Szétszórt. Jobb híján ezt mondtuk tesómmal a nagymamánkra, amikor furán viselkedett. Még egyezményes jelünk is volt, ha hangosan nem akartuk kimondani, csak jelezni egymásnak, hogy „Nyugi, nem te vagy hülye, én is látom, mi van”.

Szeletelést, sepregetést, majd lapátra seprést imitálva jeleztük egymásnak a szétesettség tényét, ami így a maga módján kifejezetten viccesnek tűnt. Hiszen így már nekünk is volt titkunk őelőtte. Az ő titka pedig az volt, hogy a csíkos szatyorban máshogy csörög a sörös, és máshogy csilingel a sósborszeszes üveg, és hogy mi az, ami miatt akár naponta háromszor is el kell sétálni a közértbe.

Apukám másképpen ivott: szenvedélyesen, és még csak nem is sutyiban. Részben ezért hittem, hogy ez teljesen normális, másrészt meg mert úgy nézett ki, mintha ő uralta volna az italt, nem az ital őt.

Ha sok volt valamiből, fogta magát, leugrott egyet „csobbanni” a Tungsram strandra, és pikk-pakk jól lett. Vagy bement a hideg Balatonba, alámerült, feljött, kicsit megrázta magát, és a következő percben simán tudott vezetni is. Mindig végtelenül erősnek láttam, ezért azt hittem, nemcsak én, semmi rossz dolog se tud hozzáférni. Csak azt nem értettem, miért félek mögötte az autóban.

Senki nem akar alkoholista lenni

Tízéves koromig apukám és a nagymamám neveltek. Ma egyszerre érzek savas gyomorfájást, amikor a liftben összefutok a kéthetenkénti láthatáson dülöngélő alkoholista apukával és négyévesforma gyerekével, és mélyről jövő részvétet, szolidaritást is. Hiszen rettenetes lehet így élni. Senki nem akar így élni.

Nagymamám és apukám sem akartak, nekem pedig sok időbe telt, hogy ezt megértsem. A pozitív és negatív dolgokat ma már össze tudom fésülni a róluk alkotott képben. Ma már azt is tudom, hogy elhallgatás és megvetés helyett segítségre lett volna szükségük szeretteimnek.

És tök jó lett volna az is, ha valaki nekem és a tesómnak is elmondja, mi történik a felnőttekkel, ha isznak. Hogy ez nem a mi hibánk, és talán nincs is öles betűkkel ránk írva a szégyen. Sőt: másokkal is történik ilyesmi.

Gyerekkönyv az alkoholizmusról

Tavaly Lengyelországban az Év Gyermekkönyvének választották Artur Gębka Apa üvege című könyvét. A könyv, mely itthon a Pagony gondozásában jelent meg, úttörő módon az alkoholizmus témáját igyekszik egy gyerek számára is keretezhető, érthető jelenséggé szelídíteni. Azzal a bizsergető érzéssel vettem kézbe, hogy végre a magamfajtának is lett Meseországa.

Artur Gębka Apa üvege, Pagony Kiadó, fodította: Körner Gábor

A könyv egy háromtagú család életét mutatja be a kisiskolás Emil szemszögéből. Emil, Apa és Anya boldogan élnek, szeretnek együtt játszani, beszélgetni, építőkockázni. Sőt Anya és Apa még táncolni is szoktak a nappaliban! Emil azonban egy nap észreveszi, hogy a nappaliba bekerült egy furcsa üveg. Nincs jó szaga, nem illik oda, furcsa hideget áraszt, Apa mégis egyre többet foglalkozik vele.

Emilt az elejétől kezdve zavarja az üveg. Kicsit fél is tőle. De Apa egyre többet dédelgeti, és minél több időt, figyelmet szentel neki, az üveg annál nagyobbra nő. Előbb csak bosszantó, hogy elbotlik benne az ember. Aztán már kerülgetni kell. Anya ekkor még azt mondja, Emil próbáljon ne törődni vele. De nem lehet nem tudomást venni róla.

Amikor Apa annyit nézi az üveget, a nézése is furcsa lesz. Mintha nem is ő lenne. Emillel már nem is játszik úgy, mint régebben.

