A huszonegyedik században gyermektelen nőnek lenni – amikor az örökbefogadáson kívül még a mesterséges megtermékenyítés lehetősége is adott – talán még megrázóbb. Egy olyan nő számára, aki nem tudatosan választja a gyermektelenséget, komoly feladat feldolgozni, hogy nem lett, nem lehetett anya. A legtöbben évtizedekig álmodoztak gyermekről, és sokszor egy évtizedet felölelő teherbeesési próbálkozás előzi meg, hogy a nő végül beletörődik: elment a falig, sőt, azon is túl, testét is teljesen alávetette a gyermekvállalási projektnek, de neki már mégsem fog gyermeke születni.

Tanács Eszter pszichológus, a Nem lettem anya veszteségeldolgozó csoport kitalálója személyes indíttatásból kezdett el foglalkozni a témával. „Évekkel ezelőtt épp azon gondolkoztam, vajon én igazából mit akarok gyermekválallás terén. Elég ambivalens érzéseim voltak, és ahogy ennek hatására előhoztam a témát ismerősi körben, azonnal kiderült, hogy kisebb arányban voltak köztük azok, akiknek minden simán ment: mindig is tudták, hogy szeretnének gyereket, és amikor vágytak rá, össze is jött nekik. Ezen impulzusok hatására készítettem egy interjúkötetet Nők gyermek nélkül címmel. Ahogy ezeket a sok szempontból egymástól nagyon különböző történeteket hallgattam, egyre inkább kirajzolódott számomra, hogy mennyi láthatatlan veszteséget élnek át a gyermektelen nők.”

Egy csoport nőknek, akik nem lettek anyák

Bár a Nem lettem anya csoport másik vezetője, Békési Tímea addiktológiai konzultáns, gyászkísérő, meseterapeuta nem tartozott Eszter interjúalanyai közé – pedig akár tartozhatott volna, mivel Tímeának nem született gyermeke. A csoport igazi sorstársi közösséget ad, egyfajta páncélt, vagy legalábbis biztos hátországot teremt: olyan helyet, ahol megítéléstől mentesen beszélhetnek az érzéseikről, a megéléseikről és közben a többiektől eltanulhatnak megküzdési stratégiákat.

Tanács Eszter (Fotó: Magasi Dávid)

„Tipikus például, hogy a gyermektelen nőket érzékenyen érinti, hogy boldog boldogtalan feljogosítva érzi magát, hogy empátia nélkül firtassák, vagy éppen sajnálkozásukat, neadjisten, rosszallásukat fejezzék ki a gyermektelenség okán. Másnak viszont lehet, pont az fáj, hogy érzi, minden ismerőse tudatosan kerüli a témát, egyfajta tabuként kezeli” – magyarázza Eszter.

„A csoportban mindenkit arra biztatunk, hogy saját magában keresse meg, milyen körökben, mit szeretne erről kommunikálni. Nagyon

fontos, hogy legyen olyan kapcsolat, partner vagy közeli barát, akivel meg lehet osztani ezeket a fájdalmas érzéseket,

de nyugodtan ki lehet dolgozni sablon válaszokat is, amiket bedobhatunk, ha a három emelettel felettünk lakó néni érdeklődik” – mondja Tímea.

Háromszor is felerősödik a veszteség

Általában a résztvevők nagy része negyven és ötven év közötti, de Eszter kutatása során arra az eredményre jutott, hogy az egyéni élettörténettől vagy reprodukciós történettől függ, hogy kinél pontosan mikor erősödik fel ez a veszteségélmény. „Egy-egy sikertelen lombikeljárás után a pár tagjai sokszor kapnak valamiféle visszajelzést az orvostól vagy a családtagoktól, barátoktól, valahogy a társadalom az ő veszteségüket már kevésbé tabusítja.

A csoport igazi sorstársi közösséget ad, egyfajta páncélt, vagy legalábbis biztos hátországot teremt (Fotó: Getty Images)

Ehhez képest merőben más lehet annak a gyermektelen nőnek a története, és ezáltal a feldolgozási dinamikája is, aki mondjuk negyvenegynéhány évesen találkozik élete párjával és a menopauza kezdetéig él benne a halvány remény, hogy gyermekük születhet. Ugye

senkinek nem segítenek a médiában manapság egyre gyakrabban megjelenő extrém ritka esetek, amikor egyik-másik sztár ötven felett válik anyává,

de arról nem esik szó, hogy esetleg béranyával, donorembrióval lett ez lehetséges, és ez hamis reményt kelt – mondja Tanács Eszter. – A veszteség feldolgozása nem azt jelenti, hogy a fájdalmas érzések örökre eltűnnek – a veszteség csillapodik, de velünk marad, és felerősödhet különböző helyzetekben (családi ünnepek, anyák napja stb.) és életszakaszokban: először akkor, amikor valamiért úgy észleli a nő, hogy végleges marad ez a helyzet, másodjára, és ez sokaknál egybe is eshet az elsővel, a menopauza időszakában, amikor már a testi jelzések is a lezárás felé mutatnak. Harmadik alkalommal pedig akkor, amikor nagyszülő korba lépnek, és a környezetükben egyszer csak mindenki unokázni kezd.”

Akkor is gyászolhatunk, ha soha nem láthattuk,
akit elveszítettünk

Békési Tímea Fotó: Tusi Photography)

„Nekem akkor esett le, hogy én gyászban vagyok, amikor a mozaikcsaládunkon belül sok gyerek született – emlékszik vissza saját történetére Békési Tímea, – és egyszer csak a haragom és a dühöm még a saját magam számára is elviselhetetlen lett. Kissé erős volt a kontraszt, hogy ott kilenc gyerek van, nálunk meg egy sem akar összejönni. Akkor nekem az segített, hogy már eleve gyászcsoportokat vezettem évek óta, és felismertem, hogy tulajdonképpen én most gyászolok, és éppen a harag fázisánál tartok. Rájöttem, hogy akkor ennek a fájdalmával nekem dolgom van.”

