Először is, hadd kezdjem azzal, hogy néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna magamról, hogy szó szerint kés alá fekszem, ráadásul azért, hogy valamit, ami nem tetszik magamon, kijavíttassak. Az önmagamról alkotott képbe nem fért bele, hogy ennyire fennakadjak a külsőségeken, ennél én magasztosabb célokért élek, ennél én intellektuálisabb vagyok. Gondoltam legalábbis akkor. Ma már tisztán látom, hogy én is részese voltam annak a társadalmi beidegződésnek, hogy aki túl sokat foglalkozik a külsejével, az felszínes, az igazán intelligens emberek ennél magasabb szinten állnak, a szépség belülről fakad, blablabla. Ma már ezt nemcsak arrogáns, de nagyon korlátolt gondolatnak is tartom.
Arról nem beszélve, hogy amikor ezeket gondoltam, még közelebb voltam a 30-hoz, mint a 40-hez. Abban az életkorban még könnyű ilyeneket gondolni. Az egy olyan életszakasz, amikor az ember már nagyjából ráérez arra, hogy mivel tehet, illetve árthat a szépségének, és saját belátása, valamint akaratereje szerint bizonyos szinten kézben tudja tartani külső megjelenését. Ez az az életkor, amikor már megjelenik itt-ott néhány ránc, de még csak olyan kedvesen, jelzés szinten. Ilyenkor még bátran mondja az ember, hogy „szeretem a ráncaimat, szexik”. Ahogy azonban múlnak az évek, az idő egyre markánsabb nyomokat hagy a bőrön. Vannak, akiknek ez jól áll, és vannak, akiknek nem. Vannak szerencsések, akiknek a vonásait szépen rajzolja át az idő, és vannak olyanok is, akikkel épp az ellenkezője történik.
Jár nekem a szépség?
Az én generációm, amit X generációnak szokás nevezni, még javában úgy nőtt fel, hogy valamit mindenképpen utálni kell magunkon. Minket maximum az elfogult nagymamánk próbált megcáfolni, amikor nagy orrunk, túl kicsi mellünk vagy épp túl sok szeplőnk miatt ostoroztuk magunkat. Mi a body positivityt hírből sem ismertük, huszonéves korunkig egy árva magazin sem biztatott arra, hogy szeressük magunkat, vagy legalább fogadjuk el magunkon mindazt, amin nem tudunk változtatni. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy lehetőleg mindent el kell viselni, önbecsülésről, egészséges önértékelésről a mi fiatalkorunkban nemigen hallottunk. Talán ez is az oka, hogy ez én generációm még nem veszi magától értetődőnek, hogy a szépségipar, valamint a plasztikai sebészet folyamatosan bővülő eszköztára az ő problémáira is megoldást nyújthat. A nálam fiatalabb korosztályok valószínűleg már ehhez is sokkal nyitottabban állnak, bennük már nincs meg az a beidegződés, hogy a plasztikai sebészet csak az olyanok kiváltsága (vagy épp őrülete), mint Pamela Anderson, Dolly Parton vagy Cher.
Egyébként ez a világ más pontjain nem feltétlen van így. Az Egyesült Államokban például arról árulkodnak a statisztikák, hogy pont az X generáció az, amely a legtöbb beavatkozást veszi igénybe. Ott valószínűleg nincsenek benne a köztudatban ezek a közép-kelet-európai beidegződések. Hiszen ha ezektől eltekintünk, korosztály szempontjából talán ez a generáció a leginkább érintett.
Amerikában a 35 és 50 közötti nők túlnyomóan úgy gondolkoznak a plasztikai sebészetről, hogy ez a legjobb eszköz arra, hogy még időben cselekedjenek, és saját kezükbe vegyék az irányítást megjelenésük felett.
Az Egyesült Államokban ehhez a generációhoz köthető a plasztikai beavatkozások mintegy negyven százaléka, amivel megelőzik a boomereket és a milleniálokat is. A legnépszerűbb beavatkozások közé tartozik a hasplasztika, a mellfelvarrás, a zsírleszívás, a mellkisebbítés, valamint a szemhéjplasztika. A listából tisztán látszik, hogy a leggyakrabban elvégzett műtétek mind azt a célt szolgálják, hogy visszahozzanak valami korábbi állapotot. Nem megváltoztatni akarják az embert.
A saját plasztikai beavatkozásom is azt a felismerést hozta számomra, hogy én nem akarok másmilyen lenni, csak olyan, mint 8-10 évvel ezelőtt. Szerintem az a nagy kérdés, amikor az ember plasztikai sebészhez fordul, hogy mi a célja. Visszahozni egy régebbi állapotot, önmagunk egy szebb/fiatalabb/üdébb változatára törekedni, vagy valaki mást csinálni magunkból. Az a tapasztalatom, hogy akik ódzkodnak a különböző beavatkozásoktól, általában attól félnek a legjobban, hogy esetleg nem lesznek önmaguk. Valakik pedig pont ezt szeretnék elérni. Ítélkezni nem a mi dolgunk, bár az nem vitás, hogy látunk olyan eseteket, amelyekben nyilván szebb eredmény született volna, ha az illető plasztikai sebész helyett pszichológushoz fordul. De még ez sem biztos, hiszen nem tudhatjuk, másnak mi a szép.