A nappali savanyú szaggal telik meg, és egész olyan gyorsan történik, mintha örvény szippantotta volna be a családot. Egy rövid ideig még működik, hogy miután Apa dolgozni megy, Anya kidobja az üveget, de nem telik bele sok idő, és az üveg olyan nagyra nő, hogy Apa fogságba esik benne. Sőt olyan óriásira dagad, hogy átüti a plafont, és már a szomszédok is kellemetlennek érzik a jelenlétét. Nem lehet már úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Apa már nem megy be dolgozni.

Az alkoholizmusról érthetően

Kevés dolog ragadott meg annyira az utóbbi időben, mint ez a mesekönyv. Nemcsak a témája, de líraisága miatt is: pontos, kifejező allegória. Az alkoholizmus gyereknyelvre fordítva: üveg, amin keresztül Gębka nagyon átélhetően mutatja be, hogyan hasít ki a család életéből egyre nagyobb szerepet az ital. Hogy hogyan szigeteli el végleg Apát Emiltől és Anyától, majd hogyan nő túl Apán, az egész családon.

És hogy mennyire láthatatlanul pusztít egészen addig, amíg nem válik zavaróvá mások számára is azzal, hogy átüti a falat.

Magyarországon minden tizedik felnőtt kockázatos alkoholfogyasztó, a Hitalovon Gyermekjogi Alapítvány egy korábbi jelentése szerint legalább 400 000 gyerek él olyan családban, ahol az egyik vagy mindkét szülő alkoholista. Az, hogy mi történik körülöttük, sokszor alig érthető, az alkoholbeteg családtag viselkedése pedig legalább olyan ijesztő, mint az, hogy a többiek úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne. Miközben a gyerek pontosan érzi, hogy semmi sincs rendben.

Kimondani a kimondhatatlant

Agata Dudek lenyűgöző illusztrációi pont ezt, a valami nincs rendben érzését jelenítik meg. A könyv képi világa is szuggesztív: a rajzok nemcsak nagyon esztétikusak, de a szövegtől függetlenül, önálló alkotásként is képesek a szorongató érzések megjelenítésére, és kimondják azokat a finomságokat is, amikre még ez a nagyszerű megszemélyesítés sem képes.

Szöveg és illusztráció együtt, mérhetetlen empátiával vezetnek végig az úton, aminek a végén – szerencsére – nemcsak egy boldogabb jövő ígérete, de a feloldozás is ott van. Emil apukája (egy jó szomszéd közbenjárására) szakértő segítséget kap, és bár először nagyon nehezen fér hozzá érzéseihez,

megértéssel és odafordulással nemcsak csigaházából, de az üveg fogságából is elő lehet csalogatni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a könyv elkészült, és azt is, hogy minél többekhez jusson el. Még akkor is, ha felhasználási módjával kapcsolatban van bennem kérdés. Azt, hogy egy alkoholbeteg ember társa vigye haza, nehezen képzelem el. Jó lenne, de nem hiszem, hogy tartunk már itt.

Sokkal inkább el tudom képzelni azt, hogy alsós gyerekek tanítója vegye kézbe, és dolgozza fel a gyerekekkel a szöveget, hogy biztonságos keretek között kérdezhessenek mindarról, ami a könyvben történik. Akár úgy, hogy nevet, keretet tudnak adni szorongató érzéseiknek, akár úgy, hogy nagyobb megértéssel fordulnak társaik felé. 

Hiába mesekönyv, szerintem kamaszokkal is remekül használható (mi legalábbis sokat beszélgettünk róla majd’ 18 éves lányommal), és remek eszköz lehet a mentális betegségekkel és a függőségekkel kapcsolatos érzékenyítésre is. Na meg arra, hogy a korábbinál árnyaltabban tudjuk látni a kérdést, és felismerjük, hogy az alkoholizmus az egész család, sőt társadalom betegsége. 

A happy endhez nemcsak a család összefogására, segítő szakemberekre, de az olyan jó tündérekre is szükség van, mint a könyv szomszéd nénije. Vagy a pótanyukám. Vagy te, esetleg én, akik nem fordítjuk el a fejünket, ha találkozunk a jelenséggel. 

Kapcsolódó: Korábban a száraz alkoholizmus témaköréről is írtunk. 

Kiemelt kép: Getty Images