Reggel hét óra. Fülledt, párás idő. A teraszon ülök. Tekintetemet a pálmafalevelek mögött kirajzolódó, fakó hegyeken pihentetem. Ismét új helyen vagyok, ideiglenesen, egy Nápolyhoz közeli településen. Azon az egyhetes felkészítő tréningen veszek részt, amit az Olaszországban Európai Önkéntes Szolgálatot, azaz EVS-t teljesítő fiataloknak tartanak. Interkulturális tanulás, csapatépítés, jégtörő játékok, a Youthpass bizonyítvány és a kulcskompetenciák ismertetése, nyelvórák. Habár a program sűrű, ilyenkor kis időre ki tudok szakadni, egyedül maradni a gondolataimmal, és írni.
Vonattal, három átszállással érkeztünk a tréningre az öt önkéntes társammal. Lassan négy hete, hogy a lányokkal egy csapatot alkotunk. Ők a mikroközösségem, az itteni családom, ha úgy tetszik. Közös háztartást vezetünk, hasonló munkakört és feladatokat töltünk be, ugyanazokon az útvonalakon mozgunk. Sokat elárul a kapcsolatunkról, hogy a szabadidőnket is együtt töltjük: gyakran kirándulunk. A csoportdinamika működik, pedig ennél különbözőbb életszakaszokban nem is járhatnánk. A legfiatalabb lány idén érettségizett, más most diplomázott, míg van, aki évek óta dolgozik. Könyvesbolti eladó, pszichológus, újságíró, oktató… Színes paletta: grúz, palesztin, német, ukrán, portugál, magyar önkéntesek alkotta társaság.
A képre kattintva galéria nyílik!
A munkahelyünk, a farm is a változatosságról és a befogadásról szól. Az itteni, úgynevezett napindító értekezlet a felületes szemlélőnek láblógatásnak tűnhet. Miközben kajla kismacskák szaladgálnak körülöttünk, a kollégák a kávéjuk mellett összegzik a megvalósult és a következő munkafolyamatokat. Kérdeznek, hadarnak, telefonálnak. A megváltozott munkaképességű munkatársak velünk üldögélnek. Ugyan fizikailag ez még nem munka, a gyakorlatban mégis az. A beszélgetés a szocializáció része. Érzik, hogy figyelnek rájuk, és nem csak arról van szó, hogy elvégeztetik velük az adott munkát. Például egy kisfiús mosolyú férfival elmeséltetik, milyen érdekes hírt olvasott a minap: bezárták az egyik helyi masszázsszalont, mert a masszázsok jellegét nem találták megfelelőnek. Nagy átéléssel adja elő, élvezi, ahogy figyelmesen hallgatjuk, és álmélkodunk.
Ha a nagyobb szórást nézzük, a program keretén belül tagja vagyok az itteni tréningen részt vevők, a nemzetközi önkéntesek társaságának, illetve a helyi olasz közösségnek is. Utóbbit az olasz koordináló szervezetnek köszönhetem, akik az első pillanattól, szó szerint éjjel-nappal segítettek. Aztán egyik kapcsolat hozta magával a másikat. Az olasztanárunk bemutatta nekünk a barátait, akikkel olyannyira jóban lettünk, hogy hétvégén részt vettünk egy tó partjára szervezett születésnapon. Pedig a közlekedés bonyolult. Nem könnyű eljutni A-ból B-be, hiába tűnnek a térképen a települések egymáshoz közelinek. Probléma a rossz összeköttetés, néha egyszerűbb Rómában átszállni, mint erőltetni a közvetlen utat. Ezért is bír itt a legtöbb család – gyakran nem is egy – autóval. A barátaink szintén kocsival járnak, a tóhoz is így utaztak. Utaztunk! Ugyanis magától értetődőnek vették, annak ellenére, hogy hatan vagyunk, megoldják, és beférünk mi is. Az utazás azonban csak egy példa, kölcsönadják, megszerzik, megmutatják, amire szükségünk van, és bevonnak bennünket.
A tréningre jövet egyik önkéntes társam fogalmazta meg frappánsan a filozófiánkat. Habár az ittlétünkből még csak néhány hét telt el, igyekszünk befektetni az energiáinkat abba, amivel éppen foglalkozunk, és minden pillanatban élni. Ha pedig a folyamatos „lobogásban” esetleg megsérülnénk, tudjuk, hogy nem maradunk egyedül. Megtartanak a közösségeink.
Gősi Lilla
Fotók: a szerző sajátjai