Ha mondod, akkor mondom én is
Amikor a környezetem szembesült azzal, hogy plasztikai műtétem volt, nagyjából mindig ugyanaz volt a reakció, főleg a saját generációmban. Elismerés, kíváncsiság, saját tapasztalatok megosztása. Alsó szemhéjplasztikának vetettem alá magam, mégpedig azért, mert az arcomnak ez a része – saját megítélésem szerint legalábbis – teljesen elúszott a többi részhez képest, és akárhányszor tükörbe néztem, fáradtnak és elcsigázottnak láttam magam. Akkor is, amikor nem voltam az. Alaposan körbejártam a témát, találtam valakit, aki hasonló állapotban vette alá magát a beavatkozásnak, és gyönyörű lett az eredmény.
Először magammal beszéltem meg a dolgot. Alaposan megfontoltam, hogy miért fontos ez nekem, mit ad majd, ha megcsináltatom, mik a veszélyei és vannak-e más lehetőségeim.
Aztán megbeszéltem ugyanezt az általam választott plasztikai sebésszel is. Ami őt illeti, vele kapcsolatban két gondolat viaskodott bennem. Az egyik az volt, hogy jaj, ez egy vadidegen, akinek megengedem, hogy a testem egyik legérzékenyebb és legjobban látható területén késsel machináljon. Viszont ez a vadidegen rögtön a bizalmamba férkőzött, mert egyetértett velem abban, hogy szeretném ezt a beavatkozást, viszont itt meg is állt, nem akart rám tukmálni semmi mást, sőt, ki is mondta, hogy nekem ez bőven elég lesz.
A műtétre kellett néhány hetet várni, és már ezekben a hetekben megfigyeltem, hogy akárkinek említettem, mire vállalkozom, szinte mindenki azonnal elmondta, ő mit szeretne megcsináltatni magán, vagy mi az, amit már meg is csináltatott. Megdöbbentem, mennyire benne vannak ezek a lehetőségek az emberek fejében, mégsem beszélnek róla igazán.
Az is meglepett, hány ismerősöm végeztetett már el magán kisebb-nagyobb beavatkozásokat, amelyeket én soha észre sem vettem. Annyi mindenről beszélünk, vajon ezt miért nem beszéltük meg sosem?
Hallva ezeket a történeteket és megfogalmazott vágyakat, bennem egyre inkább nőtt a nyugalom, hogy amire készülök, az normális, nincs takargatnivalóm.
Legalább húsz ismerősöm mondta nekem az utóbbi néhány hétben, hogy minden vágya egy felső szemhéjplasztika. Ez az a beavatkozás egyébként, amelyet bizonyos esetekben TB alapon is megcsinálnak, mert a túlságosan lelógó szemhéj a látásban is zavarhatja viselőjét.
Amikor bementem a műtőbe, úgy éreztem magam, mint akit előre küldtek a többiek. Onnantól pedig, hogy kijöttem, kicsit én lettem a hét sztorija. Ennek voltak nem feltétlen kellemes részei is. Például az óvodában nem szerettem volna feltűnést kelteni, de sajnos ezt nem tudtam elkerülni. Minden más helyen azonban fokozott érdeklődés volt a válasz az arcomra, amelyről egyébként ordít, hogy megműtötték. De ez már nem lesz így sokáig.
Lesz valaha béke?
A plasztikai műtétek egy darabig még biztosan megosztják majd a közvéleményt. Ma is belefutottam egy cikkbe, amely azt listázta, melyek azok a hollywoodi sztárok, akik nemet mondanak a plasztikára. Először is én erről azt gondolom, hogy sosem tudhatjuk, vajon tényleg nemet mondtak-e rá, vagy csak tökéletes munkát végeztek rajtuk. Szerintem az lesz majd az igazi paradigmaváltás, amikor ezt majd már senki nem fogja listázni, senki nem fogja találgatni, és legfőképpen, senki nem fogja letagadni. Nagyon remélem, hogy egyszer eljön az az idő, amikor egy 40, 50, 60, 70 pluszos nő megjelenésén senki nem fog csámcsogni, hanem csak egyszerűen elfogadjuk majd úgy, ahogy van. Teljes természetességében, vagy itt-ott megműtve, bomba formában, vagy kerekebb, soványabb kivitelben is. Festett vagy ősz hajjal, miniszoknyában vagy akár ötvenéves kismamaként is. Ha ez egyszer bekövetkezik, akkor lehet, hogy én is másképp tekintek majd a saját öregedésemre. Meglátjuk.
Kiemelt kép: Canva