Akár szavakkal bántottak, elhanyagoltak, vertek, abuzáltak, vagy más módon bántalmaztak minket, a feldolgozás során megpróbáljuk a történteket elhelyezni saját gondolkodásunk mátrixában.

Kiszolgáltatott, szüleinktől függő gyerekként pedig, amikor egyszerűen képtelenek vagyunk szembenézni azzal a gondolattal, hogy azok bántanak minket, akiknek óvniuk, szeretniük kellene, az egyetlen hibáztatható személy felé fordulunk: önmagunkhoz.

A hibáztatás társadalma

Sajnos az ilyen irányú gondolkodás, a bűntudatkeltés a felnőttekre is jellemző, főként amiatt, mert gyakran a külső szemlélők, családtagok vagy akár a hatóságok is az áldozatot hibáztatják. Nagyon jól ismerjük a minek ment oda mondatot, vagy a miért öltözött úgy, a miért nem maradt otthon, ha otthon támadták meg, miért nem tart kutyát, ha tart kutyát, miért nem őrző-védőt, és még hosszan folytathatnánk a sort.

Csak az a kérdés nem merül fel, hogy mégis mit keresett ott a támadó.

Milyen jogon sértette meg egy ártatlan ember testi épségéhez, és a fél törvénykönyvet kitevő alapvető jogait? Mi indokolhatja azt, ha egy gyereket bántanak? Mert sírt? Mert hisztizett? Mert nem képes befogni a száját? Mert hálátlan? Károsabbnál károsabb áldozathibáztató mondatokat hallunk életünk során, s talán észre sem vesszük, de ezek mind megerősítik azt a bennünk élő feltételezést, hogy az egész a mi hibánk volt. A környezetünknek ugyanis így könnyebb: ha mi hívtuk magunkra a bajt, akkor ők biztonságban vannak. 

Nem a te hibád

Mindannyian emlékszünk a Good Will Hunting című filmre, amelyben a Robin Williams által megformált pszichiáter gyanúsan sokszor mondja el bántalmazott kliensének, Willnek ugyanazt a mondatot: nem a te hibád.

Aki soha nem élt át traumát, talán nem is érti, mit nem lehet ezen megjegyezni első hallásra.

Miért kell ezt ismételgetni, akár heteken, hónapokon, éveken át? Azért, mert le kell bontani a bennünk élő önhibáztató rendszert, ami eleinte masszívan tartja magát. Még terapeuta segítségével is hosszú időbe telhet, amíg ez az információ leér a lélek azon rétegéig, ahol már megszületnek a pozitív felismerések.

Ezért félelmetes ártatlannak lenni

Beismerni azt, hogy nem mi idéztük elő a saját bántalmazásunkat, azaz nem egyenlő a támadó és a sértett fél, meglepően nehéz lehet. Még úgy is, hogy pontosan tudjuk: a büntetőeljárásokban is két fél van, meg kétféle jogi képviselő, ügyvéd és ügyész. Ha szembenézünk azzal, hogy semmi befolyásunk nem volt a történtekre, az olyan, mintha elvesztenénk a kontrollt.

Ha nem mi vagyunk a felelősek, akkor nem is tudjuk megakadályozni, hogy legközelebb ilyen megtörténjen.

Akkor a világ egy veszélyes helynek tűnik, ahol teljesen ártatlan emberekkel tragikus dolgok történhetnek. Ám ez az érzés még mindig kevésbé káros, mint saját magunkat marcangolni lelkileg, majd általában ezzel együtt (ha más nem, betegség formájában) testileg is. Idővel pedig, főleg ahogy egyre több bántalmazott sorstársat ismerünk meg, rájövünk, hogy minden ember életében történnek jó és rossz dolgok egyaránt, s megtalálhatjuk a belső biztonságunkat önhibáztatás nélkül is.

A bántalmazás áldozatai szinte mindig bűntudatot éreznek, de ezt le lehet küzdeni (Kép: Getty Images)

Senki sem születik eredendően rossznak

Nagyon sokan, főleg a gyerekkori traumák túlélői érzik úgy, mintha egy rossz filmben ragadtak volna: egész életükben bántalmazókba futnak bele, hallgatják azok hazugságait, s végül el is hiszik, hogy ők minden baj okozói. Pedig ez nem így van.

A támadónak természetesen elemi érdeke, hogy másra hárítsa a felelősséget,

pont ezért ő a rossz ember ebben a történetben. De fontos folyamatosan tudatosítani, hogy senki sem rossz, gyerekként pedig pláne nem, és nem érdemel rossz bánásmódot.

Ahogy Charles Bukowski írja A kacagó szív című versében:

(…) istenadta lehetőségeid vannak.
ismerd őket.
élj velük.
a halált nem győzheted le, de
legyőzheted az életben néha.
és minél gyakrabban sikerül,
annál több lesz a fény.
az életed a te életed.
ismerd meg, míg éled.
egy csoda vagy, és
az istenek sóvárogják a gyönyört
Benned.
(Kabai Lóránt fordítása)

Ha bűnösnek érezzük magunkat, az már egy védekezés, egy válaszreakció arra, hogy rossz dolgok történtek velünk. De minden pillanatban megvan a lehetőségünk, hogy a felelősséget annak a vállára helyezzük, akihez valójában tartozik: a támadóéra.

Akkor is, ha az egy olyan ember, akit szeret(t)ünk.

Megvan bennünk az a bátorság, erő, hogy segítséget kérjünk, feldolgozzuk, amik velünk történtek, és visszaszerezzük önmagunkat. Azt az ártatlan embert, aki végül győztesen kerül ki a küzdelemből.

Kapcsolódó: Ez történik velünk, ha végre megbocsátunk önmagunknak

Kiemelt kép: Getty Images