Grecsó Krisztián
Grecsó Krisztián: Együtt lenni
A feleségem büszke borsodi lány, a Sajó partjáról, én a Viharsarok, a Kurca szerelmese vagyok. Lánysága és gyerekségem már kopott délibáb, de gondolkodásunkat, tempóinkat, habitusunkat máig meghatározza, hogy falusi gyerekek voltunk. És most kivételesen nem az udvar, a természet himnuszát akarom zengeni, bár azt is szívesen tenném, hanem azon merengek, milyen nehéz is egységes családnak […]
Grecsó Krisztián: Bántós
Kíméletlen, huzamos leltárokat tartottam a napokban, és alig tudtam megnyugodni. Próbáltam megérteni magunkat, lajstromba venni az életemet, vajon mikor és mivel bántottam meg gyerekként a szüleimet, volt-e olyan seb bennük, amiről tudták, nem szándékosan okoztam – hiszen kisgyerek voltam, mit sem tudtam a bűnről –, de képtelenek voltak legyűrni a fájdalmat. Nekem szülőként egy banális […]
Grecsó Krisztián: Költők emlékezete
Hetente járok ki Budafokra, várakozom a pirosnál. Éneklünk a lányommal, vagy hallgatunk, várjuk, hogy jöjjön a zöld, és én minden alkalommal kinézek jobbra. Nincs ott semmi. Az Irinyi és a Karinthy út sarkán hallgatás van, vagy zaj, kanyarodik a villamos, a négyes, tán hatos, majdnem mindegy, de én vagy húsz éve ott találkoztam utoljára Nagy […]
Grecsó Krisztián: Rohan az idő
Hanna nem ismerte meg a kövér, piros labdát. Pedig egészen sokáig volt nálunk kölcsönben, hogy azon nyújtsam viseltes gerincem, csak aztán a gazdája, a szenzációs költő, Kántor Péter visszakérte. Egészen felkavart, ahogy szórakozott vele. Péter nem él már, pedig járt volna neki még jócskán, de elvitte a gyilkos kór, a piros labda meg ott maradt […]
Grecsó Krisztián: Itt várlak
Csak a kötelességtudatot kellett kikapcsolni. A heveny munkakényszert. Én bárhogyan is élek, parasztember vagyok, úgyhogy nem ment könnyen a lazaság, még Hannának is nehezen sikerült elérnie nálam. De amint úrrá lettem a szorongásomon, hogy mennyi mindent muszáj lenne megcsinálnom, más lett a bölcsi nélküli világ. Azóta napközben nyaralunk. Hanna és én a Pest-szigeteken töltjük a […]
Grecsó Krisztián: A végletek embere
A gyakran átíródó emlékeimben, van azért néhány stabil, öreg pont. Mondjuk, hogy jófiú voltam. Engedelmes, szófogadó, jellegtelen gyerek, gombafejű és félős, mint akit éppen megijesztettek. Ez az általános benyomás, semmi véglet, sok engedelem. És ezt is meséli rólam az édesanyám, pedig, ha jobban utánagondolok, nem ilyen sovány volt a jellemem, de ami nem illik a […]
Grecsó Krisztián: Ugye tudod, hogy nem akartam?
Egész életemben reménytelenül késésben voltam, de amíg nem voltam apa, könnyedén úgy tettem, mintha ez nem zavarna. De mióta a lányom ideje a mértékegység, magamnak sem tudok hazudni. Mikor lett a gyerek ilyen felemásan „érett”? Mióta javít ki, hogy az nem haj a Leó fején, hanem sörény? Hogy nem ablak a kocsi szeme, hanem szélvédő? […]
Grecsó Krisztián: Apa, menj innen
Mit lehet kezdeni a bűntudattal? Nincs olyan mérleg, mi megmérné a törődést, vagy becsületbíróság, mi ítéletet hozna szeretetügyben. Így aztán feloldozást sem remélhet a mezei szülő, legalábbis a saját lelkiismeretével szemben biztosan nem. A lélek furdalása meg múlt századi dolog, folyton kínoz. Hogy ezt a készülődést, felöltözést, például, lehetett volna okosabban, és ha Hanna harmadszorra […]
Grecsó Krisztián: Játszótéri anziksz
Az elgyötört arcainkon látszik. Ott vibrál az idegekben az alig uralt, épp csak ki nem robbanó feszültség. Az a tömény fáradtság, amit már nem lehet sehogyan se kipihenni. És még ki tudja, mennyi minden. A megalázottság, a bezártság, a szeretetlenség. Fogalmam sincs, hogy a járvány előtt is így volt-e, vagy a háború volt-e az utolsó […]