Az alkoholfogyasztás a világ csaknem minden pontján a közösségi kultúra része, és milliók tudják ezt a tudatmódosító szert úgy használni, hogy ők irányítanak. De azoknak a száma is jelentős (itthon is több százezer ilyen ember van), akiknek sokkal összetettebb és egyenlőtlenebb a viszonyuk az itallal, és akik betegsége nemcsak a saját, de a környezetük életét is tönkreteszi. Az alkoholizmus Magyarországon a legszélesebb társadalmi rétegeket érintő, hosszú ideje fennálló probléma, amiről nem lehet eleget beszélni, és amiről leszokni igen összetett feladat.

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal ez alkalommal a leszokásról és annak buktatóiról beszélgettünk.

Múlt év végi beszélgetésünkkor azt latolgattuk, vajon lesz-e év elején felfutás az addiktológiai konzultációra jelentkezők számában, tekintettel arra, hogy az év elején mindenki nekilát új életet kezdeni. Mik a tapasztalataid eddig?
Február közepéig teljesen tele a naptáram, folyamatos az új kliensek jelentkezése. Úgy gondolom viszont, hogy akik most keresnek meg, nem azok közül kerülnek ki, akik újévi fogadalmat tettek. Ők ugyanis először maguk próbálnak leállni, aztán eldől, megy-e a leszokás a gyakorlatban is, egyedül. Sok függő napokig-hetekig, akár hónapokig is tartja magát, de a nagy többség sajnos visszaesik. Tapasztalataim szerint hozzám azok jönnek, akik túl vannak már jó néhány ilyen próbálkozáson, vagy elmentek egészen a falig, azaz valamilyen krízis szembesítette őket azzal, hogy egyedül nem tudnak megbirkózni a függőségükkel.

Tapasztalataid szerint milyen események vezetnek el eddig a felismerésig?
Ahhoz, hogy valaki tényleg elhatározza, többet nem akar függő lenni, nagyon meg kell szenvednie a szerhasználatot. Szinte minden függő átmegy azon a fázison, hogy először csak mérsékelni akarja a fogyasztást, majd amikor ez nem működik (előfordulhat például, hogy valaki képes ritkábban inni, de olyankor sokkal többet fogyaszt), hosszú-hosszú vergődés után rájön, hogy képtelen mértéket tartani, és valamilyen formában mindig elúszik. Ezután jön a bűntudat, az újabb fogadkozás, amikor a függő már emeli is a tétet. Például már el is hinti az ismerősök között, hogy leszokik. Nekem is volt ilyen periódusom, és emlékszem, mennyire szégyelltem magam még aktív drogos ismerőseim előtt is, hogy hiába mondtam, hogy leszokom, mégsem sikerült.

Törvényszerű, hogy a sok leszokási kísérlet után eljutnak a segítségkérésig az alkoholbetegek?
Sajnos nem. Hazánkban sajnos jóval több az olyan alkoholista, aki sose fog segítséget kérni, mint aki szakemberhez fog fordulni. Nálunk ez még nem megszokott, és a segítségkéréshez olyan komoly krízis kell, ami a szégyenérzetet is felülírja. Mindennek ellenére örvendetes tény, hogy azért egyre többen merik megtenni ezt a fontos lépést.

Mi vezet végül oda, hogy valaki segítséget kér?
Bár a kudarcélmények összeadódnak, és már ez is egyre nyomasztóbb, rendszerint van egy konkrét esemény, egy katalizátor, ami aztán elvezet a segítségkéréshez. Például valakinek a munkaadója azt mondja, betelt a pohár, ki van rúgva. Végső lökés lehet, amikor a játékfüggő éppen az utolsó forintját, vagy épp a családi házat játszotta el, esetleg az alkoholista teste mondja fel a szolgálatot és egy többezres gamma gt-érték láttán az orvos azt mondja, hogy ha tovább iszik, meg fog halni. Nagyon sokszor az adja meg a végső lökést, hogy a függő párja mondja azt, hogy ez volt az utolsó lépés a hosszú, 10-15 éve húzódó kanosszajárásban, és ha nem kér segítséget, ha nem történik valami, akkor végleg elveszíti a családját, a gyerekeit. Aztán van olyan is, akinek csak az jelenti a gödör alját, amikor már senki nem marad mellette, és

olyan mértékű lesz a magány és az úgynevezett szenvedésnyomás, hogy az már elviselhetetlen.

Nálam is így volt: eljött az a pont, amikor azt éreztem, bármi jobb, mint az a hihetetlen lelki fájdalom és fizikai leépülés, amiben vagyok. A függő minden esetben így működik: ameddig lehet, addig bizony elmegy.

