Ebben a cikkben most nem térek ki részletesen arra, hogy a stigmákon kívül még milyen súlyos problémák tartják vissza a betegeket attól, hogy lelki problémáikkal orvoshoz forduljanak. Amikor megérlelődik valakiben a gondolat, hogy pszichiáter vagy pszichológus segítségét kéri, nem biztos, hogy közgyógyellátásban belátható időn belül időpontot kap a szakemberhez. Ha a beteg nem jut el TB-alapon orvoshoz, akkor a másik lehetőség a magánrendelők felkeresése, ahol több tízezer forintba kerül egy-egy terápiás beszélgetés vagy gyógyszerfelírás, és a hatásos terápiához legalább kéthetente fel kell keresni a szakembert – ezt pedig sokan nem engedhetik meg maguknak. Az alábbi, személyes írásban most csak arra térek ki, hogy milyen szégyenérzet társul ahhoz, ha pszichés betegséggel küzd valaki.

Kis hazánkban, főleg vidéken még mindig nem beszélnek eleget a pszichés betegségekről. Alkoholt nyakalni, dohányozni, azaz szenvedélybetegnek lenni szabad, sőt illik a magyar virtushoz, de a lelki eredetű problémák megbeszélésének nincsen kultúrája.

Senki nem kínál úgy pálinkával, hogy közben bevallja, hogy amikor kimarad a reggeli feles, olyan szorongás keríti hatalmába, hogy az ajtón is alig bír kilépni.

„Megbolondult”, tipikusan (s most tekintsünk el az értelmiségi, jól képzett, jól szituált, tudatos rétegtől, akik nem tartják szégyennek sem a terápiát, sem a gyógyszerszedést, mert sajnos ők vannak kevesebben) ezt a szót használják azokra, akiknek a viselkedése eltér az elvárttól vagy a megszokottól, és nyilván csak ezek a bolondok mennek pszichológushoz, pszichiáterhez vagy szednek gyógyszert. A szorongás, félelem, depresszió, különböző fóbiák, pszichés zavarok, betegségek bár léteznek, de a helyes szavakat sem ismerjük hozzájuk, beszélni róluk pedig szinte lehetetlen.

Pszichiáterhez járni örök szégyen?

A bolond címkét mindannyian el szeretnénk kerülni, ezért ha már tűrhetetlennek érezzük az állapotunkat, akkor merül fel a gondolat, hogy szakember kellene. Sokat csak akkor fordulnak orvoshoz, ha hónapok óta nem alszanak éjszaka a pánikrohamoktól, több kilót fogynak a gyomor- és bélrendszeri panaszoktól, a migréntől, és már kipróbálták az alkoholtól kezdve a recept nélkül kapható nyugtatók sorát. De kivel beszéljünk erről?

Meglepően sok sorstársunk van, de ők is mélyen hallgatnak arról, hogy gyógyszert szednek és terápiára járnak.

Menjünk a háziorvoshoz? Az asszisztens elpletykálja mindenkinek, hogy megbolondultunk. Keressünk pszichológust? Ez már nagyon jó lépés, de ő meg csak egy bizonyos szintig segíthet a terápiával, gyógyszerírási joga nincs. Márpedig vannak olyan helyzetek, amikor akár átmenetileg, akár évekre, de szükségünk van orvosi segítségre a lelki egyensúlyunk megtalálásához, a tüneteink csökkentéséhez. A pszichológus egy ponton, ha szükséges, el fog irányítani minket a pszichiátriai szakrendelésre, ami nem helyettesíti, hanem kiegészíti a terápiát.

Pszichiáterhez járni nem szégyen (Kép: Getty Images)

Elmegyek, de csak ha senki sem lát meg

Így aztán időpontot kérünk és igyekszünk úgy időzíteni a látogatásunkat, hogy senki se lásson meg. Beóvakodunk a rendelőbe, úgy nézünk körül, mint az űzött vad, aztán fél órán át magyarázzuk a pszichiáternek, hogy nincs nekünk semmi bajunk, nem olyan igazi betegként vagyunk jelen, nem kell minket bezárni (a pszichiátriai szakrendelést sokan összekeverik a pszichiátriai kórházi osztállyal, ahol valóban bent fekszenek a betegek), nekünk csak valami szer kellene a szívdobogásunkra meg a szorító mellkasi érzésre. Meg talán valami altató, mert már dolgozni is alig tudunk a fáradtságtól.

Ha sikerült viszonylag jó szakemberhez kerülnünk, akkor megtudjuk, hogy nincs velünk, sem a látogatásunkkal semmi baj,

és elkezdjük kikísérletezni, a tüneteink alapján melyik szer válhat be nekünk. Megtudjuk, hogy a hatás kialakulásához mondjuk egy antidepresszáns esetén hetekre van szükség, így óhatatlanul vissza kell járnunk kontrollra. A jól karbantartott, terápiával is kezelt állapotnál már elérünk odáig, hogy csak betelefonálunk újabb három havi adag gyógyszerért, de ez a cél, és nem az út, pláne nem az út eleje.

Megkönnyebbülés, kétféle módon

Amikor végre kiváltottuk a gyógyszert és tőlünk messze eső patikában, és végre hazaérünk, sokféle okokból könnyebbülünk meg. Végre úgy tűnik, van megoldás a problémánkra. Nem kell kényszerzubbonyt hordanunk, nem vagyunk bolondok, sőt kiderült, hogy rengeteg ember szenved szinte teljesen azonos tünetektől.

Sokféle gyógyszer, sőt sokféle szakember közül választhatunk.

Ha ki tudjuk gazdálkodni, akár magán pszichiáterhez is elmehetünk, még olyan is akad, aki pszichoterápiával kombinálja a gyógyszert és komplex megoldást nyújt. A megkönnyebbülés másik felét pedig az adja, hogy senki nem látott minket, senki nem tud róla, mivel küzdünk, és nem kell a szomszédnak vagy egy havernak arról magyarázni, hogyan érezzük magunkat.

A magyar néplélek és a pszichiátria

Ahhoz, hogy a pszichológiai, pszichiátriai eltérésekről leszedhessük a stigmát, még sok-sok évnyi érzékenyítésre van szükség. A magyar kórházaknak, rendelőknek erre alig van kapacitásuk. Pedig ha közszájon forogna, hogy milyen sokféle lelkiállapot létezik, hogy melyikkel érdemes szakemberhez fordulni, akkor

sokan már nem csak akkor kapnának kezelést vagy gyógyszert, amikor már évtizedek óta megkeserítik a családjuk életét, amikor viszik őket, vagy miután bűncselekményeket követtek el.

Ha tudnánk róla, hogy a terápia és a megfelelő pszichiátriai gyógyszer milyen egyensúlyban képes tartani minket, vagy valóban boldogabbak, elégedettebbek, nyugodtabbak lehetünk, ha kezeljük a problémáinkat, nem élne ennyi alkoholista, más szertől (például háziorvos által felírt benzodiazepintől) függő, bántalmazó, szorongó, dühöngő ember. De ehhez el kell kezdenünk tanítani, érzékenyíteni, egyáltalán: beszélni a témáról.

Ebben nagyszerű példát mutat dr. Belső Nóra pszichiáter, aki az emberek mentális egészségének helyreállításán dolgozik.

Kiemelt kép: Getty Images