Itthon a Magyar Pszichológiai Társaság etikai kódexe alapján végzik a különféle egyetemi pszichológiai kutatásokat, és külföldön is hasonló, országos szervezetek szabályozzak ennek menetét. Ma már szerencsére jóval szigorúbb szabályok vonatkoznak arra, hogy milyen feltételekkel, kiket lehet bevonni a kísérletekbe, így nemcsak azok a – például gyerekek bevonásával – megtervezett kísérletek nem valósulhatnának meg, amelyekről korábban írtunk, de néhány felnőtteken, illetve állatokon végzett kísérlet sem lenne elképzelhető. Öt olyan kísérletet mutatunk, amelyek ma már eredeti formájukban biztosan fennakadnának az etikusság szűrőjén.
Járókelő-effektus
A járókelő-effektus a szociálpszichológiai elnevezése annak a jelenségnek, miszerint minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, annál kisebb az esélye, hogy valóban segít neki valaki. A járókelő-effektust Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása után kezdték el vizsgálni, amikor is bár a fiatal nő megtámadását állítólag csaknem negyven ember látta/láthatta, hallotta/hallhatta, senki nem lépett közbe. Bár a nő megölésének esetével kapcsolatban a későbbi vizsgálat kiderítette, hogy túlbecsülték a lehetséges segítségnyújtók számát, a jelenség felkeltette a kutatók érdeklődését is, akik később szervezett keretek között igyekeztek megvizsgálni, hogyan is állunk a segítségnyújtással.
Kitty Genovese (Fotó: NY Daily News Archive via Getty Images)
1968-ban John Darley és Bibb Latané a Columbia Egyetemen végzett kísérletet a jelenség vizsgálatára. A kísérleti résztvevőknek (akiknek természetesen fogalmuk sem volt róla, milyen kísérletben is vesznek részt valójában) adtak egy kérdőívet, és magukra hagyták őket egy szobában, hogy kitöltsék a papírt. Rövid idő elteltével egy másik helyiségből füst kezdett beszivárogni a szobába. A vizsgálat egy részében a kísérleti személyek egyedül voltak a szobában, más esetben a kutatók beépített embereivel együtt, akiktől viszont azt kérték a szakemberek, hogy ne reagáljanak a füstre.
Amikor a kísérleti résztvevők egyedül voltak, sokkal gyorsabban reagáltak a vészhelyzetre, mint akkor, amikor észlelték, hogy körülöttük senki nem tesz semmit.
A kutatópáros a vizsgálatokat később egyre inkább megkérdőjelezhető módszerekkel folytatta, például olyan forgatókönyvvel, amiben a másik szobában valaki „rohamot kapott”, ezzel pedig indokolatlanul nagy stresszt helyeztek a résztvevőkre.
A Milgram-kísérlet
A második világháború borzalmai az emberi lélek tanulmányozóit is gondolkodásra késztették. A szakemberek megpróbálták megtudni, mi lehetett az oka annak, hogy a náci rezsim rémtetteihez milliók asszisztáltak némán, vagy öltek feletteseik parancsára.
Stanley Milgram, a Yale pszichológusa szintén feltette a kérdést: „Lehetséges, hogy Eichmann és milliónyi bűntársa a holokauszt során egyszerűen parancsot teljesített, vagy inkább bűntársaknak tekinthetjük őket? 1961-ben Milgram egyetemi keretek között kezdte vizsgálni az emberi engedelmességet.
A kutatási résztvevőknek azt mondták, hogy egy memória kutatását célzó kísérletben vesznek részt. Minden kísérletben volt egy „tanár és tanuló” páros, a tanulóként bemutatott résztvevő a kísérletvezetők beépített embere volt. A két résztvevőt külön szobába vitték. A tanárnak nevezet kísérleti alanyoknak az volt a feladatuk, hogy a beépített ember memóriáját különféle kérdésekkel teszteljék, és hogy rossz válasz esetén adjanak nekik enyhe, majd egyre erősödő áramütést. Az áramütés természetesen nem volt valódi, de ezt a kísérleti személyek nem tudták. A kísérletben a tanárnak kinevezett kísérleti alanyok nagyobb része akkor is folytatta a tesztelést és az áramütést a kísérletvezető utasításra, amikor a másik szobában lévő résztvevő növekvő kínjaira panaszkodott, sikoltozott. A résztvevők fele elment a potenciálisan halálos áramütésig pusztán azért, mert a kísérletben hatalmi helyzetet teremtettek és engedelmességre késztették őket. A kísérletet, mely eleve szándékos megtévesztésből indult ki, a maga korában is számtalan etikai aggály érte.