Bajzáth Sándor, saját fotó

Ha valaki életében eljön a krízis, van esélye, hogy egyedül, segítség nélkül leszokjon?
Hozzám elsősorban azok jönnek, akiknek nem megy egyedül, és ebből következtethetnék arra is hogy csak így lehet. De nem ez a helyzet: sok történetet hallok arról, hogy valaki egyedül letette az italt akár harmincévnyi piálás után. Viszont az nagyon nem mindegy, hogy mindez hogyan történik. Sokan vannak ugyanis, akik abbahagyják az ivást (drogozást, gyógyszert), mert életveszélyes helyzetben vannak és féltik a bőrüket, de nem változtatnak úgy és annyit az életükön, hogy az valódi, minőségi javulást hozzon. Nemrég egy, a férje ivása miatt hozzám forduló kliensem mesélte: az apja is ivott, majd több évtized után letette az poharat. Amikor megkérdeztem, rendeződött-e, vagy legalább változott-e a kapcsolatuk azóta, kiderült, hogy nem, az apja és a kapcsolat is pont ugyanannyira elviselhetetlen maradt, mint amilyen volt, az apa továbbra is megközelíthetetlen maradt, a garázsban, barkácsolással töltötte az életét. Az ebben a helyzetben lévő függőket szoktuk száraz alkoholistának nevezni.

Mit jelent pontosan a száraz alkoholizmus?
Azt, hogy épp a felépülés része marad el a dolognak.

Csak annyi történik, hogy a függő nem iszik, de minden más marad ugyanaz:

ugyanúgy él, ugyanazokat a dolgokat teszi, amik egyébként nagy szerepet játszottak abban, hogy ivott, eközben az ő szemszögéből épp egy örömforrás kerül ki a képletből. Ugyanúgy ott a nagy hiányérzet, ami az egésznek a motorja, és a függő nem kezdi el azt olyan dolgokkal táplálni, amik minőségi változást hozhatnának az életébe. Ugyanúgy elérhetetlen a családja számára, ahogy eddig, esetleg még keserűbb, ingerlékenyebb vagy depressziós lesz. Az a tapasztalatom, hogy szakember és felépülő közösség segítségével könnyebb, hogy az ember ne csak száraz alkoholista legyen, hanem olyan felépülő függő, aki úgy tud változtatni az életén, hogy az saját maga és a környezete számára is jó legyen. Az alkoholizmus egy gyógyíthatatlan betegség, de kapcsolatokban, másokon keresztül nagyon sok seb be tud forrni.

A leszokás nehezített pálya

Tapasztalataid szerint mi a legnehezebb a leszokásban?
Az egyik a fizikai része: az alkohol kőkemény, brutális drog, aminek a megvonása végzetes is lehet. E szer fizikai megvonásának egy kisebb hányada ugyanis delírium tremensbe torkollik, ami bizonyos eseteken orvosi segítség nélkül halállal végződhet. De ha nem is végződik halállal, a hallucinációkkal, zavartsággal, szorongással, lázzal, hidegrázással, szédüléssel, végtagremegéssel tarkított delíriumnak a fele se tréfa. Emellett ott van a sóvárgás érzése, a mélyben pedig az összes lelki tényező, amit fel kellene dolgozni ahhoz, hogy sikerüljön felépülni.

Hol bicsaklik meg a leggyakrabban a dolog? Mi hozza el az olyan gyakori visszaesést a nagy nekibuzdulások után?
Ha az illető körül nincs egy támogató közeg, az életforma, a körülmények bedarálják. Elhatározhatja ugyan, hogy leszokik, de ha ugyanazt csinálja, pontosan ugyanazok az emberek veszik körül, ugyanaz a környezete, mint eddig, akkor előbb-utóbb az eredmény is az lesz, mint korábban. Idővel az elhatározás gyengül, kopnak a rossz emlékek.

Ha valaki le akar szokni, muszáj drasztikusan változtatni, másképpen csinálni.

Muszáj – akár csak átmenetileg is – megszakítani a kapcsolatot az ivócimborákkal, mert csak így tud valamiféle rálátást szerezni az ember arra, ami van vele. Megközelítőleg 6-9 hónap, mire annyira kitisztul a függő tudata, hogy reálisabban, tisztábban képessé váljon látni magát, környezetét, körülményeit, lehetőségeit, amit még aktív függőként egy meglehetősen torz tükrön keresztül nézett.

