Nem szép dolog, nem szép dolog – de hát mi is csak emberből vagyunk! Gyarlóságunk szinte határtalan, pláne, ha más gyereknevelési szokásairól van szó. Hisz mégis milyen szülő az, aki nálunk engedékenyebb? Hát persze, hogy felelőtlen! És az, aki nálunk szigorúbb? Egy igazi hárpia! Kár, hogy csak mi vagyunk tökéletesek…
Persze, csak viccelünk, és jól tudjuk, nincsen tökéletes anya, apa, de még nagyszülő sem. Azokban a pillanatokban azonban, mikor nincs ennyi önkritikánk, mégis miért annyira jó érzés lenézni azokat a szülőtársainkat, akik épp valamit elrontottak?
Ennek járunk utána ebben a cikkben.
Ezért szeretünk bosszankodni, ha más szülőt hibázni látunk
Nagy divat ítélkezni, pálcát törni mások fölött – ezt néha saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, de azért minket sem kell félteni. De miért csináljuk, ha tudjuk, hogy nem illendő így viselkedni?
Nos, egyrészt
a kapcsolódás egyik legegyszerűbb módja, ha valakivel azt ecseteljük, egy harmadik mit csinál szerintünk teljesen rosszul
– ugyanerre az analógiára épít az az eszme is, mely szerint „az ellenségem ellensége a barátom”. Szeretjük, ha egyetértenek velünk valamiben, ezzel látszólag igazolódik véleményünk helyessége – és hát mi is lehet erre alkalmasabb, mint felhívni a figyelmet valaki más egyértelmű mulasztására vagy hibájára.
Tudjuk, hogy ezzel valójában semmit sem teszünk hozzá a világ jobbá tételéhez, mégis nehéz abbahagyni (bár érdemes) – lássuk hát, mégis mit kapunk akkor ettől? Milyen igényeinket elégíti ki, ha egy szerintünk „rossz” szülőt kritizálhatunk – még akkor is, ha csak némán, magunkban vetjük meg őt.
Mi bezzeg mindig szeretjük-imádjuk, sosem idegesítjük egymást gyerekeinkkel!!! (Fotó: Pexels)
Féltjük a gyereket – bárkié is legyen
Ez a legbékésebb megközelítése a dolognak, és hát persze ez a legigazabb is! Hiszen tényleg, csupán a puszta aggodalom csordul túl bennünk ilyenkor – szegény, ártatlan kis gyermek, de most tényleg –, talán még egy kövér könnycsepp is az orcánkra gördül, ha belegondolunk, mennyi fájdalmat és nehézséget okoz majd neki a későbbiekben, hogy ezen a borongós szerdai napon nem futott hozzá oda azonnal az édesanyja, mikor az imént a homokba huppant a játszótéri hintából!
Túlzunk persze, de hagyjuk meg a lehetőségét annak, hogy valóban aggódunk a jövő generációjáért – ez is egy oka lehet a más szülők fölötti ítélkezésnek.
A saját szülői magatartásunkban nem bízunk valójában
Éles a verseny, főleg, ha fent vagyunk valamilyen közösségimédia-platformon, és csőstül zúdulnak ránk szuperanyuk szupertippjei és bezzeggyerekek elképesztő sikerei. Talán észrevétlenül is nagy hatással vannak ránk ezek a büszkélkedő (és nem ritkán nagyképű) bejegyzések, és meglehet, emiatt keresünk aztán valakit, akinél végre mi érezhetjük magunkat sikeresebbnek és jobbnak.
Jó ötlet ehelyett inkább azt tudatosítani, hogy mindenkinek másban rejlik az erőssége (szülőként is), és ennek értelmében több empátiával fordulni előbb saját magunk, majd környezetünk felé egyaránt.
Nem vagyunk hajlandóak eltérő szülői stílusokat érvényesíteni
Ez is az előzőben, azaz saját bizonytalanságunkban gyökeredzik. Hiszen mi lesz, ha fény derül a legrosszabbra: hogy nem a másik, hanem történetesen mi magunk rontottunk el valamit?! Nos, amennyiben például a mosipelus megfelelő hajtogatási módjáról van szó, minden bizonnyal semmi életbevágó.
Fontos, hogy tudjuk: a gyereknevelési divatok állandóan változnak, így valószínűleg néhány év múlva már csak nevetni fogunk néhány most megkérdőjelezhetetlennek beharangozott hóborton. Vekerdy Tamás pedig mindehhez azt is rendszeresen hozzátette, hogy a szülői megérzéseink általában nem hagynak cserben minket, ezért érdemes azokra jól odafigyelni.
Mindnyájunkban dolgozik némi felsőbbrendűségi érzés
Ne kerteljünk tovább, néha egyszerűen csak ledobjuk a láncot, és fröcsögünk! Esetenként a ventilálás jót tesz mentális egészségünknek, fontos azonban tudni, hol van a helye és ideje – és hogy hol a határ. Jó ötlet lehet önmagunk fékezésére átgondolni, mi mikor és miben hibáztunk korábban. Direkt csináltuk? Ugye, hogy nem.
Fogadjuk el, hogy hozzánk hasonlóan bizony más szülők is csak a legjobbat akarják gyerekeiknek – és ahogy a munkában és a magánéletben, úgy a gyereknevelésben sem akar senki semmit szándékosan rosszul csinálni.
Fontos megérteni, hogy néha mindenkinek teleszalad a hócipője a gyerekével. Ide kattintva elolvashatod Jónap Rita cikkét a szülői kifáradásról.
Kiemelt kép: Pexels
