Elmélyülni valamiben a mai világban szinte luxus lett, figyelmünket százfelé szórjuk egyszerre, és egyébként a környezetünk is ezt követeli. Minden és mindenki a figyelmünket akarja, mi pedig könnyen elveszünk ennek útvesztőjében. És mivel egyre több szó esik a felnőttkori ADHD-ről, hajlamosak vagyunk azt hinni, mi is érintettek vagyunk, és ez magyarázat lehet sok mindenre.

De vajon tényleg ennyire gyakori a felnőttkori ADHD, vagy ez is csak egy lélektani divathullám, ami kényelmes magyarázatot ad mindarra, ami nagyon nincs rendben velünk és környezetünkkel? Hogy a kérdés végére járjunk, felkerestem Páli Patrícia szakpszichológust, aki állandó szakértője a lélek dolgaival foglalkozó cikkeimnek.

Figyeljen helyettem a mesterséges intelligencia!

„Amikor gyanúsan megnő egy-egy diagnosztikai kategóriába sorolt emberek száma – mondja –, akkor felébred az egészséges kétely is, hogy tényleg ez történik, vagy valami teljesen más van a jelenség hátterében. Mostanában nagyon dübörög a felnőttkori figyelemzavar és/vagy hiperaktivitás, amelynek velejárója, hogy az ember nem tud koncentrálni, priorizálni, hamar elveszti türelmét és talán még dühbe is gurul, állandó mozgáskényszere van, én azonban mindezt azonnal összekapcsolnám az okoseszközökkel és a FoMO jelenséggel. Ez utóbbi ugyebár azt a félelmet takarja, hogy lemaradunk valamiről, ha egy pillanatra is „bontjuk a kapcsolatot” az okostelefonunkkal, azaz a külvilággal. Hiszen az elmúlt évek arra szocializáltak bennünket, hogy a valódi élet a virtuális térben zajlik, és csúnyán fogalmazva tulajdonképpen azért kell az offline térben teljesítenünk, hogy aztán nyomkodhassuk a telefont. Részben ezért van ennyi ember szétcsúszva, és nem tud hatékonyan a munkája végére érni, ezért érzi, hogy elárasztják a feladatok és csak fut utánuk. Ennek pedig ritka esetben az ADHD a háttere, sokkal inkább a következők.

Az összes közösségi média felület úgy működik, hogy nagyon gyors impulzusokat juttat el hozzánk, teljesen feldolgozott információkhoz és nagyon rövid idejű tartalmakhoz szoktat minket.

Hiába az újhullámos törekvések ennek megváltoztatására, egyre kevesebb könyvet olvasunk, sőt, a gyerekek egy jelentős része már úgy áll az olvasáshoz, hogy az unalmas, ott nem történik semmi, azt neki kell elképzelni, lassú, fekete-fehér. De a felnőttek életére is ugyanúgy hatással van (főleg, amióta a TikTok is előtérbe került), hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy millió információ áll rendelkezésünkre, ezeket hipergyorsan kapjuk meg, állandóan rohanni kell utánuk, és nem szabad leragadnunk egy tartalomnál, mert közben 50 másikról lemaradunk” – zárja le a gondolatot szakértőnk, Páli Patrícia.

Összefoglalva tehát a figyelmünket folyamatosan követeli a virtuális világ, mi pedig folyamatosan el is csábulunk ennek a követelésnek. Biztosan sokan kapnak értesítést a telefonjuktól az elmúlt heti képernyőidejükről. Nem tudom, ki hogy van vele, én eleinte mindig megdöbbentem, amikor szembesültem vele, hány órát lógtam a telefonomon. Az évek múltával aztán ez a szám egyre csak nőtt, amit teljes mértékben megszoktam, és most már meg se szoktam nézni, mit ír ez az értesítés. Az, hogy ennyire beszippant bennünket az online tér, természetesen egész életünkre rányomja a bélyegét.

Hogy lehet így dolgozni?

Emlékszem, 15-20 évvel ezelőtt a legvadabb munkahelyi szabotázst az jelentette, hogy időről időre lopva felmentünk az iwiw-re, és megnéztük, mi a helyzet. Ma már teljesen más a helyzet. „Ha a munka világát nézzük – folytatja pszichológus szakértőnk, – nyilvánvaló, hogy a fentebb leírt működésünk nem kompatibilis vele. A munka kiszakítja az embert a social media világából, és előhozza azt az élményt, hogy ahhoz, hogy el tudjunk mélyedni a feladatainkban, le kell tennünk az összes kütyünket. Amint azonban ez megtörténik, jön a kényszer, hogy hozzá akarunk nyúlni, meg akarjuk nézni, töltött-e fel új tartalmat a kedvenc influenszerünk, megjött-e a csomagunk, nem küldött-e valamelyik barátunk vicces mémet a közös chatbe. Amikor az ember megpróbál elmélyült munkát végezni, valójában azt éli meg, hogy szeparálódik a világtól, magányos buborékba kerül.” És ez sok esetben nem is sikerül, hiszen amíg 15 éve az iwiwen való nézelődés munkahelyi csínynek számított, ma akár az is lehet, hogy a Facebook Messengeren munka témájú üzenetek várnak bennünket.