Harlow majomkísérletei
Az 1950-es években a Wisconsini Egyetem kutatója, Harry Harlow a csecsemők kötődésének kialakulását vizsgálta, kísérleteihez pedig rézuszmajmokat használt. A kismajmokat elválasztották az anyjuktól, akit aztán két pótlékkal helyettesítettek, egy drótból, illetve egy puha szövetből készült anyával. A szövetből készült anya a puhaságból adódó megnyugtató érzésen kívül semmilyen más célt nem szolgált, míg a drótból készült példány egy cumisüvegen keresztül táplálta a kismajmot. A majmok a nap nagy részét a szövetből készült anya mellett töltötték, és csak körülbelül napi egy órát voltak a drótból készült mellett, annak ellenére, hogy a drótból készült modell és a táplálék között szoros kapcsolat állt fenn.
Harlow-t főleg amiatt érte támadás, mert megfélemlítést is alkalmazott annak bizonyítására, hogy a majom a szőranyához szívesebben bújik: megijesztette a kölyköket, akik ezekben az esetekben mindig a szőranyához futottak. Harlow sok kismajmot hosszú időre el is szigetelt a többi majomtól, hogy megvizsgálja, hogyan alakulnak emiatt későbbi társas kapcsolataik. 1985 óta az Egyesült Államokban tilos olyan kísérleteket végezni, amely akár emberekkel, akár állatokkal kegyetlenül bánnak.
Tanult tehetetlenség
Martin Seligman tanult tehetetlenséggel kapcsolatos kísérleteinek etikus voltát ma szintén megkérdőjeleznénk az állatokkal való rossz bánásmódja miatt. 1965-ben Seligman és csapata kutyákat használt kísérleti alanyként, amikor azt akarták megvizsgálni, hogyan tanuljuk meg azt, hogy egy-egy adott helyzetben tehetetlenek vagyunk, és hogyan tartanak bennünket fogva korlátozó hiedelmeink. A kutatócsoport egy kutyát helyezett egy nagyméretű dobozba, amelyet egy alacsony akadály osztott ketté. Ezután az állatoknak enyhe elektromos sokkot adtak, amit ugyanakkor el tudtak kerülni, ha átugrottak a doboz másik oldalárára. A kutyák gyorsan megtanulták, hogyan akadályozzák meg, hogy áramütést kapjanak. Seligman és kutatócsoportja ezután kutyák egy csoportját megkötözte, és ismét sokkolta őket, amit viszont így nem tudtak elkerülni. Másnap ezeket a kutyákat újra a csak akadállyal elválasztott dobozba helyezték.
Annak ellenére, hogy ezek a körülmények lehetővé tették volna számukra, hogy elmeneküljenek a fájdalmas sokkok elől, a kutyák már meg sem próbáltak átugrani a korláton,
csak nyüszítettek, és nem is próbálkoztak a meneküléssel.
Kék és barna szem
Jane Elliott nem pszichológus, hanem általános iskolai tanár volt, 1968-ban viszont (annak érdekében, hogy a diszkrimináció természetét vizsgálja) kidolgozott egy kísérletet, amelyben a diákokat kék szemű és barna szemű csoportra osztotta. Elliott hamis tudományos kutatásokat idézett a gyerekeknek, amelyek azt állították, hogy az egyik csoport jobb képességű, mint a másik. A nap folyamán a „jobb” csoportot úgy is kezelték, mintha az lenne. Elliott azt tapasztalta, hogy
elég volt egyetlen nap ahhoz, hogy a felsőbbrendűnek titulált csoport kegyetlenebbé váljon az alsóbbrendűnek hazudott csoporttal szemben, és hogy utóbbiak elbizonytalanodjanak.
A kék szemű és a barna szemű csoport ezután felcserélődött, így minden diák ugyanazt az előítéletet szenvedte el. Elliott kísérlete (amelyet 1969-ben és 1970-ben megismételt) rengeteg visszhangot váltott ki a nyilvánosságban, valószínűleg ezért nem ismételnék meg azóta sem pszichológiai kísérletben vagy osztálytermi keretek között. Az etikai aggályok ellenére a kísérletben részt vevő diákok némelyike úgy vélte, az események szemléletformáló hatással voltak rájuk.
A pszichológia etikailag néha megkérdőjelezhető vizsgálatai rengeteget tettek hozzá a tudomány előrehaladásához, és azokat érdemes minden esetben saját történelmi koruk kontextusában nézni. Miközben egészen természetes, hogy ma már ilyen formában nem történhetnének meg, a maguk korában, ha megbotránkoztatónak voltak is, úttörőnek számítottak és rengeteg ma is alapvető ismeretet szereztek az emberi elme működéséről.
A pszichológiával a hétköznapokban is lehet „kísérletezni”, és persze kellemes dolgokra használni. Vannak például olyan pszichológiai trükkök, amelyekkel elérhetjük, hogy szimpatikusabbak legyünk másoknak.
Kiemelt képünk illusztráció: Hulton Archive/Stringer/Getty Images/nőklapja.hu
