Nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt a gyereknevelésben, és sokszor a segítő szándékkal készülő szakirodalom, a mindent jobban tudó környezet sem segít eligazodni ebben a végeláthatatlan útvesztőben. Ennek folytán – vagy más külső-belső motivációk okán – előfordulhat, hogy gyerekként az önállóság jegyében magunkra maradunk bizonyos döntésekkel, vagy nekünk kell gondoskodnunk valakiről, mely túlzott függetlenség később, már felnőttkorunkban mutatkozik meg igazán sajátos személyiségjegyeinken. De vajon mennyit profitálhatunk ezekből, és milyen akadályokba ütközhetünk abból kifolyólag, hogy túlságosan erősek vagyunk?

Te is kulcsos gyerek voltál? Már idejekorán egyedül kellett végezned a fontosabb feladatokat? Hamar megtanultad, hogyan kell gondoskodnod magadról vagy akár másokról a környezetedben? Rákényszerültél, hogy a saját érdekedben megold a felmerülő problémákat? Megszerezted, vagy épphogy megtanultál anélkül élni, amire igazán vágytál? Lehet, nem is gondolnád, de ez traumát is okozhatott.

A pszichológus szakértők szerint a túlságosan független gyermekkor elkerülhetetlenül nyomot hagy ugyanis a gyermeki lelkivilágon, és ha nem tudatosítjuk, csendben alááshatja a felnőttkori boldogságot és mentális egyensúlyt. Jonice Webb pszichoterapeuta, aki a gyermekkori érzelmi elhanyagolás terén végzett munkája révén vált ismertté azt mondja, három szülői típusra jellemző leginkább, hogy akarva vagy akaratlanul túlzottan önálló gyermeket nevel:

a jószándékú szülők, akiket ugyanígy gondoztak kiskorukban, a mentális és fizikai nehézségekkel küzdő. valamint az önző, elhanyagoló szülők,

akik akár lehetnek nárcisztikusak vagy függőséggel élő személyek is, hajlamosak érzelmileg magukra hagyni gyermeküket. 

Fordítsuk pozitívummá!

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ilyen fokú korai önállóságból származnak hasznos előnyök is. Úgy érezhetjük, szinte mindennel képesek vagyunk megbirkózni, függetlenek és erősek vagyunk, nem szorulunk mások segítségére, ám mindezek miatt háttérbe szorulhat az önszeretet, az önelfogadás és a jutalmazó érzelmi kommunikáció önmagunk felé.

A szakértő azonban úgy látja, szerencsére mindez visszafordítható. Megadhatjuk magunknak azt a támogatást, amihez korábban nem volt lehetőségünk hozzájutni. Elkezdhetünk jobban odafigyelni magunkra, szükségleteinkre és érzéseinkre, megtanulhatjuk elfogadni a kívülről jövő segítséget és törődést. Ám ahhoz, hogy felépüljünk a gyermekkori érzelmi elhanyagolásból, mindenekelőtt fel kell ismernünk a legfontosabb jeleket, melyek ugyan arról árulkodnak, hogy gyerekkorunkban mi is túlságosan függetlenek voltunk, ám egyúttal a megoldást is magukban hordozzák.

független gyerek

A túlzott gyerekkori függetlenség miatt háttérbe szorulhat az önszeretet, az önelfogadás és a jutalmazó érzelmi kommunikáció önmagunk felé (Fotó: Canva)

7 jel, hogy túlságosan független gyerek voltál

1. Nem fogadod el könnyen a segítséget

Az egyik legszembetűnőbb ismérv, ha úgy érzed, nem könnyű másoktól elfogadnod a segítséget, vagy egyáltalán megkérni valakit, hogy támogasson. Kellemetlen, rossz érzésként éled meg legbelül, ha hagyod, hogy mások támaszt nyújtsanak. Ehelyett inkább egyedül próbálod megtalálni a legjobb megoldást.

2. Túlzottan kritikus vagy magaddal szemben

Hajlamos vagy rendkívül kritikus lenni önmagaddal szemben, és saját magadra sokkal szigorúbban tekintesz, így a megugrandó mérce is jóval magasabb, mint amit egyébként másoktól elvárnál. Amennyiben azonban nem sikerül, frusztrációd és haragod is önmagadra irányítod, ez azonban még jobban eltávolít attól, hogy megértéssel fordulj legbelső énedhez. 

3. Kényelmetlenül érzed magad, ha magadról kell beszélned

Sokkal szívesebben hallgatod mások történeteit és problémáit, amikor pedig rád kerülne a sor, hogy megoszd saját gondolataid és tapasztalásaid, akkor elfog a nyugtalanság, a zavarodottság érzése. Amint lehet, gyorsan rövidre zárod a kibontakozó témát.

4. Kerülöd az érzelmi témákat

Amennyiben egy mód van rá, kerülöd azokat a beszélgetéseket, melyekben túl nagy hangsúly kerül az érzelmekre és ezek kifejezésére. Az erőteljes érzelmeket, ebből kifolyólag a konfliktusokat is kínosan éled meg. Nem tudod, hogyan viszonyulj az ilyen típusú beszélgetésekhez, mit mondj vagy hogyan cselekedj, ezért az esetek többségében a menekülést választod.

5. Hajlamos vagy az önostorozásra

Mindig is problémáid voltak az önfegyelemmel, az így kialakuló helyzetek pedig csak még jobban teret engednek az önostorozásnak. Van, amikor azért, mert nem tudod magad rávenni valamire, máskor pedig azért, mert épphogy megálljt kellene parancsolnod tetteidnek. 

6. Nem beszéled ki a problémáidat

Már a korábban írtakból is kiütközött, hogy hadilábon állsz az érzelmekkel. Hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni vagy ha teheted, elrejteni érzéseidet, akár dühös vagy, akár szomorú vagy megbántott. Ahelyett, hogy kibeszélnéd magadból, úgy teszel, mintha nem is léteznének. Igyekszel elterelni róluk a figyelmet abban a hamis reményben, hogy ez majd segít a feldolgozásban. 

7. Nem hibázhatsz

Noha mások felé együttérzéssel fordulsz, önmagad irányába már nem tanúsítasz türelmet, megértést és empátiát. Nehezen bocsátod meg magadnak a hibákat, pedig hosszú távon érdemes elfogadni, hogy te is csak ember vagy, és ahogy erősségeid, úgy gyengeségeid is értékes személyiséged részét képezik. 

Ahhoz, hogy képesek legyünk feloldani az említett problémákat, elősorban önszeretetre van szükségünk – erre is van néhány tippünk.

Kiemelt kép: Getty Images