdezik, hogy miért várok rá. Nos, mert a mi kapcsolatunk jóval szorosabb annál, mintsem hogy lemondjunk egymásról – jelenti ki megható bizonyossággal. –

Akkor érzi meg az ember, hogy valójában mennyire is hiányzik neki a másik, amikor a közelébe ér.

Egyszer például a plexifalas beszélőn a sor szélére kerültem, ahol oldalt már nem volt plexi, csak rács. Átfutott rajtam, hogy ha megszegném a szabályokat, és kinyújtanám felé a kezem, meg tudnám érinteni. Furcsa, bizsergető érzés volt ilyen közel lenni hozzá… Persze, végül nem cselekedtem, nehogy megbüntessenek érte minket.”

Öt év alatt egyetlen alkalommal aztán valóban engedélyezték számukra a kötetlen (teljes testes ölelésre lehetőséget adó) beszélőt. „Úgy készültem rá, mint az első randira! – idézi fel Luca, és a beszélgetés alatt először mosolyog szívből. – Sokkal többet jelentett a megszokott, plexis beszélőnél. Ha arra öt pontot adhatnék, a kötetlenre legalább tízet mondok! Még úgy is, hogy közben olyan óvatosak voltunk, hogy nem is mertük végig fogni egymás kezét!” Szorongásuk nem teljesen megalapozatlan.

Elbeszélésekből tudható, hogy a magyarországi fogvatartottak néha egészen bagatell dolgok miatt kapnak fegyelmi büntetést.

Ez márciustól megváltozik, de a jelenleg még érvényes szabályok szerint, ha egy fogvatartottnak akár csak egyetlen, a beszélő gyakorlatához egyáltalán nem kapcsolódó fegyelmije is volt (mondjuk azért, mert nem az előírt módon hajtotta össze a törölközőjét, amikor megágyazott hajnalban, vagy mert egy ellenkező nemű fogvatartottra a folyosón ráköszönt), attól emiatt elvehetik a családi látogatások lehetőségét. Ez is megváltozik mostantól.

Kapcsolódó: Napi négy ölelés kell a túléléshez, állítja a családterapeuta

Márciustól már csak akkor vehetik el a – nem is akármilyen, hanem a – kötetlen, félévente igénybe vehető látogatás lehetőségét, ha az adott fogvatartott egy korábbi beszélő során súlyos fegyelemsértést követett el (például tiltott tárgyat, fegyvert, kábítószert, telefont juttatott az intézménybe, netán verekedett a látogatói helyiségben). Az innen-onnan hallható történetek tanúsága alapján, illetve az érintettek és jogvédők reményei szerint ezt nem sok fogvatartott kockáztatja meg. Sokkal többet ér egy ölelés – néha bárminél többet.

Kapcsolódó: Nem minden elítéltnek biztosítják a kegyeleti jogot Magyarországon

Kiemelt kép: Illusztráció – Fotó: Getty Images