A szakember páros szerint ezeknek a nőknek egyfajta megkönnyebbülést jelent, hogy konkrét nevet kap az, amiben évek óta benne vannak, főleg, hogy a gyász már kevésbé stigmatizált mint a gyermektelenség. Sokszor éppen a csoport felhívása indít el valakit abban, hogy a gyász kimondásával engedélyt adjon magának arra, hogy ezzel a veszteségélménnyel foglalkozzon.

„Vannak azért különbségek egy szerettünk elvesztése után érzett gyász és a jogfosztottnak is nevezett gyermektelenségi gyász között.

Ugye ahogy látszik, itt sokszor maguk az érintettek sem tudják, hogy éppen gyászolnak, hiszen ez nincs egyáltalán benne a köztudatban. Éppen ezért láthatatlan is ez a veszteség nemcsak a kívülállók, hanem sokszor azok számára is, akik éppen benne vannak” – magyarázza Eszter.

A szóbanforgó veszteségfeldolgozást nehezíteni tudja, hogy megfoghatatlan veszteségről van szó, ennek a veszteségnek nincs „kézzel fogható” tárgya, ami valaha létezett, és mostmár nincsen, hanem inkább egy absztrakció, a fantáziában létező dolog az, ami örökre elveszett.

„Akinek mondjuk voltak sikertelen művi reprodukciós folyamatai, azoknál valamivel megragadhatóbb lehet ez a veszteségélmény, hiszen adott esetben embrionális vagy magzatkori veszteségek történhettek” – fűzi hozzá Tanács Eszter. Különleges azonban ez a gyászmunka amiatt is, mert nem is igazán a múltra, hanem a jövőre irányul: mi az, ami már biztosan soha nem fog megvalósulni, milyen élményekről kell lemondanom. Bár Eszter hangsúlyozza, hogy a múltat is gyakran érinti a gyász, mert azért annak a feldolgozása is nagyon fájdalmas tud lenni, amit nagyon sokan megfogalmaznak, hogy már akár egy évtizeddel korábban úgy választottak munkahelyet, úgy maradtak benne valamiben, amit nem szerettek, hogy majd onnan el tudnak menni szülni.

Hiába meg sem fogan, az évek során mégiscsak kialakul egy fantázia gyermekkép (Fotó: Getty Images)

Békési Tímea úgy pontosítja az érzést, hogy bár neki nem lehettek emlékbetörései egy elhunytról, merthogy ez a valaki soha nem is létezett, viszont sokat kellett dolgoznia a fantáziagyermekével.

„Hiába meg sem fogan, az évek során mégiscsak kialakul egy fantázia gyermekkép.

Hosszú folyamat annak a jövőnek az elgyászolása, amiben ez a gyermek az életünk része lenne, az én gyászmunkámat hat-hét évre saccolom. Szembe kellett néznem azzal, hogy mivel nincs gyerekem, nem fogok soha megélni egy csomó mindent. Nyilván egy gyerek felnevelésével járó nehézségekkel sem lesz dolgom, de a sok örömöt, azt a szeretetet, ami egy anya és gyermeke között van, csak elképzelni tudom. Nincs anyák napja, nem kell évről évre más farsangi jelmezen törnöm a fejem, nincs ballagás, nem leszek örömanya az esküvőn, nem lesz unokám sem, és öreg koromban, nem tudhatom lesz-e, aki majd néha rám nyitja az ajtót.”

Értéket teremteni

Tímea szerint ebben a gyászmunkában egy idő után eljön a jól megérdemelt felszabadultság. „Emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy már nem kellett minden hónapban feszülten várni, hogy hány csík jelenik meg, és az így nyert többlet energiából lehetett a párkapcsolatot is újra rendezni, tudatosítani, hogy ez a vágy kikerül a közös célok közül. Egyéni szinten is újragondoltam az életemet: rádöbbentem, hogy azt az időt, amit mások munka után a gyerekeikkel töltenek, én valami olyan dologgal, üggyel tölthetem, ami megerősítést és értelmet ad az életemnek, illetve nyugodtan pihenhetek, élvezhetem az életem.”

A gyermektelen nőket számtalanszor meghívják keresztszülőnek, mondván ha már sajátjuk nincs, legalább keresztgyerekük legyen. Ám

a gyereket nem feltétlenül gyerekkel lehet pótolni.

Tímea tapasztalatai szerint az a nő, akinek jó gyerekekkel együtt lenni, egyébként is módot fog rá találni, hogy tudjon időt tölteni velük: rokonok, barátok, mozaikcsaládjuk gyermek tagjaival töltenek időt, vagy csecsemőotthonba mennek a piciket dajkálni. A pszichológiában oly népszerű eriksoni fejlődési modell szerint a felnőttkor feladata, hogy megéljük alkotóképességünket. Ez azonban nem csak utódok felnevelése által élhető meg, hiszen

egy csomó más módja van annak, hogy az ember produktív legyen és létrehozzon valamit, ami értelmet ad az életének, és túlmutat rajta.

„Azért ha körbenézünk akárcsak magunk körül, akár elődeinket megnézve, művészek, nagyhatású pedagógusok, tudósok, segítő szakmák képviselői között is sok olyan embert találunk, akinek nem született gyermeke. Ha Polcz Alaine-re vagy Pál Ferire gondolok, és arra milyen értékeket hoztak létre, azt látom, hogy így is megérkezhet a várva várt teljesség érzés, amit a nők többsége az anyasággal tesz egyenlővé.”

Kiemelt kép: Getty Images