Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit.

Ezúttal egy felháborodott édesanya levelét idézzük, aki azért írt Vekerdy Tamásnak, mert véleménye szerint problémák vannak az iskolai osztályozás rendszerével.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Ötödikes kislányomnak babot kellett itthon csíráztatnia. Helyeslem, hogy itt, a pesti betontengerben az iskola ilyen feladatot is ad, legalább egy tejfölöspohárnyi földben figyelhetik a gyerekek a megelevenedő természetet. Néztük, mikor bukkan ki a csíra, még veszekedtünk is, amikor a többieké már kibújt, de az övé még nem. Én azt mondtam: „Látod, túl keveset locsoltad!”. Mire Zsuzsi: „Nem! Te locsoltad túl sokat, mert azt hitted, hogy pótolni kell!”

Aztán egyik hétfőn be kellett vinni a babokat ellenőrzésre. Zsuzsi egyest kapott babból. Be is volt írva az ellenőrzőbe: Bab: 1. Mert nem csírázott ki.

Zsuzsi el volt keseredve. Volt még négy-ötféle magvacskája – búza, vadgesztenye stb. –, ezeket is csíráztatta, és sikerrel, de most mind kidobta. Ajánlotta a tanárnőnek, hogy beviszi ezeket, de neki csak az iskolában kapott babszem kellett. Így aztán az egész dolog a visszájára fordult. Nem lehetett volna ezt másképpen csinálni?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Igaza van, jó dolog, hogy a gyerekek csíráztatnak. Még jobb volna, hogy ha ezt együtt csinálnák az iskolában, ott is meglehetne mindenkinek a maga tejfölöspohara. Hogy ez fenyegeti az osztály tisztaságát?

Ahogy a lakás arra való, hogy lakják, az osztály arra való, hogy a gyerekek ilyesmiket is csináljanak benne.

(Egyébként iskoláink osztályai bizony nem éppen tiszták, csak a szemetelés nem értelmes tevékenység – földdel bánás, agyagozás, madáretetés, faragás s a többi – következménye, hanem leszórt uzsonnapapírok és tízóraidarabkák, odatapasztott rágók, eldobott, használhatatlan filcek, összegyűrt papírgalacsinok teszik szemetessé az osztályt.)

Babból egyes!
Először nevettem, azután szomorkodtam.
Ha már egyáltalán osztályozni kellene a csíráztatást – szerintem semmiképpen nem kell! – akkor a babnak kellett volna egyest adni, mert nem csírázott ki, és nem a gyereknek, aki – édesanyjával együttműködve – próbálkozott vele.

De tréfán kívül: mit gondol magában a tanárnő egy ilyen jegy kiosztásakor? Azt hiszi talán, hogy a gyerek csak hazavitte a babszemet, de nem is ültette el? Vagy csak későn dugta be a földbe? Vagy nem gondozta? Akkor erről kellene vele szóba állni. Ezek a kérdések, persze, fel sem vetődnének, ha az egész próbálkozás az iskola mindennapjainak része volna.

Hogy erre nincs idő?
Jól ismerem azokat az osztályokat, ahol erre – és még sok mindenre – futja az időből, és ismerem azokat a vizsgálatokat is, amelyek azt bizonyítják, hogy ezekben a „ráérős” osztályokban a gyerekek semmivel nem tudnak kevesebbet, mint a folytonos hajszában élő osztályok gyerekei, ellenkezőleg, többet tudnak.

Hogyan lehetne másképp?

Egy babszem nem csírázott ki – mondjuk – huszonötből? Esetleg kettő? Vagy három? Akár egy, akár három – szakemberek megerősítenek abban a vélekedésemben, hogy ilyen bizony előfordul. És ez csak további lehetőséget kínál a természeti jelenségek megtapasztalására! Bizony így van.

Nem minden mag életképes. (És ha életképes, nem biztos, hogy olyan helyre jut, ahol módja van kicsírázni). Ezért olyan bőkezű a természet a magok termelésében. (Ezért is.)

Örülnünk kellett volna Zsuzsi ki nem csírázott babszemének (pláne, ha az egyetlen volt). Próbálkozhattunk volna tovább vele, kivesszük a földből és két nedvesen tartott papír vagy rongy – ha netán van még itatóspapír, akkor itatóspapír – közé tesszük, vagy egyenesen vízbe helyezzük, és figyeljük mi történik. És ha így se történik semmi, az osztály feladata, hogy mindenki kérdezősködjön otthon és rokonai, ismerősei körében, vajon, ha egy mag nem csírázik ki, annak mi lehet az oka…

Zsuzsi büszke lehet, hogy ki nem csírázott babszeme ennyi új kérdésre adott lehetőséget, és természetesen kap egy újabb babszemet – esetleg hármat! – az iskolai készletből, hogy azzal is próbálkozzon.

Így aztán a csíráztatás az lesz, aminek tényleg lennie kellene: összekapcsolja a gyerek figyelmét a természet jelenségeivel. Zsuzsi, tapasztalatával, megmártózik a természeti folyamatokban, kapcsolatba kerülve a földdel, vízzel, fénnyel, maggal, mindazzal, ami kell a csúsztatáshoz.

Mert a valódi tanulásban (mindabban, amit nem a felejtés számára tanulunk, hanem „bennünk marad”) az osztályzás semmi, a kedvvel tett érzéki tapaszlat, s a nyomában felfakadó élmény – minden.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images