Szakértőnk szerint elméletileg az embert a munka gondolkodásra készteti, eredeti ötletekre, unikális megoldásokra. Azt is hozzáteszi azonban, hogy a közösségi média, megfejelve a mesterséges intelligenciával, pont erről szoktat le minket.

Ez utóbbi gyorsabban épült be a köztudatba, mint bárki hitte volna, és folyamatos csábítást jelent. Azt kérdezi tőlünk, hogy minek törjük magunkat, ha úgyis olyan nehezen megy a koncentráció, majd ő megmondja helyettünk a megoldást. „Az egész világ az ellen dolgozik, hogy egy tisztes munkavállaló fókuszáltan és elmélyülten, saját ötleteket gyártva kezdjen el dolgozni – mondja Patrícia. – De ettől még meg kell oldani a feladatokat. Teljesíteni, termelni, haladni kell, hiszen a verseny egyre nagyobb. A munkavállaló ezért két tűz közé kerül. Egyrészt tolják rá a feladatokat, amelyekben egyre nehezebben tud elmélyedni, és nem is nagyon akar, hiszen akkor azt érzi, kimarad valamiből. Ilyenkor csapnak össze a feje felett a hullámok, és ilyenkor jönnek jól a mentális egészséggel kapcsolatos divathullámok, és az, hogy mostanában nagyon szeretünk címkéket adni problémáinknak. Például azt, hogy ez nem más, mint felnőttkori ADHD.”

(Fotó: Getty Images)

Azért ez nem ilyen egyszerű

A felnőttkori ADHD legális, megnyugtató válasz lehetne erre a jelenségre, és megadná azt a kényelmet, hogy az ember feltegye a kezét és azt mondja, én sajnos nem tehetek róla. „A felnőttkori ADHD nagyon ritka – mondja szakpszichológus szakértőnk. – A ténylegesen felnőttkorban diagnosztizált ADHD-nak gyerekkorban is megvoltak a tünetei. Olyan nincs, hogy valaki a semmiből lesz ilyen. Ha mégis ez történik, akkor meg kell keresni, hogy mi az oka, ami miatt valaki impulzívabb lett, nem tud fókuszálni, priorizálni. Ez lehet fáradtság, túlterheltség, kiégés is. Aki felnőttkori ADHD-hoz hasonló tüneteket tapasztal magán, érdemes utána járnia, gyerekkorában volt-e ennek bármiféle előzménye. Ha nem volt, akkor szó sincs ADHD-ról, hanem történt valami a környezetében, az életvitelében, az életritmusában, ami miatt nem tud elmélyülten figyelni. Ami az ADHD-t illeti, az messze túlmutat azon, hogy az ember hajlamos a szétesésre és állandó mozoghatnékja van. Egy diagnózis felállításának komoly menete van. És aki valóban érintett, az olyan procedúrán megy keresztül, és olyan sokévnyi hullámvasúton van túl, aminek elviselése önmagában is trauma. Aki tényleg ADHD-s, annak akár pokoljárás is lehet a diagnózisig eljutni, majd megtanulni együtt élni vele.

Akik magukra aggatják ezt a címkét, ellopják az érintettektől ennek a diagnózisnak a biztonságot adó részét.

A mai világban nagyon sokan szeretnének címkék szerint élni, többszáz információt három hashtagre leegyszerűsíteni. Ezzel azonban pont azokat fosztják meg, akik tényleg együtt élnek ezekkel a nehézségekkel, és megélték, hogyan lógtak ki közösségekből” – teszi hozzá szakértőnk, és azzal zárja a beszélgetést, hogy a cikk elején említett ismerősöm egyetlen kérdéssel és az arra adott válasszal kizárhatja, hogy felnőttkori ADHD-ban szenved. Ez a kérdés pedig nem más, mint hogy „hány ember munkáját végzem, hány ember munkája nehezíti az enyémet?”
Hiszen lehet, hogy valóban sokat kütyüzünk, és az elmúlt évek technológiai fejlődése elfeledteti velünk az elmélyült munkára való képességünket, de az is igaz, hogy amióta világ a világ, nem voltunk ennyire túlterheltek. Tehát ha az imént feltett kérdésre a válasz több, mint egy, akkor szinte kizárt, hogy felnőttkori ADHD-ról van szó. Sokkal inkább arról, két vagy több ember munkáját képtelenség hosszú távon egy embernek elvégeznie. Akkor is, ha a világ egyre inkább ezt várja tőlünk.

Bánjunk csínján a diagnózisnak tűnő szakszavakkal, mert veszélyes lehet dobálózni velük! Ebben a cikkünkben elmondjuk, miért.

Kiemelt kép: Canva