Mindannyiunkban él, vagy az első szülésig élt egy kép arról, milyen gyerekünk lesz, és milyen csodálatos, összeszedett, szeretetteli anyukák leszünk. Ringunk majd a szoptatós fotelben, csak bio ételekkel kezdjük a hozzátáplálást, tologatjuk a babakocsit, és teljes lesz az életünk.
Emellett viszont már a gyerek világra hozatalakor szembesülünk a szó szerint véres valósággal. Hogy nem feltétlenül úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi elterveztük, hogy az anyaság sokkal kiszámíthatatlanabb, sokkal több alkalmazkodásra késztet, mint az korábban elképzelhető volt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a vágyott pozitív érzések, visszajelzések, történések ne lennének részei a teljes képnek.
Inkább az lenne lényeges, hogy minél több oldalról megszemléljük az anyaságot, és felelősen döntsünk arról, mikor és miképp vágunk bele.
Ennek érdekében kulcsfontosságú, hogy beszéljünk a friss anyukákban keringő érzésekről. Az egyik legnagyobb sokk ugyanis akkor ér minket, amikor arcon csap a szülővé válás valósága. Hogy a cuki ruhák és műtermi fotók, a babaillat, a puhaság, az elismerés csak egy szelete az anyaságnak. Hogy fel kell készülünk a lehetetlenre. Ebben a legtöbbet az anyák őszinte vallomásai segítenek, akik kipukkasztják a rózsaszín (esetleg világoskék) buborékot, és a maga valóságában mutatják meg, mit jelent egy gyerekről gondoskodni.
1. Nem jön a szeretet rögtön szülés után
Lillánál a szülés utáni percek jelentették az első sokkot. „Tudtam, hogy a szülés fájni fog, hogy darabjaimra cincál testileg és lelkileg, csak azzal nem számoltam, hogy utána nem lesz energiám a gyerekkel foglalkozni. Annyira örültem, hogy túléltem a megpróbáltatásokat, olyan fájdalmaim voltak, akkora traumát éltem át, hogy nem maradt bennem semmilyen más érzelem.
Így amikor odaadták a lányomat, hogy leszek szíves gyönyörködni benne, nem történt semmi.
Ott volt ez a csúcsfejű, fehér mázas kis űrlény, akinek láttán el kellett volna öntenie a szeretetnek, sőt a nagykönyv szerint minden fájdalomnak el kellett volna párolognia, hogy helyet adjon a tiszta boldogságnak. Őszintén, nekem több napra volt szükségem, mire egyáltalán felfogtam, hogy ez a gyerek az enyém, és hetekre a szeretet érzéséhez. El kellett kezdődnie a testem gyógyulásának ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak a babához, vagy egyáltalán bárkihez.”
2. A kisbaba nem tökéletes
Bár a filmekben látott csecsemők már születésük után is cukik, a valóság nem ilyen egyszerű. Bár azt várjuk, hogy a szülés után megkapott babával a mellkasunkon pihegünk napokig, a valóságban gyakran előfordul, hogy nincs vele minden rendben, legalábbis nem azonnal, és elrohannak vele.
Alacsony az Apgar-értéke, légzéstámogatásra van szüksége,
nem elég nagy a súlya, eltört a kulcscsontja szülés közben, besárgul, vagy épp a magzatvízbe került magzatszurok miatt fertőzésveszélynek van kitéve. Ezerféle probléma léphet fel, amire szerencsére felkészült gyerekorvosok adnak megoldást. De ebben a rohangálásban, aggodalomban semmi sem tökéletes. Ez pedig nem a mi hibánk.
3. A szoptatás őszintén szólva marha nehéz
Bár az utóbbi években egyre több szó esik róla, még mindig nem készülünk fel eléggé az anyatejes táplálás valóságára. Merthogy szoptatni bizony nehéz! Hiába van ott az ösztön a babában és elvileg bennünk is, ez egy tanulási folyamat. Nagyon fontos szerepet játszanak a szoptatási tanácsadók, csecsemős nővérek, akik már a kórházban megtanítják a különböző fortélyokat. Ezzel együtt is szükségünk lehet egy sor kiegészítőre, hogy belejöjjünk a dologba.
Ráadásul a folyamat gyakran igen fájdalmas, így a legfontosabb dolog, a baba táplálása sokszor órákon át tartó próbálkozásba, sírásba és önvádba torkollik.
Briginek végül többgyerekes szobatársa segített: „Nem értettem, mit kéne csinálnom a mellemmel ahhoz, hogy tej jöjjön belőle. Messze nem volt elég a kitátott szájú babát magamra helyezni. A nővérek otthagytak azzal, hogy csak próbálkozzak, aminek az lett a vége, hogy az éhes gyerekkel együtt bőgtem. Szerencsére a szobatársam már a harmadik gyerekével volt bent, ő jött oda, fogta meg a mellem, és mutatta meg, mit kéne csinálni. Otthon már nem voltam ilyen ügyes, úgyhogy fejőgéppel és cumisüveggel oldottam meg a dolgot, de a védőnő már emiatt is lehordott. Nálunk a szoptatás nem lett sikertörténet.”
4. Nincs szünet az anyaságban
A baba, majd a cseperedő totyogó és óvodás nevelése közben tényleg nincs időnk magunkra. A stressz óriási, hiszen életben kell tartanunk egy lényt, aki ebben mintha nem akarna mindenáron együttműködni: nem eszik, ha igen, kihányja, néha mintha nem venne rendesen levegőt, állandóan sír, de nem lehet megnyugtatni, veszélyes helyekre mászik fel. Elvileg akkor van némi nyugalmunk, amikor alszik, de akkor meg a hegyekben álló szennyessel vagyunk elfoglalva, a sebeinket ápoljuk, ételt készítünk, táblázatokat töltögetünk.
Nincs gyerekmentes idő. Sem nappal, sem éjjel. Megszültük a babát, de senki nem viszi el néhány órára, hogy kifújjuk magunkat.
Holnap is ott lesz, meg holnapután is. És mindig minket akar. Az állandó gondoskodás, az alváshiány pedig egyszerűen felőrli az idegeinket. Házsártosak leszünk, sírósak, magunkba fordulunk vagy épp ordítozunk, kapkodunk, és így sem tudjuk utolérni magunkat. Hiába szeretjük a gyerekünket, szükségünk lenne olyan időre, amikor nincs velünk. Ez teljesen jogos igény. Ezért fontos, hogy már a tervezgetés és a terhesség alatt beszéljünk a nagyszülőkkel, barátokkal, ki mikor, hogyan tud valódi támogatást nyújtani. A bölcsőde már lefoglalja majd a gyereket legalább 4-6 órára, de az addig következő időszakban is szükségünk van az énidőre, és minden segítségre.
Nektek mi okozta a legnagyobb meglepetést a gyereknevelésben? Írjátok meg nekünk!
Kiemelt kép: Getty Images