Miben nem lát tisztán a függő?
Ennek a betegségnek az egyik legfontosabb összetevője az önámítás. Többek között ezért nagyon fontos egy hozzáértő szakember vagy egy rehabilitációs intézet. Odamegy egy függő, akinek a fejében az van, hogy ő tulajdonképpen milyen jó, közvetlen, segítőkész ember, nem manipulatív vagy játszmás, csakhogy a rehabon ott van hozzá hasonlóan még egy tucat másik függő, és tőlük egészen más visszajelzések jönnek, mint amit otthon megszokott. Meglátja a másikban a saját viselkedését, gyarlóságát, hazugságait is. Én is így ismertem fel a manipulációimat, azt, hogy lusta vagyok, hogy hazudok, hogy nem mondom ki a dolgokat, hogy önző vagyok… Lett egy egészen új viszonyítási pontom. Sajnos ezekre a helyekre nem kerül be mindenki, akinek szüksége lenne rá.

Miért nem kerül be mindenki rehabilitációs intézetbe?
Ahhoz, hogy valaki 3-4 hónapra vagy inkább egy évre kivonja magát a forgalomból, nagyon meg kell rogyni, és Magyarországon (helyesen) nincs olyan, hogy kényszergyógykezelés. Azaz nem tart bent erővel senki egy ilyen intézményben, sőt tulajdonképpen felvételi van, és csak azok kerülhetnek be, akik komolyan eltökéltek, és nem ássák alá a többiek motivációját sem. És akkor még a külső körülményekről nem is esett szó. Megoldható-e hogy mondjuk a férj – aki akármennyire is iszik, mondjuk családfenntartó – pár hónapra kiessen a munkából: ez az esetenként valós, sokszor csak vélt félelem jó ürügy is arra, hogy ne történjen semmi, hogy megvédje magát a változás lehetőségétől. Azt gondolom, hogy

komolyabban padlót kell fogni ahhoz, hogy valaki elmenjen hónapokra, akár egy évre egy olyan helyre, ahol mások mondják meg, hogy mikor keljen fel,

hogy mit csináljon, hogy mit egyen, kivel beszéljen. Ezek nagyon feszes keretek, miközben a függőknek épp a keretekkel, a korlátokkal és az alázattal van nagyon komoly elakadásuk.

Az egész család betegsége

És mi van a hozzátartozókkal? Mondtad, hogy a változást sokszor az hozza el, hogy a család azt mondja, elég volt. Miért húzódik ez néha évtizedekig is?
Azért, mert a hozzátartozó ugyanúgy megbetegszik ebben a rendszerben. A függőség rendszerszinten hat, az egész család betegsége. Mindenki felvesz valamiféle szerepet, és amikor valamelyik fél változtat, az az egész családra nézve befolyással van. Az egzisztenciális félelmek is sokakat visszatartanak. Addig rendben, hogy a függő kap egy ultimátumot: ha nem hagyod abba, akkor elmegyünk. De rögtön utána felmerül az is, hogy ugyan hova, miből, kihez mehet el a család? Ezek nagyon félelmetes döntések, és

félelmetes a határhúzás is, pláne, amikor a függő társa is belesimul a rendszerbe, és többnyire eleve alkoholista családból jön.

Így könnyen elveszíti minden objektivitását, el sem tudja képzelni, hogy mi van egy más, egészségesen működő családban, nincs rá mintája, így nem csoda, ha nem veszi észre, hogy az nem normális, hogy a gyerek az apjával nem tud egy értelmes szót váltani, és többnyire elázva látja. Nem ismeri fel hogy az, ahogy vele bánnak, az messze távol áll a normálistól. Nem tudja, milyen, amikor nincs verbális bántalmazás, lehúzás, elhallgatás, tagadás, és hogy mit jelent a megbecsülés, a tisztelet. Visszatartó erő az is, hogy attól még, hogy valaki alkoholbeteg, rengeteg jó tulajdonsága lehet. Lehet szerethető, lehet egy tehetséges mérnök, ügyvéd vagy zenész, lehet, hogy kenyérre lehet kenni, ha nincs berúgva, lehet, hogy sose agresszív. Sokan ilyen mondatokkal mentegetik magukat vagy a társukat, hogy „Jó, iszik, iszik, de amikor épp nem, nem árt a légynek se, nem akarom megbántani, nem akarok konfliktust”. Ez viszont tévút. Akármilyen jó ember is a függő, a betegsége által okozott mérgező miliő, a feszültség ott van, és árt az egész családnak.

Sorozatunkeddig két interjúja az alkoholizmusról  itt olvasható, a következő részében a függőkkel élő családtagokról beszélgetünk részletesebben.

Kiemelt kép: Getty Images