Nemcsak a 20. századi magyar irodalomban kiemelkedő alak Szabó Magda. Olyan világszerte ismert közönségkedvenc is, akinek művei milliókat nyertek meg az olvasásnak.

A debreceni születésű írónő eredetileg klasszika-filológusnak készült, művészi pályafutását költőként indította, végül prózában talált rá hangjára. Művei gyakran személyes élményeken alapulnak, nem ritkán önéletrajzi ihletésűek, és legtöbbször a női identitás, illetve az emberek és generációk közötti kapcsolat témáit dolgozzák fel, rendre kifejezetten erőteljes női karakterekkel. Szabó Magda mélyen ismerte a lélek természetét és műveiben mindenki számára átélhetővé tette a legkomplexebb emberi viszonyulásokat is. 

Szabó Magda pályafutása alatt számos elismerést kapott, köztük Kossuth- és József Attila-díjat, műveit több nyelvre lefordították. A Jaffa Kiadó 2016-ban kezdett hozzá Szabó Magda életművének kiadásához, a sorozat legutóbbi kötete 2024-ben jelent meg, Füveskönyv címmel.

Az idézetgyűjteményben az írónő legjelentősebb munkáiból származó, közszájon forgó vagy kevésbé ismert gondolatait olvashatjuk olyan témák köré csoportosítva, mint a gyerekkor, a női lét, a fájdalom, a szabadság, a halál vagy épp a szerelem.

Szabó Magda egyik kedvencével (Fotó: Fortepan / Hunyady József)

Valentin-nap alkalmából tíz, a szelemről és a mély emberi kapcsolatokról megfogalmazott gondolatot hozunk a Füveskönyvből. 

1.  „De irigylem az étvágyát!” – mondta József. Prózaibb mondattal nem kezdődhetett volna szerelem, mely Józsefet majdnem két évtizedig, anyámat meg voltaképpen haláláig kísérte. (Régimódi történet)
2. Őt se láttam soha többé olyannak, mint akkor, és soha többé nem is éreztem már iránta azt, amit abban a percben. Most már tudom, hogy az volt a házasságunk és a házaséletünk, az a néhány perc, amit ott töltöttünk ketten, állva egymás előtt, meg sem érintve egymást, csak nézve egymás szemébe, engedve az ifjúság és a szerelem szigorú és fájdalmas törvényeinek, nem is moccanva egymás felé, nem szorulva semmi külső kifejezésre, gesztusra vagy tettre. Az és annyi volt az életünk, sokkal több, mint akármelyik éjszaka azután, hogy a felesége lettem. (Katalin utca)
3. Tudta, hogy szeretem, megmondtam neki, ismerte a feltételeimet, azt is, én nem moccanok: szenvedni tudok, osztozni nem. (Megmaradt Szobotkának)
4. Vannak dolgok, amiket csak a testünkkel tudunk elmondani egymásnak. (Nyusziék)
5. Ezerkilencszáznegyvennyolcban vette el, egy tündöklő, szeles augusztusi napon. Volt abban valami különösen megható, hogy úgy érezte, tudja, kit vesz el, hogy hét év alatt megismerte gondolkozását, munkakészségét, világfelfogását, látta vizsgázni, tanulni, betegek között, haldoklók ágyánál, táncolt vele és röpcédulákkal látta el, melyek a háború valóságos helyzetét tárták fel, s melyeket a lány sötétedés után középületekre és hirdetőoszlopok kanárimadarat vagy jó házőrzőt kínáló ajánlatai közé ragasztott. Jó volt tudnia, hogy nem elvakultan, szerelmi részegségében akarja, hogy nem csak a testével, az eszével is társául kívánja, mert Iza olyan ember, akit becsülhet, akitől tanulhat. (Pilátus)
6. Tudtok is ti szeretni! Szerettük egymást, igenis szerettük Józseffel, anélkül hogy olyan értelemben, ahogy a ti eszetek jár, közünk lett volna egymáshoz. Ő megnősült, én férjhez mentem, és mégis szerettük egymást, és sose felejtettük el. És most már egy szót sem akarok hallani. (Régimódi történet)
7. Hiszem, hogy vagy. Hiszem, hogy nem hagytál el. Hiszem, hogy szeretsz, hogy védel, segítesz, hogy akarod, hogy szóljak helyetted. Hiszem, hogy így is lehet szerelmesnek lenni, hiszem, hogy én és csak én voltam neked minden, hiszem, hogy minden betegséged – lelki-testi nyomorúságod – ellenére is igaz volt, amit mondtál: hogy én voltam az egyetlen az életedben, ami tökéletesen sikerült, életed egyetlen, igazi diadala, sikere. (Liber Mortis)
8. Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem. Látsz ismeretlen szívemig, forgatod fénylő csontjaim, pörgeted súlyos súlyomat, mosdatsz magadban, áradat, szemem kútjába fényeket dobsz, nyelvemre beszédeket. Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hűvös szád ízét, szerelem. Sószagú, zúgó felszínen lebegve – néha – a vízen lefele fordul a szemem, s a némaságom keresem, mely lenn maradt a víz alatt, őrzik szigorú kardhalak, s körötte hunyt szemű csigák s fehér korallok alszanak. (Sohasem)
9. Ma már tudom, amit akkor még nem, hogy a vonzalmat nem lehet szelíden, szabályozottan és tagoltan kifejezni, és hogy nem fogalmazhatom meg a formáját senki helyett. (Az ajtó)
10. Egymásnak vetjük a hátunkat. Élni, Veled, gyönyörű. (Nyusziék)

Kapcsolódó: Egy korábbi riportunkban Debrecenben eredtünk Szabó Magda nyomába.

Kiemelt kép: Szabó Magda 1964-ben (Fotó: Fortepan/Hunyady József)