„A csaj amúgy sokkal rosszabb” – ez a mondat ütötte meg nemrég a fülemet, amikor hallottam egy munkahelyi kollektívát a két főnökről beszélni. A két főnök történetesen egy pár, és tulajdonosa is a cégnek, ahol a kollektíva dolgozik. Arról panaszkodtak, milyen szigorú követelései vannak mindkettőjüknek. Amikor elhangzott, hogy „a csaj amúgy sokkal rosszabb”, rákérdeztem, hogy az miben nyilvánul meg.

Senki nem tudott konkrétumokat mondani, tulajdonképpen az derült ki, hogy ugyanolyan szigorú és ugyanazokat várja el, mint a férje, csak hát ő közben nő, szóval „igazán visszavehetne”. Úgy tűnt, neki más szerepet szántak a beosztottak a női vezetőnek, annak ellenére is, hogy teljesen egyenrangú vezetőtársa a férjének.

Vajon még mindig nehezebb dolga van egy nőnek, aki jogos elvárásokat állít a munkahelyén (vagy az élete bármely más területén)? Még mindig nem engedheti meg magának azt, amit egy vele hasonló beosztásban dolgozó férfi?

Lehet, hogy nincs igazam?

„Akár férfiról, akár nőről van szó, mindenképpen különbséget kell tenni a határozottság és az agresszió között – mondja Póta-Salgó Réka, coach és mentálhigiénés szakember. – Mostanában nagyon divatos szó az asszertivitás, ami viszont csak az együttműködéssel karöltve működik. Ha van egy helyzet, amelyben mindkét félnek más az álláspontja, és rögtön úgy állnak hozzá, hogy csak az egyiküknek lehet igaza, tehát valaki nyerni fog, a másik pedig veszíteni, az nem jó kiindulás, hiszen

sokszor lehet találni olyan alternatívát, amelyben valamennyire mindkét szempont érvényesül.

A nők ebben általában jobbak, mint a férfiak, mert utóbbiakban sokkal erősebb a versenyszellem. Egy határozott nőnek azt kell kimunkálnia magában, hogy úgy tudjon önérvényesítő és határozott lenni, úgy merje kimondani a véleményét és érvekkel alátámasztani, hogy közben nem kérdőjelezi meg önmagát. Mi, nők sokszor nem azért nem szólalunk meg, mert nem érvényes az, amit képviselni akarunk, hanem azért, mert az agresszióval szemben inkább hátra lépünk.

Sokszor kevés az önbizalmunk, hamarabb kérdőjelezzük meg magunkat, mint a férfiak.

Biztos igazam van, van ehhez jogom, nem lesz ez a másiknak rossz? – ilyen és hasonló kérdések mentén bizonytalanodunk el saját magunkban.”

A nők még mindig nem engedhetik meg maguknak azt, amit a velük hasonló beosztásban dolgozó férfiak? (Fotó: Canva)

„Legyen annyi önbizalmad, mint egy középszerű fehér férfinak”

Szakértőnk szerint a férfiakra kevésbé jellemző, hogy megkérdőjelezik magukat. Gondoljunk csak a népszerű mémre, amely azt mondja, „may you have the confidence of a mediocre white man”, azaz „legyen annyi önbizalmad, mint egy középszerű fehér férfinak”.

Kapcsolódó: Így légy asszertív anélkül, hogy másokat idegesítenél

„A férfiak elképesztő határozottsággal tudnak képviselni néha nagyon korlátolt, egyoldalú vagy jogtalan álláspontot is, anélkül, hogy megkérdőjeleznék magukat – mondja Réka. – A nők pedig akkor is hajlamosak megkérdőjelezni magukat, ha teljesen igazuk van. Az a nő, aki jó értelemben határozott, az megtanulja nem megkérdőjelezni magát. Bár nagyobb arányban jellemző a férfiakra, mint a nőkre, hogy megfontolatlanul, a versenyért önmagáért lesznek versengők, én ezt akkor sem nevezném férfiasnak, inkább öncélúnak.

Öncélú az a helyzet, amelyben nem a valódi igazság vagy érvényesség a lényeg, hanem a mindenáron győzni akarás.

Egy intelligens ember idővel megtanulja, hogy vannak építő versenyhelyzetek, de mindenből azért nem kell versenyt csinálni. Ha valakinek nem az a célja, hogy elérjen valamit, hanem az, hogy legyőzze a másikat, az beteges. És ebbe a csapdába nőként is belesétálunk. Én azt mondanám, attól, hogy egy nő határozott, nem lesz férfias.

Viszont a férfiak – legalábbis az én tapasztalataim szerint – sokkal ügyesebben leplezik a mindenáron nyerni akarásukat,

míg a nők ilyen helyzetben nyíltan agresszívvá és rosszindulatúvá tudnak válni, de az is lehet, hogy pont csak annyira, mint egy versengő férfi, viszont egy nő részéről ez sokkal feltűnőbben, szokatlanabbul hat. Az elsődleges dolgunk nőként nem az, hogy elkezdjünk indulatot gerjeszteni egymás közt a férfiakkal szemben, hanem az, hogy megtanuljuk felvállalni, képviselni magunkat” – zárja le a gondolatot szakértőnk.

Ki viseli a nadrágot?

Anna egy amerikai, majd harmincas éveiben egy budapesti székhelyű multinál dolgozott, tehetséges és elismert vezető volt. Mindig nagyon férfiasan öltözködött, élére vasalt nadrágkosztümöt, nyakig begombolt inget viselt. Egy kora nyári napon szoknyában és egy csinos rövid ujjú felsőben ment dolgozni. Semmi túlkapás nem volt az öltözékében, business casual kategóriába tartozott így is, amit azonban aznap a férfiaktól kapott, azt sokáig emlegette az egész iroda. Soha többet nem ment ilyen ruhában dolgozni, már másnap visszatért a nadrágkosztümhöz.

„Ha egy nő jól néz ki, az a munkahelyen egyszerre előny és hátrány.

Én azt mondanám, mindenki öltözzön úgy, és vállalja fel a nőiességét úgy, ahogyan neki a legtermészetesebb. Én is szeretek nőies nő lenni a munkában, természetes része egy folyamatnak, ha egy férfi észreveszi bennem a nőt, de ezen túl kell lendülni. Ha egy férfi elismeri a nőiességemet, de meglátja, ami ezen túl van, hogy mennyire hasznos számára a tudásom, milyen támogató tudok lenni, milyen jó, hogy valakit a bizalmába fogadhat, akkor abból nagyon jó munkakapcsolat lesz. Sem elnyomni, sem kihasználni nem akarom a nőiességemet.

Nem nevetem el a mondandóm végét, nem pirulok el vagy maradok csendben, ha valaki hímsoviniszta viccet mond mellettem.

Tapasztalatból mondom, hogy ha egy férfi ki akar golyózni egy nőt a munkahelyen, csupán azért, mert nő, akkor mindig fog találni rajta fogást. Ilyenkor egyet lehet tenni: következetesen a lényegről beszélni, és nem hagyni, hogy elbizonytalanítson, illetve elterelje a figyelmet a közös munkáról. Ha ezt jól csináljuk, előbb-utóbb ő fogja kényelmetlenül érezni magát.”

Ilyen a nők életközepi válsága – Nem mítosz, hanem kőkemény valóság.

Kiemelt kép: